2018. január 3., szerda Széljegyzetek a Temetetlen múltak című regényemhez: Csuka János (a Délvidéki magyarság története, 1918-1941) elismeri, hogy azokat a magyarokat, akik „kisebb-nagyobb előnyökért álltak oda a magyarságot üldöző radikális párt szekerét tolni, a nem is titkolt és a szerbek által megértett társadalmi kiközösítés sújtotta.” Kiközösítés – ez valóban súlyos minősítés és nagy kár,

2018. január 1., hétfő Lassan haladok a Temetetlen múltakkal, bizonyára a gyerekkor megidézése miatt. Mint a Hontalan esszékben írtam, félek a gyerekkori hamis idillek irodalmétól. Nevetnem kell, ha a regényekben arról olvasok, hogy gyerekkorban milyen okosak az írók, okosabbak, mint 40 évesen. Félek a naiv és bölcs gyerekkori emlékek inflációjától. Az apámról romantika és szentimentalizmus

2017. december 31., vasárnap Éjfél után, úgy kettő körül váratlan csend telepedik a városra. Kitekintek az ablakon, egy órakor még forgalmas volt a sugárút, kettőkor viszont csak néhány ember kódorog az utcán. Meg egy falka csaholó kóbor kutya. Camus Idegenjének utolsó mondata jár az eszemben. Mersault csak azt várja, hogy minél többen jöjjenek a kivégzésére,

2017. december 30., szombat Kattintok egyet, hadd lássam, mi történik a szerbiai tévében. Egy miniszoknyás és rendkívül csinos hölgy valamelyik szerbiai kormánypolitikussal kötözködik. Kedvesen, úgy ahogy a csinos tévésztárok szokták: naivan teszi fel a cseppet sem naiv kérdéseket, a kormánypolitikus azonban mintha nem hallaná a bájosan kötekedő kérdést, lelkesen szónokol a kormánypolitika átütő sikereiről. A

2017. december 29., péntek Az 1921-es jugoszláviai népszámláláskor Jugoszláviának 11 984 911 lakosa volt. Ebből 464 658 magyar. A számadatok nem szólnak arról, hogy a magyar értelmiség tömegesen távozott az anyaországba. Ezt az egzódusz valahogy kiheverte a közösség, de ezzel nem fejeződött be a menekülő bácskai értelmiség krónikája. Megalakul A Magyar Párt, s azonnal kezdődik a széthúzás, amelyet

december 28., csütörtök Délelőtt a regényen dolgozom. Tavaly elkészültem  az első vázlattal, azóta sokat változtattam rajta: majdnem mindent. Azt terveztem, hogy az apámról írok. Másképen, mint ahogy a mai irodalmi kánonok megkövetelik. Egyre több „családi hagiográfiát”, meghitt család történeteket olvasok, divat lett a családban felismerni az új idillt. Menekülés a család kötelékeibe, e téren még

2017. december 22., péntek (…) A múlt elrablása című mondjuk) regényemmel kapcsolatban felidézem a szenttamási toposzokat. A nagyapámhoz közel levő Svaštar üzletről. A régi szárazmalom még áll. A csücskőnek semmi nyoma, a nagyapám háza is eltűnt. A Zárdát az egykor könyvtár, ahol az első könyveimet kölcsönöztem, mert otthon nem voltak könyvek, szintén lerombolták. Most a

2017. december 20., szerda Napi teendők, üresen múlik a napom, alig várom az estét, hogy a naplójegyzetekhez nyúljak. Amióta nem közlöm őket, legfeljebb egy-egy rövidebb részletet adok közzé a honlapomon, egyre nagyobb örömmel írok a naplómat. Kezdem élvezni, Stefan Zweig szavaival élve, a „várakozás és érlelődés csendjét, a meditáció, az önismeret lassú folyamatának nyugalmát?” Zweignek

2017. december 17., vasárnap Anikó a templomban, én a piacon, majd pedig rá várakozva az egyik Njegoš utcai kávézóban fellapoztam a Blic napilapot. Matija Bečković Szabadka és Zenta díszpolgárra nyilatkozik. Szerinte a szerbek akkor mondanak majd le Koszovóról, amikor a keresztények megtagadják Krisztust.