Béke? Béke!
ÚJVIDÉK KÖRÜL
Ayhan Gökhan| Népszabadság| 2013. július 19.
Semmilyen kép nincs bennem a régen létezett, nagy Jugoszláviáról. A háborúról. Hírek élnek a fejemben. A kilencvenes évek elején történt. Kisgyerekként feküdtem az ágyban, ment a híradó.Tábornokok adtak interjút, kemény arcú, vállas férfiak. Az egyik mintha azt mondaná, megtámadjuk Magyarországot. Összerezzentem. Kivert a víz.
Volt egyszer Jugoszlávia
Utólag meggyőződtem róla, hogy félreértés volt, rettenetesen elhallottam valamit. Nincs mit tennem, nekem onnan kezdődik Jugoszlávia. És onnan folytatódik, ahol a kép kiszélesedik. A fejem felett elzúgó amerikai repülőgépekkel. A békehozók, a béketeremtők világító lámpáival. És az esti híradóban a bejelentkező tudósító háta mögött Belgrád lángoló fényei, a bombázások súlytalan árnyéka.
És hova lett azóta ez a Jugoszlávia? A nagy Jugoszlávia széthullt, a vér elfolyt, szerbek, horvátok, bosnyákok, vajdasági magyarok vére. Patetikusan hangzik, de hát így volt, mint a Bibliában: testvér támadt testvér ellen.
Jugoszlávia ma fogalom, erős tussal kihúzott szimbóluma valaminek. Igen, de minek? Nemzetenként, egyénenként egymástól elütő válasz kólintja fejbe a jóindulattal feltett kérdést és a jóindulatúan figyelőt.
Tito marsall
Egy vezér felnőttkora
Jugoszláviának is megvolt az ő Kádár Jánosa: Joszip Broz Tito. Tapadt a kezéhez vér, mint Kádáréhoz, de sok visszaemlékező szerint volt valaha egy élhető, nyugati színvonalat meg-megütő Jugoszlávia, ahogy jobb Magyarország is létezett valamikor a Kárpát-medencében. Volt, hogy Triesztből szerzett, divatos olasz farmernadrágokban jártak az emberek, a szocializmus jobb arcát mutatta, ahogy a magyar szocializmusban ránk ragadt a legvidámabb barakk elnevezés. Szabadság helyett farmernadrágba bújni, virslit enni, és hozzá sört hörpinteni, néha még nevetni is: boldog tudatlanok, felszínes naivak.
Hol van az a nyár? Most szabadság van, meg munkanélküliség, kilakoltatás, devizahitelesek és kétszázezer éhező gyermek Magyarországon…
Két igencsak izgalmas filmet említenék. Az egyik, a Goran Markovics rendezte Tito és én. Szatirikusan, finom, bújtatásos humorral tükrözi vissza a titói Jugoszlávia képét. A filmben egy a marsallért nagyon lelkesedő kisfiút látunk, aki a hozzá írt versével részt vehet egy kiránduláson, és a végén Titóval is találkozik. Közben számtalan különös dolog történik, a kisfiú világszemlélete is lassacskán átalakul. A másik film a Forró szél című jugoszláv sorozat. Főszereplője Borivoje Surdilovics (Surda), a mindennapokban esetlenül csetlő-botló, mindenfélével próbálkozó vagány, akinek a barátja Szlobodan Mihajlovics. Ők ketten egy szerethetőbb, rokonszenvesebb Jugoszláviában mozognak, viccesen. A filmet 1980-ban (Tito halálának az évében) forgatták, s különös, mennyire üde és üdítő, hatásos a humora mind a mai napig, az ügyetlen és üres, rossz viccekre kihegyezett sorozatok világában. Ennyi jó akadt azért Tito elvtárs Jugoszláviájában…
Vér és vérengzés
Egy hosszú ideig hallgatásra ítélt, a szerbek ellen és később a magyarok ellen elkövetett esemény végére tett pontot nem olyan régen a Jugoszlávia egyik régi tagországában, Szerbiában megtartott emlékünnepség, amelyen Áder János magyar és Tomiszlav Nikolics szerb köztársasági elnök közösen fejet hajtott a második világháború magyar és szerb áldozatai előtt.
A világháború idején a két állam katonáit fűtötte a kegyetlen bosszúállás, a gyűlölet tartotta alulról a puskacsöveket, dobta el az ártatlanok irányába az embertépő gránátokat. Magyarok és szerbek együtt megmutatták, hogy a haragnak, a kíméletlen gyilkosságoknak nincs határuk. Sebek és sebesültek, halottak és hallgatások maradtak utánuk.
Azt a vérfoltot mosták ki néhány héttel ezelőtt. Ideje volt, lassan azt hihette mindenki, hogy örökre ott marad a két nemzet hófehér színben virító ingén, mint Baradlay Ödön ruháján a sötét golyónyomok. „Dunának, Oltnak egy a hangja” – végre kicsírázott a magyarokban és a szerbekben Ady Endre intelme.
DANILO KIS
Van a szerbeknek egy nagy írójuk, történetesen Danilo Kis. Szabadkán született – hol máshol? –, mint egyik kedvenc magyarja, Kosztolányi Dezső. Ideális kulturális nagykövet Magyarország és Szerbia között, még holtában is, mert remekül tudott magyarul, járatos volt a magyar kultúrában, és többször járt Magyarországon. (Egyik ismert magyar méltatója Spiró György több szép írásában emlékezik meg róla, Eörsi István egyik emlékezetes verséből is kikukucskál, hősének magyar íróvá lett leszármazottja pedig „egy az egyben” vette át tőle Esterházy-novelláját). Nem mellesleg több komoly mű, például A holtak enciklopédiája és a Fövenyóra című remek fűződik a nevéhez. 1989-ben, Párizsban halt meg. A mai napig tapintható a hiánya.
Újvidék és környéke
Végel László az idei könyvhéten a közönség elé bocsátott könyvében a tőle megszokott és megszeretett stílusban beszéli el az Újvidékből kiinduló történeteket. Remek városregény. Lazo Pavletics, egy szerb fiákeres mesélte el a figyelő írónak, belevegyítvén az eleven bőrén elszenvedett tapasztalatokat. Hallhatunk Újvidékről és Újvidék nevének eredetéről, a vérrel és fájdalommal átitatott, viseltes arcú történelméről. Végel László „erős” megfigyelő, komoly összpontosító, szeretné mindenki előtt világossá tenni a sokak szemében a mai napig homályban ülő dolgokat, az újvidéki élet nem túl vidám epizódjait. Kelet-közép-európaiaknak Végel majd mindegyik könyve ideális olvasmány.
SZERZŐ: Végel László
CÍM: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje
KIADÓ: Noran Libro, 298 oldal
ÁR:2990 Ft