Takács Ferenc
Takács Ferenc
Egy illúzió múltja
Mozgó Világ, 2013. július-augusztus
Most már tudjuk, hogy egy kitalált történettel áltattuk magunkat. Végel László egy régebbi esszé-kötetében (Peremvidéki élet, 2000) olvasható ez a mondat. Igen fontos mondat, ugyanis ez a kitalált történet és a hozzá kapcsolódó önáltatás voltaképpen az 1980-as évektől fogva Végel alaptémája: a peremvidéki létforma és a belőle sarjadó szellemi pozíció-lehetőségek, az etnikai, nyelvi, kulturális és vallási hibriditás, az egység és egyformaság halálos kényszereinek (közöttük minden ilyen kényszer leghalálosabbikának: a nacionalizmusnak) az élet nevében ellenállni képes heterogeneitás. S mindezek megtestesülése, a hontalan lokálpatrióta (ahogy Végel nevezte magát 1992-es Lemondás és megmaradás című kötetének egyik esszéjében) otthona, Újvidék, a város és az ember, Végel megfogalmazásában: a polisz lakosa, a szabad újvidéki polgár. Egyben igen keserű mondat, hiszen tagadásával ezt a pozitív értéket vágyképnek nyilvánítja, valóság helyett fikciónak, tény helyett ábrándnak. Egy kitalált történettel áltattuk magunkat – hosszú és keserves írói és gondolkodói út végpontja ez a megállapítás, amely azért volt hosszú és keserves, mert gyakran tűnt úgy, hogy a történet talán mégsem kitalált történet, vagy nem minden elemében az, hogy ígérete talán beteljesülhet, sőt itt-ott be is teljesült, legalábbis annyira-amennyire. És hatott – nevezzük így – a kitalálás pátosza, s a pátosz éltetői, a hit és a remény is. Végel mégis eljutott az illúzióval való leszámolásig, képes volt elengedni legbensőbb hitének és legféltettebb reményének a kezét, miután felismerte – mint Hontalan esszék (2003) című kötetében írja –, hogy a remény gyengíti az embert, a reménytelenség erőt kölcsönöz neki. És ehhez a felismeréshez nem is volt szüksége a történelem praktikus segítségére: Jugoszlávia véres széthullására és a szerb nacionalizmus totális hatalomátvételére, amely persze gyakorlati szinten is képtelenségnek, egyben végérvényesen lezárt ügynek nyilvánította a kitalált történetet. Ennek a reménytől a reménytelenségig, a gyengeségtől az erőig vezető útnak az állomásai Végel munkái. Formájuk – az első pályaszakasz „tiszta” regényei, az Egy makró emlékiratai (1967), az Áttüntetések (1984) és az Eckhart gyűrűje (1989) után – egyre elegyesebb: Végel az utóbbi évtizedekben tudatosan törekszik az írástechnikai hibriditásra és heterogeneitásra, s láthatólag kötelezően áthágandónak tartja a „tiszta” irodalmiságot a vallomásos, tényfeltáró és diszkurzív írástartományoktól elválasztó határokat. Könyvei – oldott egymásutánban – vallomások, naplók, esszé-füzérek, és regények, melyek elegyes vagy hibrid jellegére gyakran műfajmegjelölő alcímük is felhívja figyelmünket: esszénapló (Wittgenstein szövőszéke, 1995), esszéregény (Exterritórium, 2000), naplóregény (Bűnhődés, 2012). Ilyen legújabb könyve is, a „városregény” alcímmel ellátott Neoplanta, avagy az Ígéret Földje. Kitalált történet a kitalált történetről: Újvidék városáról szól, egyben annak az illúziónak a valóságáról (vagy valótlanságáról), amely Végel irodalmi képzeletében az „Újvidék” nevet viseli. Mindezt további paradoxon bonyolítja: a valóságos Újvidék is kitalált város, ugyanis – más városokkal ellentétben – nem létrejött, hanem létrehozták, azaz művileg alkották meg, akár írója a regényt. Az errefelé élő németek, szerbek és magyarok (számukat zsidók, románok, szlovákok, horvátok, ukránok, ruszinok, spanyolok, hollandok, örmények, romák és bolgárok szaporították), elhatározták, hogy szeretnének egy rendes várost maguknak a Duna partjára a péterváradi erőddel átellenben, a Péterváradi Sáncok nevezetű katonai település helyén. 1748-ban Mária Teréziához folyamodtak – folyamodványukat a megfelelő pénzösszeggel megtámogatva – a „szabad királyi város” címéért és jogáért. A császár-asszony teljesítette kérésüket, s mikor megtudta, hogy a folyamodók mindenre gondoltak, csak arra nem, hogy mi legyen a város neve, ezt írta rá az okiratra, persze latinul: „Neveztessék Neoplantának, és hívja minden nép a maga nyelvén.” Erről a Neoplantáról (Újvidékről, Novi Sadról, Neusatzról) szól Végel könyve. Fikcionalizált önéletrajz, város- és régió-történet, politikai publicisztika, szociológiai tanulmány, családkrónika, rémtörténet, erkölcsi exemplumok antológiája, szatirikus anekdota-fűzér – azaz, még leginkább, regény, a hibrid és heterogén (ha mindenáron ragaszkodunk hozzá: a posztmodern) fajtából. (Ábrahám kése című 1988-as esszékötetének egyik írásában Végel felsorolt számos, általa posztmodernnek tartott irodalmi jellegzetességet. Ezek közül több is ráillik mostani új regényére: a Neoplantát „homogén formák” helyett „radikális eklekticizmus” jellemzi, módszere szakít „az elidegenedett nyelvi homogeneitással”, „az idiolektus uralmának” megdöntésére és a „nyelvi monoteizmus” trónfosztására tör.) A Neoplanta, avagy az Ígéret Földje nem csupán regénypoétikailag, hanem számtalan apróbb-nagyobb részlet, motívum vagy tematikus elem révén is tartja a kapcsolatot Végel korábbi munkáival, pontosabban begyűjti, érezhetően valamiféle összegző célzat jegyében, az életmű rekapitulálásra érdemesnek tartott motívumait. Ezek között még virtuális motívum is akad, olyan, amelyik csupán ezután lesz majd része az életműnek. Valamikor 1985-ben egy titokzatos idegen érkezik Berlinből a városba. Rózsacsokrot küldet egy hasonlóképpen titokzatos Olga nevű hölgynek, aki – talán – a féltestvére. A férfit Franz Schlemihlnek hívják, de, mint elmondja, van, hogy Franje Slemilnek írják a nevét, s még az is lehet, hogy Slemil Ferenc a valódi neve: beismeri, hogy maga sem egészen bizonyos az igazi nevében. A titokzatos idegen valójában nem Berlinből érkezett Újvidékre, hanem Végel László régóta íródó, de eddig még elkészületlen munkájából, a Chamissótól ismert történetet transzponáló regényből, amely a Schlemihl fattyúja munkacímet viseli (bevezető fejezete a Híd című folyóirat 1998. decemberi számában volt olvasható). Kétszeresen enigmatikus betét: egy nem létező regényből lép át egy létezőbe, a figura nevének nyelvi hármassága pedig mintha magára a városregény regényvárosa, Neusatz-Novi Sad-Újvidék német-szerb-magyar névhármasára rímelne. De találunk tárgyi motívumot is a regényben, létező, valóságos entitást, amelyet Végel már korai műveiben is jelképi szerepkörben léptetett fel. Az újvidéki főtéren található – volt található – a Dornstädter cukrászda – szimbolikus tereppont megannyi Végel-írásban. Itt játszódik az Áttüntetések (1984) nyitóképe, ugyanerre a helyszínre tér vissza újra meg újra a szerző naplóiban és esszé-gyűjteményeiben, ugyanerről szól a „Rudolf Schmitz úr Újvidéken átutazva Tisma úr tiszteletére renoválni kívánja a Dornstädter cukrászdát” című tárca, amely a 2006-os évszámot viseli a szerző honlapján. A Neoplanta, avagy az Ígéret Földjé-ben is ugyanilyen fontos szerepet kap a hajdan bécsi és budapesti kávéházakkal is versenyképes műintézet. Feltartóztathatatlan állagromlása, mely nagyjából az 1942-es magyar bevonulás és a tömeggyilkos „razzia” idején kezdődik, Újvidék és „Újvidék”, a valóság és az eszme leromlási és elporladási folyamatát képezi le allegorikusan, míg létrehozójának és tulajdonosának, Dornstädter úrnak eltűnése a háborúban (hogy zsidóként veszett oda, vagy németként végeztek vele, nem tudható) az újvidékiek közös sorsképletét emblematizálja. A cukrászda fizikai lepusztulását nevének gyakori megváltozatása kíséri, amelyet a politika cikkcakkjai vezérelnek: a felszabadulás után – egy átmeneti tejcsárda-fázist követően – a „Moszkva” nevet kapta, de amikor Sztálin kiátkozta a jugoszláv kommunistákat, „Zágrábra” keresztelték át; aztán 1990-ben, a horvátokkal vívott háború idején persze megint új nevet kapott, azóta az „Atina” (azaz „Athén”) városnév olvasható a bejárat feletti portálon, ki tudja, miért, milyen megfontolásból. 1944-ben itt, a Dornstädter cukrászdában játszódik le, mégpedig a város szeme láttára, Újvidék erkölcsi lemészárlása – mintegy a néhány évvel korábbi tömeggyilkosság pendantjaként. Sukovic elvtárs, aki partizánparancsnokból avanzsált cukrászda-igazgatóvá, mulatságot rendez a szovjet tiszt-bajtársaknak. Kívánságukra a népfelszabadító hadsereg biztonságisaival összeterelteti a város polgári származású, gyanús szociális hátterű, ám kívánatos leányait-asszonyait, és a Dornstädterben a kiéhezett és részeg oroszok rendelkezésére bocsátja őket. Az egybegyűlt járókelők az utcáról nézik végig a szörnyű orgiát – közülük sokan látható élvezettel figyelik önmaguk és városuk szégyenét és megcsúfoltatását. Ilyesféle jelenetek és történetek, hol tényszerűek, hol fiktívek, mozaikja a regény. Kettős elbeszélői keret fogja közre őket, párbeszédes elbeszélés: a regény névtelen magyar narrátora, miközben felidézi életét, egy másik elbeszélés hallgatója és közreadója, Lazo Pavletic szerb fiákeresé. Ifjúkorában ismerkedett meg vele, még akkor, amikor Szenttamásról beköltözött az újvidéki gimnázium kollégiumába – most, évtizedekkel később, Lazo egy utolsó sétakocsikázásra viszi a városban az elbeszélőt. Ennek a kocsikázásnak a során idézik fel nagyon is különböző, mégis egymásba fonódó történetüket, amely egyben Újvidék és „Újvidék” története is. Viszonyuk az Éné és a Másiké. Az Én – amint ez a figura életrajzi utalásaiból kiviláglik – Végel konfesszionális alakmása, közvetlen és alanyi jelenlét, míg a Másik ennek az Énnek a kivetítődése, riasztó inverze, egyben vágyott kiegészítője, képzeletben megalkotott lét-alternatívája. (Mindig más is akartam lenni, nem csak kisebbségi. … Észrevettem azonban, hogy ezekről szégyellünk beszélni. Valódi kisebbségi tabutéma. A román Cioran jutott eszembe, aki a magyar uralom idején azt álmodta, hogy magyar szeretne lenni. – írja erről Végel Időírás, útközben II. című 2011-es könyvében.) A sétakocsikázás, az utolsó városnézés – Lazo Pavletic szívrohamot kap és meghal az út végén – kanyargós útja egyben az elbeszélés menete is: újabb és újabb darabkákban idéződik fel a két ember családtörténete, életük fordulatai, vágyaik és szenvedéseik, árulásaik és elárultatásaik. Közben feltárul, ami még egyáltalán feltárulhat belőle, Neoplanta elfojtott emlékezete, a város mélyre temetett története, az egyéni és a közös sors szörnyű titkai – mindaz, amit elfed a hallgatás, és könyörtelen közönnyel töröl a történelem. Újvidék – és „Újvidék” – történetében a sokszínű és sokértelmű élet próbált mindig ellenállni az egyneműesítés kívülről érkező kísérleteinek, a formátlan és rendetlen vitalizmus a hatalmilag rákényszerített formának és rendnek. A forma és a rend, mely mindig valamely nemzeti vagy társadalmi utópia formája és rendje volt, ide az egymást követő felszabadítások, pontosabban bevonulások (vagy egyszerűbben: A Mindenkori Bevonulás) képében érkezett. Kivétel nélkül az itt élők egy részének fizikai, többségének pedig az erkölcsi megsemmisítését hozta magával: tömegmészárlást, az életben hagyottak számára pedig önmaguk feladását és mások elárulását, azaz a bűnbeesést. És természetesen minden újabb Bevonulás újabb árnyalatokat tüntetett el a sokszínűségből, újabb embercsoportokat kényszerített személyes identitásának öncsonkító egyértelműesítésére. De a Bevonulás mindig magában hordozta önmaga formájának és rendjének a felszámolását is. Minden újabb Bevonulás a korábbi Bevonulások nyomainak az eltakarításával, a korábbi forma és rend maradványainak az eltüntetésével kezdte: alig lett múlt a jelenből, már el is töröltetett. Újvidék így folyvást idegenné vált önmaga számára: szüntelenül változtak a nevek (embereké és cukrászdáké, utcáké és szállodáké), az egymást követő átépítések megsemmisítették a város hagyományos utca- és tér-szerkezetét. Még a temetőben sem lehet eligazodni: nem lehet tudni, hogy melyik sírban ki nyugszik voltaképpen – tudjuk meg a Neoplanta epilógusából. Újvidék úgy vált egyneművé, hogy közben az életteli rendetlenség helyén a meddő és kiismerhetetlen káosz lett az úr. (Amely természetesen szilárd formának és értelmes rendnek hazudja magát.) A könyv utolsó lapjain az elbeszélő egy különös idegennel találkozik. Lazo Pavletic gazdátlanul maradt fiákerét veszi tulajdonába, miközben szándékait egy teljesen ismeretlen és tökéletesen érthetetlen nyelven igyekszik elmagyarázni az elbeszélőnek. Leszállt a bakról, megragadta a rudat, és vonszolni kezdte a fiákert. Lassan tűnt el az alkonyatban. … Arra gondoltam, lehet, hogy ez az alak eszement, nyilván elképzeli, hogy hős, aki majd egy szép napon felszabadít bennünket. Ezekkel a szavakkal ér véget a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje, a regény, amely arról szól, hogy miként lett az Ígéret Földjéből vágyak és emberek mészárszéke, az egymást megértők és egymással szívesen keveredők városának folyójából, a Dunából tömegsír (multikulturalische Massengrabe, gondolja magában Lazo Pavletic, de mondani persze nem mondja a városnéző turistáknak, akiket „City Tours” felirattal ellátott fiákerén hordoz körbe Újvidéken). Ám olvasója számára nem itt és nem evvel ér véget a regény. Általános érvényű példázattá egyetemesedik, a condition humain ilyen élességgel csakis a peremlétből, a margóról látható látványává és látomásává. Reménytelen könyv, mégis páratlan erejű alkotás. Evvel szerzőjét igazolja: a remény gyengíti az embert, a reménytelenség erőt kölcsönöz neki, idézzük még egyszer, ha már elégszer úgysem idézhetjük. Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje. Városregény. Budapest, 2013, Noran Libro, 298 oldal, 2990 forint.