2017. december 22., péntek (…) A múlt elrablása című mondjuk) regényemmel kapcsolatban felidézem a szenttamási toposzokat. A nagyapámhoz közel levő Svaštar üzletről. A régi szárazmalom még áll. A csücskőnek semmi nyoma, a nagyapám háza is eltűnt. A Zárdát az egykor könyvtár, ahol az első könyveimet kölcsönöztem, mert otthon nem voltak könyvek, szintén lerombolták. Most a

2017. december 20., szerda Napi teendők, üresen múlik a napom, alig várom az estét, hogy a naplójegyzetekhez nyúljak. Amióta nem közlöm őket, legfeljebb egy-egy rövidebb részletet adok közzé a honlapomon, egyre nagyobb örömmel írok a naplómat. Kezdem élvezni, Stefan Zweig szavaival élve, a „várakozás és érlelődés csendjét, a meditáció, az önismeret lassú folyamatának nyugalmát?” Zweignek

2017. december 17., vasárnap Anikó a templomban, én a piacon, majd pedig rá várakozva az egyik Njegoš utcai kávézóban fellapoztam a Blic napilapot. Matija Bečković Szabadka és Zenta díszpolgárra nyilatkozik. Szerinte a szerbek akkor mondanak majd le Koszovóról, amikor a keresztények megtagadják Krisztust.

2017. december 10., vasárnap Szikrázó napfényre ébredek, gyönyörű időben Bora Babićtyal, az Akadémia igazgatójával Belgrádba autózunk, ahol az RTS-ben bárnak ránk, hogy fellépjek egy műsorban. (…) A tévében szívélyesen fogadnak, kissé zavarban is vagyok. Soha sem gondoltam, hogy a közszolgálati televízióban ilyen barátságosan fogadják majd a Balkáni szépséget, ez már a negyedik műsor, amelyben szó

2017. december 6., szerda Éjszaka próbálok válaszolni a Szombat című havilap a zsidókérdésről szóló körkérdésre. (…) A nemzetileg sokszínű Magyarország Trianon után egynemzetű, egy kultúrájú, egy nyelvű ország lett, s a „trianoni trauma” közé sorolható az is, amiről ritkán esik szó: az idegentől való szorongás. Az egynyelvű, egynemzetű Magyarországon kiveszőben van a másság kultúrája, s

2017. december 5., kedd Újra Ljubljanában. Svetlana Slapšak és Božidar, a férje ebédre invitáltak. Svetlanával legutóbb tavaly tavasszal találkoztam az umagi Tomizza-napokon. Sorsunk összeköt bennünket. A határhelyzetünk. Én Újvidéken magyarul, ő pedig Ljubljanában szerb nyelven írja műveit. Egyikünk sem él saját nemzetének fővárosában, ami szükségszerűen peremsorsot jelent. Peremsors a peremállamok peremén. Sinkó Ervin jut eszembe.

2017. december 3., vasárnap Fellépek a Reggeli a szerzővel elnevezésű nevű rendezvényen, amelyre a pólai Mozart Kávéházban került sor. (…) Aljoša Požar moderált. Az utolsó kérdésként Požar feltette a kérdést: Optimista vagyok-e vagy pesszimista. Azonnal kivágtam: remény nélküli optimista vagyok. Könnyű optimistának lenni, ha egyértelmű alternatíva csillan fel előttem. De reménytelenségemben nem akarok pesszimista maradni,

2017. december 1., péntek. Anikóval Janez Pipan vendégei voltunk, a ljublajnai Hatos étteremben. A több mint 300 éves tágas vendéglőben valaha megfordult Edvard Kardelj is, aki egyébként ritkán járt vendéglőbe, a könyvek között élt. Lehet, hogy ezt a kommunista vezért a valóság nem is érdekelte, hanem Tito házitudósaként gyártotta elméleteket, közben kimondta a XX. század

november 29., szerda Indulok Ljubljanába. Valaha az egész Jugoszláviában ezen a napon ünnepelték a köztársaság napját. A minibuszban egy fiatalnak tűnő csinos čačaki hölgy, akiről kiderül, hogy nem is olyan fiatal, betöltötte a 40. életévét, elmondja, hogy még mindig őrzi a pionírkendőt, és a pionírsapkát. A pionírkendőről szóló mesét hallgatva azon töprengtem, hogy számomra hol

november 26. vasárnap Délelőtt Slavuj Žižek szlovén filozófus esszéjét olvasgatom a baloldali tabukról. Elvágja a gordiuszi csomót és kimondja: az iszlám a fasizmusba vezet. A kapitalizmus ellentmondásaitól megszabaduló kapitalizmust építene. Jó példa erre Szaud-Arábia. Ismerje be a baloldal, hogy a saját értékrendünk és identitásunk védelme még nem képvisel profasiszta vagy rasszista ideológiát. Jó, hogy éppen