Kentaurbeszéd
Sebezhető kisebbség
A szerbiai Statisztikai Hivatal nyilvánosságra hozta a 2011-ben megtartott népszámlálás nemzetiségi vonatkozásait. Az adatok szerint a vajdasági magyarság lélekszáma sajnos jelentős mértékben csökkent. Számokban kifejezve: 254 ezer magyar került a nyilvántartásba, mintegy 40 ezer fővel kevesebb, mint a tíz évvel ezelőtti népszámlálás alkalmával.
Százalékokban kifejezve a létszámcsökkenés lényegesen nagyobb, mint a pártállami időszakban. A többségi nemzet, a szerbek lélekszáma is csökkent, magyarázkodnak a közírók, ugyanakkor méltányolják, hogy mégsem olyan arányban, mint a magyar kisebbségé. A következmények is mások. Nem vitás, hogy a most közzétett adatok csökkentik a kisebbség önbizalmát, ami napjainkban abból is kiviláglik, hogy a magyar fiatalok egyre tömegsebben hagyják el szülőföldjüket. Viszont ezúttal nem Magyarországra települnek át, hanem a magyar állampolgárságnak köszönve, könnyebben jutnak munkahelyhez Ausztriában, Németországban, vagy éppen Kanadában, illetve Ausztráliában.
Az első visszajelzések arról tanúskodnak, hogy az úgynevezett tömbben történt a legnagyobb lélekszámcsökkenés, vagyis a többségében magyarok lakta településeken, ahol az elmúlt évtizedekben, magyar kisebbségi párt volt hatalmon. Persze, szó sincs róla, nem ez a lélekszámcsökkenés okozója, viszont tény, hogy ezeken a településeken nagyobb volt a remény, minek után nagyobb lett a kiábrándulás is. A történtek, véleményem szerint, komoly önvizsgálatot követelnek. Ugyanakkor felvetődik a hogyan tovább kérdése is, vagyis miként lehetne a „pártállami szintre” visszaszorítani a lélekszámzuhanást.
Mindenekelőtt azonban el kellene dönteni, hogy vajon lehetséges-e, vagy pedig fatalista mód el kell fogadnunk a hallgatólagos tézist, miszerint feltartóztathatatlan folyamatról van szó, amit időközönként a magyarságtudatról, az azonosságvédelemről szóló dörgedelmes budapesti szónoklatokkal lehet palástolni. Olykor a politikai elit megnyugtatná a magyar főméltóságokat munkája gyümölcsöző voltáról, és minden kudarcért a szerbeket tenné felelőssé. A főméltóságok tudnák, hogy nem sikerekről, hanem kudarcokról van szó, de azért elismerően nyilatkoznának. Ennek a változatnak a groteszk szereplőjét jól megörökítette Németh László, a két világháború között jegyzett romániai útinaplójában.
A másik változat feltételezné a lélekszámcsökkenés leállítását, vagy legalább is a néhai pártállami szintre való visszaszorítását. Csakhogy ez esetben felmerül a kérdés, hogy elegendő-e elvégezni a jelenlegi kisebbségpolitika apró módosítását, vagy pedig gyökeres változtatásra van szükség?
Vajdasági viszonylatban a dilemma azért is jogos, mert az utóbbi népszámlálási ciklusban Magyarország és Szerbia államközi kapcsolatát kielégítőnek minősítette mindkét fél, sőt az utóbbi években a szerbiai kisebbségi törvény soha eddig nem tapasztalt elismerést érdemelt ki a magyar kormány részéről. A kisebbségi politikai elit, a Magyar Nemzeti Tanács és a Vajdasági Magyar Szövetség is felettébb elégedett saját teljesítményével, hiszen az említett időszakban a magyar vezetők nem kerültek nagyobb konfliktusba a szerbiai kormányzattal. Kisebb súrlódások elvétve akadtak ugyan, de lényegében a szerb meg a magyar politikusok között töretlen az egyetértés abban is, hogy a kisebbség helyzete rendezett, olyannyira, hogy az egy időben eluralkodó magyarverések is a háttérbe szorultak.
Az említettek szerint leszögezhetjük, hogy a körülmények, alapjában véve javultak. Tegyük még hozzá, hogy a nemzeti autonómia kezdeti formája is a Vajdaságban született meg, amit többen a megmaradás zálogának tartanak. Ha pedig mindez így igaz, akkor a figyelem óhatatlanul a kisebbség által megfogalmazott belső politikára terelődik.
Egyébként a népszámlálás adatok eredménye nem idézett elő nagyobb megrázkódtatást a kisebbségi vezetők körében, ami arra enged következtetni, hogy szerintük gyökeres változásra nincs szükség. Ez alatt értem a 21. században eredményesnek mutatkozó új kisebbségvédelmi stratégia érvényesítését. Nem lehet a 19. század szótárával megvédeni a kisebbség nemzeti identitását, mert ez, amint látjuk, válságba vezet. Ha a megújulás elmarad, akkor a jövőben is csilingelnek a hangzatos nemzeti jelszavak, az említett trend fokozódik, ami pedig újabb politikai súrlódásokat idéz majd elő az anyaországban.
A kölcsönös bizalmatlanságot külön kiélezi majd az a körülmény, hogy a határon túli magyarok, ezentúl szavazati joggal rendelkeznek. Részt vehetnek az anyaországi választásokon. A Magyarországon is adózó kisebbségi választópolgárok természetesen saját érdeküket szem előtt tartva fognak szavazni, ami – gondolom – vitathatatlan. Gondba ejtő lehet azonban, hogy a nem adófizető polgárok a saját egyre rosszabbodó közösségi helyzetüket vetítik rá a magyarországi állapotokra, és – nyilván – ilyképpen fogják voksaikat felhasználni. Feltételezhető, hogy a nem adófizető kisebbségi polgárok egy része, nem vesz részt a választásokon, mondván, hogy nem akar dönteni arról, aminek következményeit nem ő szenvedi el. Közülük egyébként is sokan távoznak Szerbiából, valahol Angliában vagy Németországban esetleg az óceán túloldalán kötnek ki és kérdéses, mennyire érdekli őket a magyar belügyek alakulása? Másik részüket azonban nyilvánvalóan nemzetpolitikai szenvedélyek irányítják, ami újabb megoszlást idézhet elő, a magyar választópolgárok egy része és a kisebbségi közösségek között. Az előbbiek ugyanis joggal feltételezik, hogy a választások esetleges rossz gazdasági kimeneteléért a kisebbségi választók a felelősek, mert a nemzetpolitikai szempontokat a gazdasági szempontok fölé helyezték, és ezzel (esetleg) eldöntötték a választások kimenetelét. Nincs rá bizonyíték, hogy ez megtörténik, de elméletileg lehetséges.
Ugyanakkor érthető az említett kisebbségi polgárok magatartása is. Esterházy Péter jegyezte meg egy alkalommal, hogy más dolog magyarnak lenni Magyarországon és megint más dolog Kolozsvárott. A különbség éppen a nemzeti hovatartozás értelmezésében nyilvánul meg. A kisebbségi polgárt a téma sokkal intenzívebben foglalkoztatja, mint az anyaországit, mivel nem csak a nagy diskurzusokban szembesül vele, hanem a hétköznapi életben is. Például, milyen nyelven folytassa gyermeke a tanulmányait? Válassza a magyar vagy a szerb nyelvű gimnáziumot? Melyik változat biztosít biztonságosabb jövőt? Ez sokszor nem csak nemzeti érzés kérdése, hanem az anyagi lehetőségeké is. Nincs minden polgárnak akkora jövedelme, hogy a távolabb eső, más városban székelő középiskolába küldje gyermekét. Bárhogy is döntsön a szülő, megannyi lelkiismereti kérdés foglalkoztatja. És akkor még nem szóltunk a bizalmas kérdésekről, mint pl. a vegyes házasságok, melyet nem lehet dörgedelmes diskurzussal leseperni az asztalról, amely azonban a jelenlegi civilizációs körülmények között általában asszimilációval párosul. Ezekkel a mindennapi életbe gyökerező dilemmákkal számolni kell. Az Európai Unióba való belépés új helyzet elé állítja a kisebbségeket. Bizonyos jogok véglegesen polgárjogot nyernek, de a csoportjogok nehezen bővíthetők. Látjuk, hogy a kisebbségi autonómiát könnyebb kiharcolni az EU-n kívül, mint belül. Az EU-n belül növekszik a lakosság mobilitása, természetes, hogy növekszik a kisebbségé is, ami előbb vagy utóbb a lélekszám csökkenését idézi majd elő. Felmerül a kérdés, hogy ha a többpártrendszerben a kisebbségi pártok koalíciót kötnek, akkor miért nem lehetne vegyes nemzetiségű párt is. Ha a hagyományos kisebbségi pártok eredményei szerények, vagyis nem képesek a nemzeti autonómiát elfogadtatni, akkor miért ne létezhetnének vegyes összetételű pártok? A kisebbség durva elnyomása növeli a kisebbség ellenállását, viszont a puha, a demokratikus diszkrimináció, erősíti a kompromisszumkészséget. A milosevici időszakban a magyar kisebbség tömegesebben járult az urnák elé, az elnyomás homogenizálta a magyarságot és rendre a kisebbségi pártokra szavazott. Milosevic bukása után azonban változott a helyzet, a kisebbségi pártok kevesebb szavazatot kaptak, idővel megfeleződött a voksok száma, a kisebbségi középréteg pedig nyitottabbá vált a többségi pártok felé. A tétel egyszerű: azért, mert a kisebbségi pártoktól nem kapta meg az új kérdéseire az új válaszokat. Annak lehettünk a szemtanúi, amikor a parlamentáris demokrácia leállítja a kisebbségi homogenizációt és felszínre juttatja a differenciált érdekeket. Ezt a pluralizmust viszont a kisebbségi közösségekben nehéz érvényesíteni, az sehogyan sem lehet annyira pluralista, hogy felölelje a különböző érdekű rétegeket. Ha viszont több párt alakul, akkor meg fennáll a veszély, hogy szétszóródnak a szavazatok.
Ebben a paradox helyzetben a magyar kormány sem találja fel magát. Az egyik közösségben a Vajdaságban az egypártiság híve, a másikban Erdélyben pedig a többpártiságot támogatja, miközben az általa patronált pártok, sorra vereséget szenvednek a parlamenti választásokon. Lásd: Felvidék és Erdély, vagy pedig mint esetünkbe, a szavazóbázis megcsappanása következett be a Vajdaságban.
Mindez arra enged következtetni, hogy az apró-cseprő javítgatások kevésnek bizonyultak. Még a legjobb formák is felmondják a szolgálatot, ha nem érvényesül a pluralizmus, viszont a pluralizmus gyengíti a választási esélyeket.
Sajátos csapdahelyzet állt elő, amelyből kiderül, hogy a posztkommunista társadalmakban nem alkalmazhatók a két világháború közötti identitásvédelmi stratégiák, de azok sem, amelyek az államszocializmusban fogalmazódtak meg. Főleg a fiatal nemzedékek fordulnak el a kisebbségi közpolitikától, mert ők a saját bőrükön érzik, hogy másféle politikára lenne szükség. Tudatosodott bennük, hogy amit a diktatórikus társadalmakban erőszakkal vagy elnyomással értek el, azt a kapitalizmusban elvégzi a szabad piac, a plurális demokrácia, a szabadon kifejezésre jutó érdekek sokszínűsége. A politikai szabadság új és nagy dilemma elé állítja a kisebbségeket (is).
Ezeket a módosulásokat a saját személyes életemben is tapasztaltam. A hetvenes években ugyanis, amikor a környező országok kisebbségeihez képest a jugoszláviai magyar kisebbség helyzete viszonylag rendezett volt, sokkal kevésbé szorongattak az identitásproblémák. Viszont a kilencvenes években, amikor Slobodan Milosevic uralma és az egész szerbiai társadalom nacionalista fordulata felerősödött, természetesen az igazságérzet és az erkölcsi érzékenység e kérdések felé terelte a figyelmemet.
A kisebbségi ember tehát mindig sebezhető.
Ezzel a sebezhetőséggel természetesen nem szabadna visszaélni. Sajnos, a kisebbségen belül gyakran előfordul, leginkább az un. etnobiznisz formájában. Ilyenkor kerül sor az üres, semmitmondó szerepjátszásra, mely olykor felettébb komikus. Nem kevésszer a nemzeti érdekeltségű sajtó, a kisebbséghez hű magyarokat azokban látja, akik cserbenhagyták a közösséget, mielőtt még a néhai Jugoszláviában eldördült volna az első puska. Ide sorolhatók azok is, akik Budapesten dörmögik, hogy „megállj, megállj kutya Szerbia”, de a szerbiai közéletben nem vesznek részt, nem kerülnek közvetlen vitába még a szerbiai nacionalistákkal (sem). Ezek a szerencsétlenek az anyaországban az anyatigris szerepében tetszelegnek, a szerbek előtt viszont „ártatlan” nyuszit játszanak. Sajnos, az ilyesfajta operett-radikalizmus kurrens áru az anyaországban. Ezek a példák azonban nem jelentik azt, hogy értetlenül kell álmélkodni a kisebbségi polgárok fokozott nemzeti érzése előtt. Véleményem szerint inkább megértést kellene tanúsítani azon kisebbségiekkel szemben, akiknél a nemzeti érzés fokozottabb mértékben jelentkezik. Ugyanakkor figyelmeztetném a kisebbségi polgárokat is, hogy ne üljenek fel azoknak, akik az ő jogos érzéseikkel merészelnek belpolitikai manipulációkra, miközben a hatalmi harcban, rájuk hivatkozva mélyítik a magyar társadalom fájdalmas szakadékait.
Népszabadság, 2012. december 15