Vallomások

2012. június

Márai hitvallása

Budapestre készülődök. Régóta nem jártam ott. Jó okom van, hisz a 83. Ünnepi Könyvhétre jelenik meg legújabb kötetem.  Két délután is dedikálok a Vörösmarty téren. Közben élő rádióműsor, baráti találkozók. Tömöttnek ígérkezik az a néhány nap. Előtte a Literaturen magyar számát lapozgatom. Esterházy Péter Nádas „régimódi modernizmusát” dicséri. A folyóirat a legnagyobb elismeréssel illeti a magyar kultúrát. Jól eső érzés ilyen minősítést olvasni, hiszen ezekben a hónapokban az európai sajtóban a magyarság ázsiója lealkonyulóban van. A Freedom House szerint Ukrajnában és Magyarországon putyinizáció folyik. A világlapok az ébredező Horthy-kultuszról cikkeznek. A sötét történelmi múltidéző helyet kap a szerbiai sajtóban is. Márai Sándor találó gondolata jut eszembe: „Amagyar irodalom nagy volt. Néha úgy tetszik, nagyobb volt, mint a nemzet”. Ezeket a mondatokat 1952-ben amerikai magányában jegyezte le.

Illyés vallomása

Végállomásom felé közeledik a lomhán döcögő szerelvény. Ráérősen haladunk, emiatt több mint hat óra hosszat tart az utazás Újvidéktől Budapestig. Személygépkocsival fele annyi idő se. Már-már egy-egy kiruccanás az autótulajdonosok kiváltsága lesz. Így azonban marad időm átböngészni a belgrádi napilapokat. Belgrádban tovább folyik a harc a választási prédáért. A VMSZ is számot tart néhány fontos tisztségre. Kedvetlenül imbolygok az étkezőkocsiig. A pincérektől érdeklődöm, hogy lehet-e továbbra is füstölni ebben a helyiségben. Kelebia határállomásig igen, válaszolják cinkosan, Ezek a magyarok fura egy népség, kicsinyeskedők, mondják balkáni lezserséggel. Főleg az utóbbi időben kukacoskodnak. Mindig morózusak, megkeseredettek és minduntalan panaszkodnak. Lerí róluk, hogy végső kétségbeesésükben tartják be a törvényeket. Elfüstölöm a szál cigarettám, amíg megiszom a presszó kávét, aztán a jegyzeteim között lapozgatok. „A hazafiság a mai magyarok közt, a legjobb értelmű is, enyhe, de inkább csak tréfás zsidózással kezdődik; ez az előjáték; alapjában nem áll másból, mint csendes sóhajtozásból és mély légvételből, mintha csak a tüdő hangszerelése volna. Az is.”, jegyezte le Illyés Gyula 1939-ben. Véletlenül bukkantam rá, ám belátom, hogy rendszerint a véletlen a legjobb útmutató. Vaj mi vár rám Pesten? Jelentőségteljes sóhajtozás? Szitkozódás? Tanácstalanság? Sejtem, mi vár rám. Egy visszafojtott lélegzetű ország. Arról sutyorgunk majd, hogy valami történni fog, viszont senki sem tudja, hogy mi az a valami. Ami bármi.

Személyes vallomás

Még nyár sincs, (hivatalosan 21.-én köszönt be), viszont nyári kánikulából máris kijutott a javából. A hőségben kisétálok a Vörösmarty térre, hogy megtekintsem a friss könyvterméket. Ismerős írókkal nemigen találkozom. Vásárolok néhány könyvet, újságot, folyóiratot majd behúzódom az ideiglenes lakásba. Felkattintom a rádió készüléket, és válogatás nélkül belehallgatok a könyvheti műsorokba. Bár a stúdiók világnézetileg különböznek egymástól, egy dologban egybeesést fedezek fel. A műsorvezető szinte családias hangulatban faggatja az anyaországi riportalanyokat. A művekről cseverésznek, szokásaikról, kedvenc időtöltésükről tereferéltek. Ám, amint kisebbségi írót invitálnak mikrofon elé, megszűnik a személyeskedés, inkább a kisebbségi létre, meg a nemzeti elkötelezettségre terelődik a szó. Érdekes mód a művekről megfeledkeznek. Nekem kivételesen szerencsém volt. Tarján Tamás nyilván megkönyörült rajtam és a Vörösmarty téri rögtönzött pódiumbeszélgetés alkalmával azt a kérdést tette fel: hol érzem magam otthon. Berlinben élnék legszívesebben, válaszoltam, emberi tapasztalataim, élményeim, vagyis az irodalom Újvidékhez köt, viszont a magyar kultúrában érzem magam otthon.

Ötven év távlatából

A Vörösmarty tér tele könyvsátorral, amerre szem ellát nyomdai termék. A pultokon akciós kiadványok meg vaskos kötetek, hirdetések. Úgy érzem magam, mint a szédülő fűszál. Néhány év után, újra a Vörösmarty téren üldögélek. Kiadóm ünnepélyesen átnyújtja legújabb kötetemet, a Bűnhődést. Forgatom, taksálom. Elégedetten nyugtázzuk, hogy szép kivitel. Jól sikerült. Nincs sok időm saccolni, hív a kötelesség. Leülök az asztal mellé és dedikálok. Amint lejár az olvasókra, érdeklődőkre szánt idő, búcsút veszek a szerkesztőtől. Igen, holnap pontos időben újra itt leszek, és ismét dedikálok, mondom és kezet fogunk. Aztán a párás melegben barangolok a városban, mintha ellenőrizném, hogy mi változott Budapesten. Távolról úgy tűnt, hogy majdnem minden. Azért mégsem. Akad még néhány barát. Tulajdonképpen a hatvanas évek végén, így kezdődött ismerkedésem Budapesttel. Tudtam, hogyan kell eljutni néhány kiváló könyvkereskedésbe és tudtam az utat néhány barátom lakásáig. Ötven év után ennyi éppen elég.

E. P.

Esterházy Péterrel találkozom az Astoria kávézó előtt. A megbeszélt időpontban hajszálpontosan érkezik. Ugyanolyan pontos, mint amilyen pontosak a mondatai. Matematikusi precizitás? Vagy vele született pedantéria? Ő csakugyan mondatban gondolkodik és mondatban él. Elújságolja, hogy őszre Belgrádba csalogatta szerb kiadója.

Távirati stílusban

Erdélyi gyorsjelentés. Az RMDSZ fölényesen maga mögött hagyta a Fidesz által támogatott kisebbségi pártokat. Hasonló eset fordult elő Szlovákiában. A Vajdaságban pedig a VMSZ soha még nem szerepelt gyengébben, mint ezúttal a nagy Fidesz-hátszéllel. Ezek a példák bőven elegendők ahhoz, hogy komolyabb hozzáállás illetve elemzés szülessen arról, mi történik a kisebbségi közösségekben.  Ami nem jelent minden esetben Fidesz-ellenességet, hisz ismerek jó pár embert, akik a Fidesz lelkes hívei – Magyarországon, ellenben itthon, a Vajdaságban, nem szavaztak a Fidesz által támogatott pártra. Hogy. miért? Talán arról lehet szó, hogy a periféria megvédi méltóságát? Voksokkal, vagy tartózkodással. Embere válogatja.

Kuruckodás – cinkotai itcével

Az Avalára keresztelt nemzetközi gyorson, Budapest – Újvidék vonalon, három egyetemista fiatalemberrel ültünk egy kupéban, akik szintén Újvidékre utaztak. Egyikük zentai, a másik kettő szabadkai. Valamelyik anyaországi táborban voltak, most azonban Újvidékre igyekeznek, merthogy vizsgaidőszak van. Nem érzik magukat jól Újvidéken. De Zentán sem, sőt Szabadkán sem. Budapest egészen más, áradoznak. Végtelenül sajnálják, hogy nem sikerült budapesti ösztöndíjra szert tenniük, a szüleik nem tudják fedezni a budapesti tartózkodás költségeit, így hát újvidéki egyetemre fanyalodtak. Alig várják, hogy befejezzék tanulmányaikat, a diplomázás után, egy napot sem várnak, áttelepülnek Magyarországra. Ha netán, valami közbe jön, van tartalék megoldásuk: Nyugatra távoznak. Bármelyik nyugat európai országban, egyetemi végzettséggel, csak össze tudnak gyűjteni annyi pénzt, hogy vénségükre budapesti lakást vásároljanak. És eszük ágában sincs visszatérni a Vajdaságba. Tapintatosan a felől érdeklődöm, hogy mi ellenszenvük oka?  Miután nem rejtették véka alá, általános elégedetlenségüket, végül egy mondatban megfogalmazták: a Vajdaságban soha sem lehetnek igazi magyarok. Ezután Trianonra terelték a szót. Egymás szavába vágva bizonygatták, hogy ők bizony nem engednek a negyvennyolcból, amint diplomáznak, gyarapítják a migránsok számát. Közben, teli szájjal szidták a szerbeket, na és azokat a magyarokat, akik nem eléggé magyarok, hanem janicsárok. A zsidókat sem kímélték. Útitársaink, a három fiatalember nemzeti radikálisoknak nevezte magát.  Nem kommentáltam. Csak bámultam a tájat. Nem szándékoztam vitába bocsátkozni velük. Szabadkán belépett a fülkébe két szerb fiatalember, ők is Újvidékre utaztak, szintén vizsgaügyben. Az iménti okfejtés után, tartottam attól, hogy incidensnek leszek a szemtanúja. Azonban csoda történt. A magyar fiatalemberek egyszeriben megszelídültek, sőt szuper lojálisak lettek. Említést sem érdemelne a jelenség, ha nem tapasztalnám úton-útfélén az ilyesféle metamorfózisokat. Akadnak politikusok, akik Pesten szónokolnak, vagy a szabadkai sajtó hasábjain ágálnak, harcias jelszavakat ismételgetnek, de amint a szerb médiának nyilatkoznak, multikulturális gentlemanekké vedlenek. Ezek után ugye, nem meglepő, hogy Knut Vollebaek EBESZ-főbiztos  a minap a legnagyobb elégedettséggel nyilatkozott a vajdasági kisebbségek – köztük természetesesen a magyar kisebbség – makulátlan helyzetéről. Hát, ide vezet a nagy radikalizmus! Minden bizonnyal igaza volt Szekfű Gyulának, amikor szóvá tette, hogy a nagy kuruckodás gyakran megelégszik – a cinkotai itcével.

Családi Kör, 2012. 06. 21.