Naplójgzetek, fragmentumok
2021.február 5., péntek
A naplójegyzeteimet lapozgatva döbbenek rá, hogy az újabb regényeim írása közben milyen sokszor tértem vissza az emlékezet szabadságharcára és elrablására. „Az egypártrendszeri ideológusok csak egyetlen egyszer, akkor azonban végérvényesen szándékoztak újraírni a történelmet. A maiak ügybuzgóbbak, hiszen, szinte havonta próbálkoznak”, írtam a Családi Körben 2013 május 30-án. Azóta felgyorsult a történelem többpárti átértelmezése. Az urak cserélgetik a történelmet, mint egyes pártvezetők a pártokat. Amint új párt kerül hatalomra, a szorgos értelmiségiek tüstént átírják a történelmet. Néha egyazon párt a helyzetnek megfelelő történelmet cserél, ezzel is az ideológia szolgájává teszi a múltat. Többé nem elegendő, hogy a hűséges párttagok szolgálják a pártot, hanem a fák, a kavicsok, a pillangók is… Ezért veszélyes az eleven és nyugtalan emlékezet. A felejtés barlangjába zárt Herbert Marcuse gondolata ma talán érvényesebb, mint 1968-ban. „A múltra való emlékezés veszedelmes fölismeréseket hívhat elő s a fennálló társadalom láthatóan tart az emlékezet felforgató tartalmaitól”, írta az Egydimenziós ember című művében. Tzvetan Todorov szerint az emlékezetet azok a totalitárius hatalmak veszélyeztetik, amelyek előírják, hogy mire emlékezzünk és mire ne. Ezek után nincs jogunk a felejtésre, mert a felejtés cinkosságot képvisel, emlékeztettem néhány újabb regényt olvasgatva. Az irodalom mégis elszámol a 20. századdal, főleg annak az utolsó harmadával, amelyet sokan a „szójátékok korának” is neveznek. Hová lettek a hetvenes évek irodalmi bravúrjai? Hová lett a belle époque esztétikája? Újraírhatók-e ugyanazok a remekművek? Mi maradt? Csak a rebellis emlékezet! Legutóbbi művemben, a Temetetlen múltunkban próbálkoztam az elszámolással, amelyben feltárul a mi arcunkra is árnyékot vető század eltorzult arca. Többé nem léphetünk ki elegánsan a saját korunkból.