Naplójegyzetek, fragmentumok
- december 8., szerda
Több mint évvel ezelőtt a Szombat 2016 februári számában AZ Áttüntetések című egy filmforgatásról regényem ürügyén írtam a zsidó és a kisebbség sors hasonlóságáról. Már a hátam mögött voltak az „ólomévek”, a hetvenes évekre gondolok, s szétfoszlottak a ’68-s illúziók is. A regény egy a világháború előtti időkről szól s a forradalmi reményeket vállaló fiú szerepét a 68-as illúziók romján tántorgó magyar színész alakítja. Két vereségről szólok egyszerre. Magyarországon ebben az időben már felütötte a fejét a nyílt antiszemitizmus, Jugoszláviában pedig egyre harsányabb lett a nacionalizmus. Én azonban nem az ellentétekről írtam, hanem a kisebbségi- és a zsidósors hasonlóságairól. Azóta is gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy a magyarországi vitákban a zsidó értelmiségiek szólalnak fel legerélyesebben a magyar kisebbségérdekében, hiszen nekik nyilván van ebben a kérdésben tapasztalatuk, és egyféle predesztinált apátiával rendelkeznek. De ugyanezt a kérdés a kisebbségi oldalon is feltehető. Miért nem szólalnak fel a határon túli magyarok az anyaországi antiszemitizmus hallatán? Ezt azért is merem kérdezni, mert mi is jól ismerjük kell a másság ártákét és átkát. Erre a kérdésre még ma sem tudnék hiteles választ adni. Ez azért is válaszra vár, mert ugyanebben a számban Kende Péter szociológus hasonló kérdésen tűnődik. A zsidókérdés kiváló szakérője felismeri, hogy „a határon túli magyarok helyzetére a zsidók egy része kevésbé érzékeny, mint a társadalom sok más része”. Ez azért is elgondolkodtató, mert az immár él évszázados tapasztalom tanúsítja, hogy a személyes beszélgetésben zsidó barátim ugyanazzal az empátiával közelítenek a kisebbségi sors felé, mint a nem zsidó barátaim. Igaz, a sors mélyebb dimenzióiról csak keveseknek van betekintése, politikai szinten pedig a legtöbbjük udvariasan tartózkodó. Feltételezem azért, mert úgy vélik a kissebségi kérdést kisajátították a nacionalisták.