2018. február 11., hétfő Egyre több balkáni háborúkról szóló könyv lát napvilágot, húsz-harminc év után valóságos háborús dömpingre került sor. Dömpingre gondolok, mert a legtöbben eluralkodik az egyhangú viktimológiai narratíva, mely szerint a gonosz csak úgy ránk rontott, s emiatt mennyit és hogyan szenvedtünk. Felsorakoznak a háború szenvelgő Nárcisszai. Engem az ejt gondba, hogy elmarad

2018. február 3., szombat A kilencvenes években a maradás Don Quijotéje voltam. Azokban az években volt az elvándorlásnak volt némi magyarázata, a sorkatonaköteles fiatalok – nem a tartalékosok! – tényleg annak a veszélynek voltak kitéve, hogy elcipelik őket a frontra. Nekik menniük kellett. De az íróknak, az értelmiségieknek a maradást szuggeráltam. Előveszem a naplójegyzeteimet tartalmazó

2018. január 26., péntek Anatol France felteszi a kérdést: ”Mi a szocializmus?” A válasz: „A világ lelkiismerete.” Manapság nem mernék leírni ilyen mondatot. Minden kispolgár komcsinak kiáltana ki, ami nem is zavarna, sokkal inkább bántana az értelmiségi kollégák lefitymáló arckifejezése a lelkiismeret szó hallatára. Miféle lelkiismeret? Manapság ilyesmiről nem illik beszélni. Pedig több nemzedéknek –

2018. január 23., kedd Dubrovnik szállóban találkozom Slobodan Šnajderrel. Írja a drámát, a Horvát Faust második részét. Ahogy mondja, ez már Jugoszlávia szétveréséről szól. Sorra kerülnek nem csak a horvát, hanem a szerb bűnök is. Egyre inkább arra a következtetésre jutok, hogy Jugoszlávia széthullása nem csak az országot szétverő afféle balkáni törzsi háborúnak nevezhető, ennél

2017. január 15., hétfő. Éjszaka folytatom Nádas Péter memoárjának olvasását. Sztálin meghalt, a gyermek Nádas megsiratta a diktátor halálát. „Sztálin nem lehet halott, értsd, az univerzum nem sérülhet.” Anyja megütközve figyelte sírását. Ezek a sorok nagyon sokat segítenek nekem, hogy megértsem az akkori Magyarországot, sokkal jobban, mint az „átkost” kiátkozó tucatirodalom. Eszembe jut 1980 május

2018. január 14., vasárnap Hideg szél, egész nap a lakásban maradok, lemondok a napi sétáról is. Olvasom a Világló részleteket. Nádas félreérthetetlen különbséget tesz a kollaboránsok és a végrehajtók között, s nagyobb ellenszenvvel ír az előbbiekről, mint az utóbbiakról. Remekül vázolja fel a diktatúrák arcképcsarnokát. Kár, hogy nem folytatja…. Azon töprengek, hogy milyenek a végrehajtók,

2018. január 11., csütörtök. A piacon. A moholi zöldségárus magyar akcentussal beszéli a szerbet. Valami mégis emlékeztet Újvidék multikulturális voltára. Legalább a piacon találkozom ezzel a múlttal. (…) 

2018. január 7., vasárnap Az utcák kihaltak, a buszok üresek. A legtöbb kávézó, étterem zárva. Úgy látszik, az ortodox karácsony a legnagyobb ünnep Szerbiában, nagyobb, mint az új év első napja. Este Stefan Zweig: A tegnap világa. „Napjainkig még soha sem volt példa erre: ugyanaz az emberiség összességében, ördöginél ördögibben viselkedik, és istenéhez hasonlatosat produkál.”

2018. január 6., szombat. Dolgozom a Temetetlen múltakon. Vázlatok, vázlatok…(…) Ortodox szenteste. Az üzletek zárva. Késő éjszaka a szomszédos szerb háztömbből fülsikító zene, turbó-folk dalok a szerb karácsony estéjén, de nem veszek tudomást róla. Nem is zavarnak. Megszoktam. Éjfél körül néhány oldal Stefan Zweig: „A tegnap világa”. Nem tudom letenni a könyvet. A harmincas évekről

2018. január 5., péntek Két legutóbbi regényemben, a Neoplantában és a Balkáni szépségben szembenéztem a századommal – és magammal is. Osztom Nádas Péter vélekedését: nem érdekel többé „szűrrealizmus lecsorgó óralapja”, a „lángoló zsiráf”, az egotista irodalom, vagy a széplelkek szellemes irodalmi blüffjei. Regényeim egyetlen mondata sem marad a puszta személyesnél. Közéleti aura nélkül nem lehet