Világkisebbségi helyzet
2016. április
Óbecse főterén
A helyi színház meghívására szerzői esten látnak vendégül. Először életemben, noha, ehhez a Tisza parti kisvároshoz érzelmi szálak fűznek, hisz szüleim „fővárosként” tartották számon, a hajdan volt járási székhelyet… A város története jóval előbb kezdődött, mint ahogy írásos emlékek maradhattak volna róla. 1850 után Óbecse lett a harmadik legfontosabb város a Bácskában! A szenttamásiak ünneplőbe öltöztek, amikor Becsére utaztak. 1703-tól szerb majd 1756-tól magyar elemi iskola alakult itt. A községben 1863-tól volt orvos és állatorvos. A Zombor-Óbecse gőzös Verbászon és Szenttamáson keresztül 1906-tól napi rendszerességgel járt. Édesanyámmal gyakran tettük meg a Szenttamás Becse Szenttamás útvonalat. Elevenen él bennem a gyerekkori emlék az egy emeletes téglából épült pályaudvarról. Az oda úton elfogyasztottuk a sült csirke felét, amit édesanyám útravalóul csomagolt délután pedig a másik felét ettük meg a belvárosi tér árnyas fák lombjai alatt, majd elsétáltunk a főtéri forrásig, ahol a becsei sárgavízből fogyasztottunk. Boldogan ücsörögtünk a téren, szemben az 1881-ben épült egy emeletes klasszicista stílusú városházával és bámészkodtunk, vártuk a doktor úr rendelését. Minden látogatás alkalmával ismerősként éltem meg Óbecsét. A főtér azokra a Monarchia korabeli városok főterére emlékeztetett, amelyeket nagyapám történelemkönyveiben láttam. Ezúttal Anikóval is az első utam a központba vezetett, ahol lehangoló látvány fogadott. Az árnyas fáknak nyoma sincs már, a főtér márványlépcsői töredezettek, elmorzsolódtak. Befektetés híján nincs felújítás, az ipar leállt, közprédára került… Itt az ember csak bukdácsolhat. Antonioni-filmbe illő látvány! Egy nagymúltú polgári város haldokolásának tere. A gazdaság romokban hever, akárcsak a főtér. Hol a FADIP? Mi történt az egykori Jugoszlávia mintabirtokának számító PIK-kel. Milyen sorsra került a FLÓRA? És a Proleter nyomdaipar hová tűnt? Még a sörgyárat is sikerült tönkretenni, ami a Guinness Rekordok Könyvébe illő teljesítmény. A város polgári hagyományára csak a színházban összegyűlt szépszámú hallgatóság emlékeztetett. Intelligens beszélőtársak, értelmes kérdések a közönség köréből. Válaszaim kissé zaklatottak, mentségemre legyen mondva, zűrzavaros világban élek. Elvesztettük azt a privilégiumot, hogy mindenre egyértelmű válaszunk legyen. Valaha becsültem azokat az embereket, akik gyors és halálpontos választ tudtak adni. Ma már demagógoknak tartom őket. Gondolkodásra késztető válaszokat keresek.
Mivé lettek városaink?
Késő éjszaka útban hazafelé arra gondolok, hogy a hetvenes években milyen nagy ipari fejlődésen mentek át a vajdasági kisvárosok. Sorra épültek a jelentős ipari létesítmények, fejlődtek a nagy mezőgazdasági birtokok. A múltkoriban Nagybecskereken jártam. Elcsodálkoztam, hogy a város este kihalt, a jól működő ipari létesítmények csődbe jutottak, a mezőgazdasági birtokokat felszámolták illetve privatizálták, az emberek munkanélküliek lettek. Ezt beszélik Kulán, Kikindán, Szabadkán, Zomborban…mindenütt. Szenttamási születésnapi ünnepségemen találkozom ismerőseimmel, barátaimmal, osztálytársaimmal, a Zöld utca lakóival. Tele vannak keserűséggel, csak elmarasztaló történeteket hallok. Nagy a kilátástalanság. A szenttamási Elan mezőgazdasági birtok tengődik, pedig valamikor a fél várost foglalkoztatta.
Zsák meg a foltja
Az óbecsei VMSZ Bayern Zsolt publicistát, írót látta vendégül. A Magyar Szó részletesen, sőt lelkesen számolt be a pártvendég mondandójáról. Terjedelmes interjú is készült vele. Nagyon helyes! Végre nyílt színvallás. Minden zsák megtalálja a foltját. Minden párt megleli saját íróját.
Orwelli protokoll
Dicséretes dolog, hogy a belgrádi miniszterek megjelentek a színen, mármint kivonultak a húsvéti katolikus szertartásokra. Legalább is így, választások előtt! Az viszont igen furcsa, hogy a papok miért üdvözölik őket külön az isten háza bejárata előtt, majd még egyszer a szentmise elején is… Megérteném, ha minden hívőnek kijárna ez a fogadtatás, jelezve, hogy az isten nem tesz különbséget a hatalmasok és a hatalom nélküliek között. Vagy így rendelkezik az egyházi protokoll? Isten színe előtt mindenki egyenlő, vagy nem? Orwelli módon vannak egyenlőbbek?
Urbocid
Hatalmas porfelhő éktelenkedik Újvidék központjában, serényen dolgoznak a munkagépek a nagypostával szemben. Egy patinás műemlék ház tűnik el a szemünk elől, amely az örmény templom jobb oldalán állt a templom 1964-es lebontásáig, utána a Pupin sugárút és a Néphősök utca 1-es számú sarokház volt. Mire ez a nagy igyekezet? – kérdezem. Múltpusztítás. Ezek nem csak az épületeket, a történelmet is rombolják. Az újvidéki városvezetők újabb vandál cselekedete van éppen folyamatban. Ezúttal az örmény emlékek maradványait és a Borsodi Sándor által tervezett, és 1911-ben épült kétemeletes épületet semmisítettek meg. Állítólag egy kétes hírű befektető 13 emeletes toronyházat építtet luxuslakásokkal. Nem az első, sajnos nem is az utolsó rombolás. Viszont amennyiben így folytatódik, akkor Újvidék múlt és emlékezet nélküli várossá vállik. Végérvényesen elveszti szellemi arculatát és legfeljebb szűk baráti körben múlt idézünk, hogy megnyugtassuk lelkiismeretünket, amiért tétlenül néztük a pusztítást, amiért féltünk a hatalomtól, amelyet mi választottunk, esetleg azért mert konformista módon belenyugodtunk, hogy Újvidék felesleges város legyen.
Világkisebbségi helyzetben
Csütörtök virradóra, március 31-én hajnali 4 órakor budapesti lakásában elhunyt Kertész Imre Nobel- és Kossuth díjas író és műfordító, aki a boldogtalan huszadik századról szóló esszéjében, politikailag liberális oldalon álló konzervatív meggyőződésűnek vallotta magát. Ez a hitvallás előlegezi meg a Kertészről folyó későbbi vitákat is. A kilencvenes években gyakran üldögélt magányosan a Merlin Színház kávézójában a Gerlóczy utcában. Amikor csak Pesten jártam a Merlinben találkoztunk. Érdeklődéssel hallgatta mi történik Jugoszláviában. Nem is gondoltam rá, hogy személyes emlékek fűzik a Vajdasághoz, első felesége ugyanis idevalósi volt. 2002-ben az irodalmi Nobel díj odaítélésekor a Népszabadságnak azt nyilatkoztam, hogy Kertész személyében a világ kisebbségeinek az írója érdemelte ki a rangos elismerést. Kiderült, tőle sem idegen ez a fogalom, tudniillik azt írta magáról, hogy világkisebbségi helyzetben él. A Nobel díj átvétele után, a bácskai jobboldalon a zsidózás, a sárdobálás mind gyakoribbá vállt. A lokális politikusok sorolták azokat a „hiteles magyar írókat”, akiknek előbb kellett volna Nobel díjat kapniuk. Kertész Imre távozása után, Orbán Viktor megrendülve értesült a halálhírről, minek után azt nyilatkozta, hogy Kertész alkotásai az ember szabadságvágyáról szólnak, amelyet semmiféle önkény nem győzhet le. A sajtóbeszámolók szerint a Fidesz is nagy tisztelettel emlékezett az íróra. Ezek után, nem lehet tudni, hogy az egykori gyalázkodók köpenyeget fordítottak-e? Megszokott dolog, gondolom. Kivárom, mikor kezdik a helyi kisebbségi politikusok (is) Kertész Imrét idézni. Megszokhattam ezt a kétkulacsos hozzáállást, felesleges bosszankodni korunk ilyesféle vígjátékán. Inkább Kertész Imre legutóbbi könyvét, A végső Kocsmát veszem elő újra. Naplóregénynek nevezném, amelyben egy régen tervezett, befejezetlen történetet jegyez, miközben írja a naplóját, amelyben állandóan vissza-visszatér előző regényeinek értelmezésére. Meg a végső órákra. „Átengedem magam a pusztulásnak, a pusztításnak, kezem lecsúszott a kormányról. Álltam az őrhelyen, figyeltem hogyan hánykolódik az iránytalan hajó” írja. Az én Duna utcám jut eszembe, a saját őrhelyem, ahol az őrszem nem kell már senkinek.
Az idő próbatétele
Lakásom környéke amúgy sem egy csendes városrész, csütörtökön azonban kivételes hangzavar uralkodott. Egy lépésben haladó kombibuszból a radikális párt szimpatizánsai megafonon keresztül tették közhírré a hágai törvényszék döntését, miszerint Vojislav Šešelj pártvezért felmentették a délszláv háborúban elkövetett háborús és az emberiség elleni bűncselekmények mind a 9 vádpontja alól. A politikai kommentátorok meglepőnek tartják a nemzetközi bíróság döntését még akkor is, ha nem egyhangú a bírói testület döntése. Erre nem számítottak, nyilatkozzák. Nem csodálkozom. Az elmúlt egy-két évtizedben a Vojislav Koštunica volt kormányfő szolgálatában lépő tekintélyes jogászprofesszorok Szarajevó ostromával kapcsolatban azt bizonygatták, hogy az egyik oldalon is és a másokon is voltak bűntettek. Lehet, hogy az egyik oldalon nagyobbak voltak a veszteségek, ez azonban mit sem számít. Íme, a gonosztett erkölcsi relativizálását a jog nyelvén is megfogalmazta Jean-Claude Antonetti a hágai nemzetközi törvényszék bírája. Az említett derék jogászok nem a Szerb Radikális Párt soraiból kerültek ki, hanem az úgynevezett tekintélyes ellenzéki személyiségek közül. Azért beszélek úgynevezett ellenzékiekről, mert manapság már nem tudni, hogy ki az ellenzéki és ki nem az. Nehéz különbséget tenni, mert nagy a tumultus a holdudvarban. A Törvényszék elsőfokú ítélete bizonyára újabb átrendeződést idéz elő a szerbiai politikai szintéren. Repkednek majd az aktivisták az egyik pártból a másikba. A hágai bírák lelkiismeretük parancsa szerint hoztak döntést. Nem lettem politikus, és értelmiségi megváltó sem, csak a naplómat írogatom, korom tanúja vagyok. Lehet, hogy soraim évtizedek múltán akaratlanul is ítéletek lesznek, azonban erről korai töprengeni. Ki kell állnia az idő próbatételét. Néhány hét múlva Szerbiában választások lesznek. Egyre kevésbé hiszek a mind harsányabb pártvezéreknek. Pusztán amiatt érdekel, mert attól tartok, hogy baljós idők következnek. Ez inkább európai szorongás. A szerbiai politikától nem féltem akkor sem, amikor okom volt rá. Nyomaszt, hogy közömbös világ vesz körül, amelyben a létezésem felesleges. A politikában egyébként nem történik más semmi, csak az, amit megszoktam. És ez a legnagyobb baj. Az eddigi előrejelzések szerint a Szerb Demokrata Párt és az Oltáriszentség nevű koalíció biztos befutó, a közvéleménykutatók adatai szerint máris eléri a 9 százalékot. A Szerb Radikális Párt támogatottsága is a cenzus felett lesz, jelenleg a 6 százaléknál tart. A minapi hágai döntés után, minden bizonnyal növekszik a népszerűségük. Sőt, a Szerb Haladó Párt számos tagja bűnbánóan „visszatér az anyapártba”. A sors iróniája, hogy az eddigi politikusok közül a választások előtt (!) még soha senki sem részesült a hágai Nemzetközi Törvényszék ekkora kegyében, mint Vojislav Šešelj.
Családi Kör, 2016. április