Végel László hetvenéves

 

 

Akinek élete egyszerre nagyszabású és sziszifuszi, drámai és gyötrelmesen mindennapi. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ép ember. Pedig hát, ha az állami televízió valakinek a portréját időről időre megmutatja, mint az övét a NATO-bombázás alatt, hogy mindenki lássa, megjegyezhesse, ki a szerb állam ellensége, s ha rettegnie kell attól, hogy valaki felismeri, akkor nagyon nehéz erkölcsileg és szellemileg is épnek, egésznek maradnia. Az maradt. Hogy ez erény volna? Hogyne, hiszen tele vagyunk – mint egyszer Végel László is megfogalmazta – meddő szentekkel és világmegváltókkal, nagyszájú szenvedőkkel, lélekben máshol élőkkel.

 

Másodszor. Ama kevesek egyike ő, akinek gondolkodása, legyen bármennyire is sokszálú, egy fonadékká sűrűsödik. Akit foglalkoztasson bármi, megszólalásától kezdve minden műfajban ugyanarról beszél. A kisebbségi skizofréniáról. Arról közelebbről, amit az életmű különböző pontjairól való olyan kulcsszavak jelezhetnek érzékletesen, mint a megalázottság, idegenség, számkivetettség, peremlét, hűség, honvágy, kishitűség, senki földje, elvándorlás, asszimiláció, túlélés, fájdalom. Tizenhat magyarul megjelent könyve közül az első, az Egy makró emlékiratai című 1967-ből való, azóta is a magyar próza alapművének számító regényének hőse gyökértelen, sehová, senkihez sem tartozó, örökké bolyongó, mert a helyét nem találó ember. Idegennek, kozmopolitának nevezték érte.

 

Az eddigi utolsó munkája, a Hontalan esszék (2003) is erről gondolkodik. Hogy a kisebbségi ember nincs, mert nem lehet otthon két közösségben: az államnemzet polgáraként, s a kulturális nemzet tagjaként. Kényszerűen és szükségképpen hasadás támad benne. „Ha ez bekövetkezik – írja –, akkor már csak panaszra képes, és azanyaországi kultúrával vigasztalódik, a saját kultúrájára csak úgy tekint, mint az agónia kultúrájára. Ez ellen kell védekeznie, úgy, hogy vállalja a kényszerhelyzetéből következő européerséget”, a kínálkozó „etnocentrizmussal” szemben a minduntalan lekezelt, szégyenbe hozott álmot Európáról.

 Harmadszor. Ez az eddig szerb, német, angol, horvát, szlovén, holland, bolgár és albán fordításban is az egzisztenciális fontosságú dilemmákról beszélő magyar író megint egyszer a korszerűtlenség hírébe keveredhet. A divatok és a kánonbeliek ellenében halad. Nemcsak, mert azt mondja, s művek sorában mondja, amit mond, és úgy mondja, ahogy mondja, hanem mert közben senki nem vonhatja kétségbe hűségét azokhoz, akiknek beszél. A szellem itt kezdődik. Az identitás is. Mert a hűséges szellem maga a szellem. A hűséges identitás maga a személyiség. És nem vitatható a képzelt hősök és valódi gyávák közt bátorsága, mint mindig jelen idejű döntés, mint éppen zajló cselekedet. Hogy maradt, ahol élt, s írja, mondja rendíthetetlenül, a fenyegető körülményeknek ötven éve ellenállva azt, amit megtapasztalt, átgondolt, megítélt. S ezt nem akarja küldetésnek nevezni.

 

Továbbá, mert életműve olyan erényeket testesít meg: az igazságosságot (amely mindig a leggyöngébbeket tekintve ér valamit), a nagylelkűséget (mint az adni tudást, s mint szolidaritást), a hálát (mint az emlékezés önelégültséget kizáró örömét), az alázatot (mint önismeretet), a türelmet (mint tiszteletet és várakozni tudást), a humort (mint alázatot, tisztánlátást, könnyedséget), nota bene: a szeretetet, amelyeknek, közkeletű hiedelmek szerint semmi köze már az esztétikaihoz. Igen, a szeretetet is mint az erőszaknak s az önmagunk állításának ellentétét. Mint közösséget, osztozást, hűséget. Lám, megint itt vagyunk. A hűségnél. Végel László hűségénél. Summa summarum: azt kell tisztelnünk és elismernünk benne, ami és amilyen, vele és általa azt, amivel szembe kell néznünk. Ebből a szempontból talán nem fontos, de érdemes arra emlékeztetni, hogy számos díja közt ott van a Magyar Köztársaság Elnökének Aranyérme Írói életművéért (2000), az Év Könyve díj (2001), Újvidék városának Február 1. Díja (2004), a Pulitzer-emlékdíj (2005), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2005), a Danas Barátja díj (2008), s a Kossuth-díj (2009).