Vágvölgyi B. András
Ím a Végel Pepi is 80 éves lett
Litera.hu, 2021, február 1.
Szakember vagyok, szakmunkát vállalok. Végel Pepi következő kerekévfordulóira is írom majd köszöntő szövegeimet, ahogy már korábban is ígértem, a kilencvenedikre, századikra, bis Hundertzwanzig. – Vágvölgyi B. András köszönti Végel Lászlót 80. születésnapja alakalmából a Literán.
Nemes és istennek tetsző cselekedetnek gondolom, ha irodalmi orgánumok írók kerek évfordulóin köszöntő szövegeket, összegző írásokat közölnek, mint rezsó a hőt, és különösképpen ünneplem, ha szakembert hívnak ünnepelni, köszöntő sorokat egymás után róni, olyat, aki már nem épp újdondász a műfajban. Üdvözlöm és ünneplem hát a Litera felkérését, hogy írjak köszöntőt Végel László újvidéki hippiíró nyolcvanadik születésnapjára, és szakembernek is gondolom magam a témában, írtam már az ő 60. meg a 70. meg a 75. évfordulójára is, ígértem már, hogy jövök még e témában. Tehát:
Isten éltessen Pepi!
(az előző részek tartalmából) A kilencvenes évek elején találkoztunk a Belgrád rakparton a Neoplanta2000 Bt. igazgatósági ülésén. A Neoplanta2000 Bt igazgatósági ülésén az összekötőt Eörsinek hívták, nagy lókötő volt az is, Pepi mindig nála szállt meg Pesten. Pepi szereti hosszú cigerettáját a hamutál szélén hagyni, hadd füstöljön. Továbbá. Szereti a várkapitányi szerepet is, a határvidéki granicsárét, és a kilencvenes évek háborúba ájult Szerbiájában Soros-ügynöknek lenni, boszorkányüldözés szurokba-tollba hempergetett elszenvedőjének sem akármilyen mulatság volt. Férfimunka. Volt ebben az időben egy állandó partnere, a jugoszláv „fekete hullám” Number Two-filmrendezője, Želimir Žilnik, akivel még az RTV Novi Sad keretei között bajtársiasultak össze. (A jugoszláv „fekete hullám” Number One rendezője Dušan Makavejev volt.) Iszonyú hosszan tudnék még írni ehelyt a mészárlásokban és kegyetlenkedésben gazdag délszláv háborúról, de azt tételezem, hogy az olvasók egyre fiatalodnak és magam 1975-ben (mondjuk), hogy untam a II. világháborús történeteket kortárs történetmesélőktől, pedig még csak az elején voltam a giminek. Nem állok neki veteránkodni, tessék elhinni puszira, Végel írta a háborúról a legjobb könyvet (Exterritórium) és azóta megjelent szépprózai műveiben is kerülgeti a témát, hiszen a Balkán háborúi nem hogy csak sűrűek, de gyakoriak is: 1912 és 1913, 1914-18, 1941-45, 1991-95 és 1999. Hogy csak a féltucat legutóbbit említsem. Balhés vidék.
(a jelen fáján turistajelek) Az ünepibeszédíró akkor jár el helyesen, ha, miután röviden összefoglalta az előző részek tartalmát, az eddig még nem tárgyazott korszakot tárgyazza. A 2011-21 periódusban Végel Pepi nem járt sűrűn Magyarországon, bár kapott egy pár díjat, de miért is tette volna, nemcsak legközelebbi barátja, az Eörsi Pista nem volt már Pesten, de a felcsúti kisvasút is befutott, és a „lakcímkártyával rendelkező magyar állampolgárok” is jelentős számban választották a vándorbotot. Pepi nem Magyarországot jelölte meg offenzívája súlyponti területéül vagy célállomásként. Berlint választotta, a Zürich melletti Zugot, Újvidéket, a színházat.
Menjünk sorjában. Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy Végel a magyar Kerouac és az Egy makró emlékiratai a magyar Úton (On the Road), márpedig miért ne fogadnánk el?, tetszetősnek tetszetős, mint minden analógia, oké, nem elegáns, de ki várná el egy hippitől, vagy akárcsak egy punktól, hogy elegáns legyen?, szóval lefordították németre a fiatalkori főművet (Bekenntnisse eines Zuhälters) a Makrót, és Berlin következett, DAAD asszem, aztán megindult a magyar író világirodalmi bevezetődésének szokásos útja, a német recepció. Innen csak egy ugrás a svájci Zug, a Landis & Gyr építőipari társaság szépirodalmi alapítványának ösztöndíja és a nyugodt alkotás körülményei, amit csak az üptre-hoppra harangozás, a tehenek kolompolása és Uschi Jones tud megzavarni. Pepi olyan termékeny e jelzett évtizedben, mint az ötödikes történelemkönyv szerint a Nílus-deltája, és lehetett bárhol, a Porosz Állami Könyvtárban vagy a Zugersee partján kacagójancsit hallgatva, ő a városáról írt. „Neveztessék Neoplantának” mondta Mária Terézia császár-, és királyné azzal, hogy az ott élő nemzetiségek a saját nyelvükön szólítsák. Neusatz-nak a szorgos svábok, Nový Sadnak a szerény tótok, Novi Sadnak a heves rácok és Újvidéknek a sztyeppi onogurok. Mert a városa a multikulturalizmusba született bele, ugyanakkor jó szemléltető eszköze a multikulti problémáinak is.
Nem nagyon mertem ezt még a nyilvánosságban kikukorékolni: sok magyar színházrendezőt tartok nagyra a tízes években, Süsüt, Mundruczót, Bodót, Pintért (Bélát), Polgárt (Csabát), de a legnagyobb hatást rám ebben a zivataros évtizedben Urbán András, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház vezető rendezője tette. Urbánt és társulatát ünneplem, elképesztőnek tartom a tehetséget és művészi bátorságát. Láttam őket Újvidéken és online, láttam Szabadkán és Kolozsvárott, Pesten, és roppantmód sajnálom, hogy Temesvárott nem láttam.
Urbán és Pepi jó tandem.
Az első Urbán-élményre Pepi invitált, Újvidéki Magyar Színház, ká-európai pusztulat, hol van már a dicsőséges titói Jugó, az „el nem kötelezett” szuperkádárizmus, amit már gyerekként is ünnepeltem; dehát, és, tudjuk. A Neoplanta c. előadás környezete a varsói Jiddis Színházra emlékeztetett, amit egy Dibbuk előadás keretében látogattam nyolcvanas évek végén; hideg volt, hó esett és nagykabátban műélveztünk, és az meg az asszociációs láncban a szibériai Tomszk Hadifogolyszínházát idézte, de hagyjuk az asszociációs láncokat, mert messzire vezetnek. De erről már írtam korábban.
Pepinek nem csak a való világban, de a Facebookon is barátja vagyok, látom az elképesztő mennyiségű konferencia-részvételt, irodalmi estet, felolvasást, amit a poszt-jugó térségben folytat, Zágráb, Szarajevó, Ljubljana és Niš, ahol fikcióról és nem-fikcióról beszél tömött házak előtt leesett állú fiataloknak. És ez jó, sok Pepi kéne, sokat kéne átadni, jó lenne, ha a fiatalok sokat fogadnának be, mert sok befogadnivaló van.
Szakember vagyok, szakmunkát vállalok. Végel Pepi következő kerekévfordulóira is írom majd köszöntő szövegeimet, ahogy már korábban is ígértem, a kilencvenedikre, századikra, bis Hundertzwanzig.
Nekrológot nem vállalok!
(És nem azért, mert ilyesmit nem írok; azért nem, mert Pepi örök.)
Vágvölgyi B. András
Isten éltessen Pepi!
Szereti a várkapitányi szerepet is, a határvidéki granicsárét, és a kilencvenes évek háborúba ájult Szerbiájában Soros-ügynöknek lenni, boszorkányüldözés szurokba-tollba hempergetett elszenvedőjének sem akármilyen mulatság volt. Férfimunka.
Nem állok neki veteránkodni, tessék elhinni puszira, Végel írta a háborúról a legjobb könyvet (Exterritórium) és azóta megjelent szépprózai műveiben is kerülgeti a témát,