(Petri György rovata) „Ki vagyok én? Sem kőműves, sem hajóács nem voltam soha: kétlaki lény, kettős lelkem” Oszip Mandelstam: Pala-óda  (Kálnoky László fordítása) Ki vagyok én? Kérdem, amikor felszállok a vonatra, aztán kiszállok Pesten vagy Újvidéken. Már az is jellemző, hogy önazonosságomra ilyenkor kérdezek rá. Nem is nevezem ezt igazi utazásnak, inkább énjeim közötti beszélgetésnek.

Elhangzott 2003-ban a szarajevói Konstantinovic-tanácskozáson, abból az alkalomból, hogy Radomir Konstantinovicot megválasztották a boszniai Tudományos és Művészeti Akadémia tagjává.  Az egyik legjelentősebb szerb értelmiségit a Szerb Tudományos Akadémia méltatlannak tartotta a tagságra. Az esszé a Krug 99 kiadásában jelent meg Szarajevóban. Magyarul mindeddig nem látott napvilágot. A másik világ Pár évvel ezelőtti naplójegyzetemből idézek: „Újra

Ismerős idegen járt köztünk (Sinkó Ervin, 1898-1967) Ötven éve halt meg az újvidéki Magyar Tanszék alapító tanszékvezetője, Sinkó Ervin (1898-1967), s azóta csend honol körülötte. Kezembe véve a  Magyarországi Zsidó Hitközösség Szövetsége és az Eötvös Lóránt Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Sinkó Ervin emlékkonferenciájára szóló meghívóját monodráma megírására gondoltam, hiszen az életmű jelenkorunk drámáját is  feltárja.  

Magyar labirintus A különbségek csalóka játéka Jugoszláviában szocializálódtam, abban az országban, amelyben szembesültek az európai nemzeti és kulturális különbségek. Szlovénia a Nyugathoz tartózónak vélte magát, sokkal inkább, mint Magyarország. Horvátország Közép-Európa gondolatával cinkoskodott, Szerbia és Macedónia pedig a Balkánhoz vonzódott. A nemzeti sajátosságok gazdag és ellentmondásos világa bontakozott ki a szemem előtt. Ehhez járult még

A RAP a lepusztult világ zenéje, erős ritmikájú, de mégis monoton, rímekben gazdag, de a rím nem öncélú stíluseszköz, hanem arra szolgál, hogy agresszívvé tegye a tartalmat. A szubverziv szubkultúrának köszönve a mondanivaló betört az egyre hermetikusabbá váló szövegkultúrába. A szociális peremről induló mozgalom nem vesz tudomást a reprezentatív polgári kultúráról és szövegkánonokról, a modernizmus

Történetek két regény között Visszaemlékezni hatvannyolcra a vadkapitalizmus korában?! Nehéz szabadulni a kényelmetlen emléktől, hiszen már az utcára kilépve is tudatosodhat bennünk nyomasztó emléke: a kudarc, amely utána következett. Kószálok Újvidék utcáin, ácsorogok a terein, szemlélődöm, nem üldöz többé a történelem csábítása, kiléptem mindenből, hontalan lokálpatrióta lettem, mint ahogy ezt már jó néhányszor elmondtam. Az

Denke ich an Újvidék, so muß ich oft an das Triest von Magris denken. Die Geschichte Újvidéks beginnt mit einer schönen Metamorphose. „Nominentur Neoplanta“, nennen wir es fortan Neoplanta. Diese beiden lateinischen Worte schreibt Maria Theresia am 1. Februar 1748 als Antwort auf die schriftliche Petition der Bürger von Újvidék, in der sie die Kaiserin

Egy életen át kozmopolitizmussal és européerséggel vádoltak, holott évtizedeken át alig tettem ki a lábam Újvidékről, ahol 1956-ban iratkoztam be a gimnáziumba. A 35 kilométerre eső, a Ferenc József csatorna partján elterülő északi kisközségből, Szenttamásról kerültem Újvidékre, s magammal hoztam a falusiak álmát a városról. Gyerekkorom egyik meghatározó élménye volt falusi emberek – vagy inkább

Nemzedéki élményemet elsősorban és mindenekfelett rajongó, később pedig fájdalmas, tűnékeny tapasztalattá átalakult szel­lemi mércével, erkölcsi érzékenységgel éltem át, melyet nem a múlt értékei támasztottak alá, hanem módszeres, fanatikus re­mény.Fikció lenne mindez? Önáltatás? Elérhetetlen dolog? Hozzáállás kérdése: én a nemzedékfogalmat szellemi communitas­nak tartottam, amely rettenthetetlenül anticipál, éppen azért, mert tudja, nincs vesztenivalója. Engem tehát a Symposion

1954. január tizenhatodikán Belgrádban éppen havazott, csúszós jár­dákon gyalogol indult el Milovan Đilas a JKP Kö­zponti Bizottságának a plénumára, amelyet ezúttal Tito marsall villájában, a szerb kirá­lyoktól örökölt Beli dvor­ban tartottak meg. Természetes, hogy Tito nem a prártirodába rendelte be a politburó tagjait, mivel ezúttal a Párt kedven­cét, a politbüró her­cegét kellett kiátkozni, meghurcolni.                                                                                                                     Mostantól