Vicc vagy valóság?
2013. október
Guinness Könyvében
A távolban még kínosabb olvasni az újvidéki cenzúráról szóló híreket, mint Újvidéken. Hiszen az utóbbi időben már megszoktuk, hogy egyik-másik újvidéki városi vezető kijelentését, hogy nem kell az autóbuszok menetirányát magyarul is kiírni, s hiába utasítja a tartományi ombudsman, hogy a törvény szellemében ezt tegyék meg. Megszoktuk, hogy a városi vezetőség egyik-másik tagja kijelenti, hogy ők igenis helyettesítik a bíróságot, tehát meghatározzák, melyik kiállítást kell betiltani és melyiket nem. De a legutóbbi eset, amelyben cenzúráztak egy rajzot, amely egy keresztre feszített, pénzcsomót tartó embert ábrázolt lassan már a vicclapokba kerül. Belgrádban vagy Zágrábban nem merek írókkal találkozni, mert azok a hasukat fogják röhejtől és az újvidéki cenzúráról faggatnak. Az egyik svájci újságíró azt kérdezi, hogy ez vicc vagy valóban megtörtént eset. A legszívesebben sajátos vajdasági humornak nevezném, de nyögdicsélve elismerem, hogy sajnos igaz. Ez a hír, nem az, hogy az ember megharapta a kutyát, válaszolja. Az interneten mutatom neki a rajzot. Hatalmas kacajjal fogadja. Úgy látszik, mi újvidékiek bekerülünk a Guinness Könyvébe. Vagy a vicclapokba.
Párbeszéd vagy hisztéria
Ugyanabban a vendégházba – a Diokletianus palota tövében – kaptunk szállást, ahol Ivo Josipović államelnök megválasztása után meghált. A spliti civilszervezetek vendégként természetesen civil vendégházban töltött egy napot. Egyszerű lakás, semmi fényűzés! A vendégfogadóim mesélik, hogy a találkozó igen szívélyes volt, bár a civilek kritikusan elemezték a fennálló állapotokat. Elképzelhető-e ez a vajdasági magyar közösségben? Kérdésemet a Napló Kör rendezvényeinek hivatalos sajtófogadtatása teszi időszerűvé. Mivel magyarázható, hogy a „bátor sajtómunkások” olyan durván ledorongoltak bennünket? Nem a gondokkal teljes valóság érdekelte őket, nem a népesség fogyatkozás, vagy ezernyi más valós gond, hanem az, hogy kérdéseket merészelünk feltenni. Ahol a sajtó nem az a fennálló helyzetért felelős aktuális hatalmat bírálja, hanem a hatalom nélkülieket, ott okkal aggódunk. A nyilvános bírálat elutasítása a kisebbségi politikai elit komoly válságát jelzi. Ahol nincs dialógus, ott a hatalom mindig hisztérikus. Josipović a civil világból jött, nem a pártapparátusból, ezért nyugodtan állt a civilek elé, türelmesen fogadta a bírálatokat. Nem egyedülálló eset. A demokratikus hagyománnyal rendelkező országok politikusai – számtalanszor tanúja voltam – minden külön meghívó nélkül jelennek meg a civil rendezvényeken, kíváncsiak, vállalják a párbeszédet, és sokszor elismerik a civilek igazságát. Tűrik a kritikát még akkor is, ha nem éppen kedvező.
1956 méltósága
1956. október 23. Kora reggel az újvidéki Aleksa Šantić utcai diákotthonban. Az utolsó pillanatban keltem, rohantam fogat mosni. Útközben megtorpantam, földbe gyökerezett a lábam. Az intézet ügyeletes nevelője bekapcsolta a Kossuth rádiót, a hangszórók bömbölték: Budapesten forradalom tört ki. A szerb fiatalok nem értették, miről van szó. Forradalom Budapesten, magyaráztam. Abban a pillanatban másként csengett a fülemben a forradalom szó, mint az iskolai tankönyvek olvasásakor. Titokzatosan, veszélyesen. A mosdóban találkoztam Utasi Csabával, aki egy osztállyal felettem járt. Álltunk és kérdően néztünk egymás szemébe. Sejtettük, hogy rendkívüli dolog történt. Beismerem azonban, hogy én csak évek múltán ismertem fel nagy európai jelentőségét. Aztán érkeztek a menekültek. Szenttamáson is találkoztam velük a családi házban, ínséges idők voltak, de az utcabeli magyarok meghívták őket vasárnapi ebédre, vasárnap ugyanis hús is került az asztalra. Ezt nevezem nemzeti szolidaritásnak. Aztán Újvidéken a Koruška utcai parkban találkoztam egy menekülttel, aki a kanadai beutazási engedélyre várt. A legszükségesebb szerb szavakra tanítottam, ő pedig az angolt bifláztatta velem. Azt mondta, nem árt, ha az ember tud angolul, hátha egyszer hontalan lesz. Egy hónap múlt el, talán több is, és többet nem láttam a megszokott helyén angol szótárral a kezében. Barátaimmal együtt 1956 szellemét érzékeltük az Új Symposion szerkesztőségében is, miután a magyar „disszidensek” írásait közöltük. Meg is kaptuk a magunkát, azzal vádoltak bennünket, hogy gyanús emigránsokkal szűrtük össze a levet. Egymásra néztünk Utasi Csabával, bizonyára ő is arra a diákotthoni kora reggelre gondolt, mint én. Nem védtek bennünket, sem a tegnapi, sem a mai szónokok, akik akkor is, most is a szabadság mértékének tartják magukat. A nyolcvanas években összeállítottam a Književna reč magyar számát, – itt jelentek meg Danilo Kiš remek Petri-fordításai is – mire Budapestről befutott a tiltakozó jegyzék: emigránsokat merészeltem magyar íróknak nevezni… Gojko Tešić kitessékelte a szerkesztőségből a tiltakozó nagykövetségi tisztviselőt. Koča Popović elolvasta a „magyar számot” s azt mondta Gojko Tešićnek: Magyarországon nagyon nagy és fontos dolgok fognak történni. Rövidesen megremegett a berlini fal, s kiderült, hogy Koča Popovićnak igaza volt. Magyarország 1956-ban európai példakép volt, az volt a 1989-ben is. A mai napon – ugyancsak kora reggel – a spliti tengerparti sétányra siettem, hogy a mediterrán ég alatt újra olvassam a mediterrán író, Albert Camus A magyarok vére című cikkét. „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben”, ismételgetem a tenger színe előtt a sokszor idézett mondatot. A ritka, nagy európai mondat többet mond minden mai szónoklatnál, kicsinyes öndicséretnél, mások pocskondiázásánál. Ötvenhatban másról volt szó, nem a kisstílű politikáról. A szabadságról, az egypártiságról, az emberi méltóság megalázásáról, az emberi jogok megcsúfításáról, a diktatúráról, a sajtó- és szólásszabadságról, pluralizmusról, a cenzúráról, a pártsajtóról, a hatalmi önkényről, hogy ne beszéljek a pártkegyekről, a pártvezérek hazugságairól, amelyekkel kapcsolatban Havel joggal jegyezte meg: „Hazugságban éltünk”. Camus másik mondata szíven szúr. „Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra”. Méltók vagyunk-e ötvenhat ünnepére? Mert ötvenhat örökségét azok őrzik, akik felfogják, hogy a „pesti srácok” a lehetetlennel szembesültek. Azok vállalják ötvenhat örökségét, akik tisztában vannak azzal, hogy még nem érkeztünk meg a Kánaánba, annak ellenére, hogy Kánaán komiszárjai az ellenkezőjét bizonygatják. Camus olvasásakor szorongva mérlegelem, hogy méltók vagyunk-e arra az áldozatra? Nagyon nehéz, majdnem lehetetlen, gondolom, s ’56 nehéz és súlyos terhét mérlegelem. Félek, hogy a realisták túl sok lehetetlennel barikádozták el magukat. Vagy igaza lenne Tamás Gáspár Miklósnak? „Ami 1956 magyar forradalmából ránk tartozik: az, hogy leverték.” Ezért szerényen hajtsunk fejet előtte, hogy legalább történelmi homályba vesző méltóságát őrizzük.
MOL és INA
A horvát napisajtóban feltárják a korrupciós ügyeket. Kitüntetett helyet kap Ivo Sanader volt kormányfő bírósági tárgyalása és ezzel kapcsolatban szóba kerül a magyar MOL. Nekünk magyaroknak van egy megszépített képünk a magyar-horvát barátságról. Azt hisszük, hogy a horvátok mindig rokonszenveztek velünk. Sajnos, nem így van. A régi ellenérzés ébred fel, miután Magyarország nem hajlandó kiszolgáltatni Hernádi Zsoltot, a korrupcióval vádolt MOL-vezért. Az egyszerű horvát polgár a régi sebekre gondolva mindezt rossz néven veszi.
A Tanjug jelenti
Azok közé tartozom, akik örömmel fogadták a korrupcióellenes programot, de úgy vélem, hogy annak korrupció nélkül kell folynia. Nem tudom, mi történik más városokban, de Újvidéken már a sarki boltos és újságárus is pontosan tudja, hogy kik lesznek a kivételek, ami azt jelenti, hogy megrendülnek az egyébként felettébb szükséges akció erkölcsi alapjai. Kezdem veszíteni az eredeti lelkesedést. A pártérdekek újra a jogállamiság fölé kerekedtek. Erre utal az Európai Bizottság és az ENSZ kábítószerekkel és bűnözéssel foglalkozó irodájának szerbiai felmérése is. Az adatok nem a régmúlt időkről, hanem az utóbbi egy évről szólnak, vagyis arról az időszakról, amikor Szerbiában tombolt a korrupcióellenes harc. A Nyugat-Balkáni országok között Albániában a vállalkozók 15,7, Koszovón 7,7, Horvátországban 8,8 százalékának kellett korrumpálnia a tisztségviselőket. Az első helyet foglaljuk el! Úgy látszik, a korrupcióellenes harc hevében megszületett az új szabály arról, hogy ki korrumpálhat és ki nem. A zágrábi Jutarnji listben olvasom, Renato Matić szociológus vélekedését, mely szerint a korrupció és a politikusok rossz döntései évente 20-30 milliárd dollárnyi kárt okoznak az országnak. Szerinte a korrupció elleni harc feltétele a pártok mindenhatóságának felszámolása. Amíg ez nem történik meg, addig a korrupció elleni harc illúzió vagy manipuláció. Addig a polgárok adójából fedezik a sok milliárd dollárnyi veszteséget. Hogy Szerbiában évente hány millió dollárnyi kárt okoznak a politikusok rossz döntései, hogy az adófizető polgárok milyen drága árat fizetnek a pártokráciáért, arról eddig még nem olvastam. De a pártokrácia továbbra is dívik, csak az ellenzék bírálja, ám amint hatalomra kerül, azonnal felkarolja.
Családi Kör, 2013. október 31.