Via Zürich

2012  október – november

Mit rejteget a vajdasági róna?

A Swiss gépe délután landol a zürichi reptéren. A szervezők elkalauzolnak a Dolder Grand nevű luxusszállóba. Számomra ez a milliő túlságosan fényűző, viszont mint utóbb kiderült, a szálloda tulajdonosa a rendezvény egyik védnöke. A jómódú D – úr kötelességének tartja támogatni az irodalmat, az írókat. Már maga ez a tény is tanúsítja, hogy Svájcban vagyok. A mi tőkéseink ugyanis inkább rokonszenveznek a sportolókkal, a népdalénekesekkel, meg a politikusokkal. Egy órányi időm sem maradt pihenésre. Indulnom kell az óvárosban lévő Cabaret Voltaire-be, a dadaista mozgalom egykori fellegvárába. A személygépkocsi méltóságteljesen siklik a zürichi hegyről, a hótakaróba burkolódzott város felé. Kitartóan tisztítják az utakat, még a váratlan időjárási viszonyok sem tudják meglepni a zürichi közvállalatokat. Időben a helyszínen, az óvárosban vagyok. A terem tömve érdeklődővel, ahol örömmel pillantok meg néhány ismerős arcot. Az est szervezői köszöntenek majd Hans-Ulrich Probst bemutatja a fellépőket a közönségnek. Nagy Abonyi Melinda vajdasági származású, svájci írónő németül olvas fel a Bűnhődésből egy részletet, én pedig ő könyvéből, a Galambok röppennek fel című regényéből magyarul. A vajdasági magyarok elleni atrocitásokról szóló részletre esett a szerzőnő választása. Később, Melinda németül is felolvassa ugyanezt a részletet. Érzem, amint néhányszor megremeg a hangja.  A közönség rezdületlen arccal hallgatja. A jól sikerült est utáni beszélgetésen Melinda megvallja, hogy ezt a részletet ritkán adja elő, hisz a családtörténet legfájdalmasabb epizódja. A pódiumbeszélgetés folyamán Hans-Ulrich Probst, több más kérdés mellet, kitér a vajdasági magyarok és németek ellen 44/45-ben történt atrocitásokra. Annál inkább mert mindketten, Melinda a Galambok röppennek fel c. regényében, én pedig a németül is olvasható Exterritóriumban feltártuk, a kegyetlenség lelki nyomait és következményeit.  Melindának a nagyanyja mesélte el a történteket, nekem az anyám. A zürichi közönség érdeklődéssel hallgatta emlékezéseinket. Egy kérdésre válaszolva megemlítem, hogy évtizedeken keresztül, akkor is amikor már nem járt érte büntetés. Előzőleg tabu témának számított a vajdasági magyarok között a vérengzésről beszélni. Vajdaság szerte épp a napokban emlékeznek az áldozatokra. Sajnálatos mód azonban a többségi nemzet tagjainak jelentős része továbbra sem vesz tudomást a mások ellen elkövetett atrocitásokról. Minden bizonnyal kevesen tudják, hogy a „szépséges vajdasági róna”, amiről a költők olyan szentimentálisan énekelnek, tömegsírokkal teli. Boldog tudatlanságban élnek! A magyar honvédség gaztettéről, a „hideg napokról” okulnak az iskolában, hiszen benne van a tantervben, ezzel szemben a „hideg őszről“ makacsul hallgatnak a tankönyvek.

A Bahnhofstrassen

Megállok a Bahnhofstrassen, a Pestalozzi téren, amely valaha a boszorkányégetésekről volt híres. A nagy hóhullásban a parkosított téren a Pestalozzi szobor előtt egy férfi énekel. Sapkáját a homlokára húzza, úgy tesz, mintha észre sem venné a körülötte álldogálókat. Nem koldul, hanem ajándékokat vár és kap. A polgárok serényen adakoznak, talán abbéli örömükben, hogy leesett az első hó, vagy azért mert kedvelik azt a muzsikát, amit a férfi előad. Valójában mindegy.

Szériában gyártott Messiások

Svájc elegáns és takarékos. Vonzó, mert ugyanúgy unalmas, mint tegnap. Ez az unalom a történelmi halandzsa legnagyobb gyilkosa. A svájci polgár tudja miről illő kérdezni és miről nem. És azzal is tisztában van, mikor ildomos kedves mosollyal hallgatni. Ez a legnagyobb erénye és a legnagyobb hibája. Ebben az esetben még a hóhullás is steril. A tanintézetekben nem azt oktatják, hogy ez a kis alpesi ország gazdag ország, hanem azt, hogy szegény, amiért szívósan kell dolgozni. Svájc már régen nem rajong a hősökért, azokért a Nemzeti Messiásokért, akiket Kelet-Közép-Európában sorozat gyártanak.

Cinikus közöny

Éjjel holtfáradtan érkezem vissza a szállodába. Odakinn még mindig csendesen szálingózik a hó. Kimerített a második est, amelyre a Theater Neumarkban kerül sor, ahol a látogatóknak szintén belépőt kell fizetni. Ez lekötelez. Ilyenkor mindig különleges felelősséget érzek a közönség iránt. Teofil Pančićtyal beszélgettünk Újvidékről, a moderátor szerepkörét Nagy Abonyi Melinda látta el. Amikor arról kérdeznek, hogy van-e remény Újvidék többnemzetiségű mivoltának megtartásához, megakad a torkomon a szó. Mit mondjak a mai nemzedékek felelősségéről?  Ez az utolsó vizsgaidőszak? Nincs lehetőség több pótvizsgára? Cinikus közöny veszi körül mindazt, ami engem szenvedélyesen érdekel. Nagyon nehéz tisztáznom az Újvidék iránti vonzalmamat. Talán a Neoplanta avagy az Ígéret földjében többet mondtam el kettőnk viszonyáról, mint eddig. Mi maradt belőle? Egy rozoga konflis! Többnyelvű térképek, amelyek a fiáker ülése alatti bunkerben kallódnak.  Manapság nincsenek forgalomban többnyelvű térképek, mint ahogy eltűntek a többnyelvű intézmény táblák, illetve az utcanevek is a város központjában. Ami maradt az egy jobbik Újvidékről álmodozó néhány barát. A belgrádi szélsőjobb azzal fenyegeti a tájékozatlan szerbiai polgárt, hogy Vajdaság el akar szakadni. Brecht háborús drámáiban még az altisztek sem süllyedtek ilyen mélyre.  A bakák politikai kultúrája pedig ezekhez viszonyítva egyetemi színvonalú volt.

A belgrádi reptéren

Csupán néhány napot töltöttem Zürichben, ellenben azzal vigasztalódom, hogy rövidesen visszatérek. A repülőgép a Nikola Tesla reptéren landol, ahol feltűnően nyüzsgő tumultus fogad és ahol ezúttal rengetek a rendőr. A Swiss légitársaság utasai közül valaki megjegyzi, hogy bizonyára Hillary Clinton amerikai külügyi államtitkárt és Catherine Ashton uniós külügyi főbiztos miatt ez a felfordulás, hisz őket várták! Már régen megérkeztek, már javában tárgyalnak Tomislav Nikolić államelnökkel és Ivica Dačić kormányfővel, tromfol egy másik miközben igyekszik sebtében hozzátenni, hogy torkig van az Amerikai Egyesült Államokkal is, meg az Európai Unióval is. Sőt, Koszovóból is épp elég, teszi hozzá egy harmadik. Néhányan gyanúsan végigmérik. Államtitok, jegyzi meg egy tornacipős fiatalember. Morgolódva várják a reptéri buszt. Bizony, bizony. Épp elég!, ismétli magát az iménti férfiú majd a fal mellé helyezi a bőröndjét. Ez a Koszovóról szóló mondat továbbra is eretnekségnek számít. Hány évig még? Tízig, húszig, ötvenig, vagy éppen százig? Nem vonható Koszovó párhuzamba Trianonnal, de hatása – úgy tűnik – hasonló. Egy történet, amellyel mindenki visszaélhet, aki hatalomra tör. Kezdem érteni a fiatalokat, akik eltávoznak az országból, hiszen nem csak magukra, hanem a gyerekeik meg az unokáik jövőjére is gondolnak.

Szenttamáson

Két utazás között néhány napot Újvidéken vagyok. Elzarándokolok a szenttamási temetőbe. Október közepén rendbe tettem a szüleim meg a nagyszüleim sírhelyét. A nagyapám nyughelyén szépen megfogták a palánták, Mindenszentekre, Halottak napjára virítanak az árvácskák. Szegény nagyapám! Ütötték-verték a királyi Jugoszlávia csendőrei, mert kommunistát szimatoltak benne, bebörtönözték Horthy vitézei, akik ugyancsak kommunistát véltek felfedezni benne, majd mikor a szegedi Csillag börtönből végre hazakerült, megjöttek a partizánok, akik az éj leple alatt addig verték az ablakát, míg ki nem kényszerítették. Véresre verték, megnyomorították, miközben azt kiabálták, hogy magyar fasiszta. Persze, nem volt sem kommunista, sem fasiszta, csak egy Franciaországban dolgozó vendégmunkás, aki egy virágkertészetben kapott munkalehetőséget. Elbűvölték az egzotikus holland meg francia virágfajták. Boldogan hozta haza a különleges hagymákat, a magokat. Szerette volna meghonosítani a mutatós dísznövények. Emiatt is gyanús volt a hatalom szemében. Jelképesen szólva, a különleges európai virágfajták ma sem gyanútlanok. Ugyanakkor az új politikai elit egyszerre szidalmazza az Európai Uniót, miközben Brüsszelben kalapozgat „csekély” néhány milliárd euróért.

Az aktuális Illyés

Újra csomagolok. Megint Zürich, majd Freiburg, aztán Frankfurt, esetleg Brüsszel és még néhány német város következik. A vonatban Ilyés Gyula Magyarok című naplójegyzeteit olvasgatom. Magyarországon keresztül robog a szerelvény Bécs felé. Úgy találom aktuálisabb olvasmányt nem is találhatnék. Már évek óta feszegetem ezt a kérdést. Illyés Gyuláról megfeledkezett a hivatalos magyar közélet, remélem, hogy a „puszták népe” nem. Tudom, hogy az új urak Wass Alberttel és Nyírő Józseffel vannak elfoglalva, az ő nevüket zengik a tisztségviselők. Szívük joga! Legfeljebb csak azok tudnak felbosszantani, akik tegnap Illyés Gyulára esküdtek, ma viszont Horthyt dicsőítik. „Átkozni a hazát okkal – olvasom Ilyés sorait – ez is csak valamilyen fajta hazafiság, erre épp a ami irodalmunk története nyújt jó példákat, sőt gyakran éppen az a legőszintébb. És a leghitelesebb, mert valóban áldozattal jár, míg az eleven korodban agyonüthetnek érte.” A vonatablakon keresztül pásztázom a magyar alföldet. Sajnos, annak az igazi magyar nemzeti érzésnek, amelyről Illyés írt, ma nincs nagy becsülete. Következik Bécs, majd Salzburg. Fáradtan és elkeseredetten teszem félre Illyés Gyula kötetét, amelyet vigaszként hoztam magammal.

Családi Kör, 2012. november 15.