Valami megpattant…

2016. november

A történelem átírása

Október 23-án Esterházy Péter egyik mondata jut az eszembe miközben az ötvenhatról szóló unalmas vidéki szónoklatokat voltam kénytelen hallgatni, illetve írott formában viszont látni. Nem teljesen értem, miért kell a nemzeti ünnepeket banalizálni? Évekkel ezelőtt augusztus 20-án Széchenyit olvastam, október 23-án meg Bibó Istvánt. Ez volt számomra az emlékezés, így ünnepeltem. Napjainkban azonban Bibó gondolatai már senkinek sem kellenek. Az idei október 23-án az Országháza előtti Kossuth téren két magyar társadalom állt szemben egymással, püfölték azokat, akik nemtetszésüknek adtak hangot Orbán Viktor miniszterelnök ünnepi beszéde alatt. Ungváry Krisztián történészt úgy vágták kupán, „hogy bevérzett az arca. A testi sérülést kiváltó inzultus oka: sípolni merészelt Orbán szónoklatakor. Ezek után el tudom képzelni, milyen megtorlás vár majd azokra, akiknek Orbán Viktor egyik mondata elnyeri tetszését, a másik viszont nem. Őket majd két oldalról adjusztálják? Szerencsére, még nem tartunk itt, egyelőre csak az egyik oldalt próbálják ököllel átnevelni. Gyáni Gábor történész szerint nem a kommunista Nagy Imre, nem a Kommunista Párthoz, a baloldalhoz vagy az ahhoz közelálló polgári politikusokhoz közel álló Tildy Zoltán vagy Maléter Pál az új ünnepi állami narratíva 1956-os hőse. Á, dehogy. Átíródik a történelem! Negyven éven át – 1961-től egészen 2010-ig – a magyar ellenzék, a „népiek” és az „urbánusok” egyaránt, Nagy Imrét nevezték a magyar szabadság mártírjának, sőt, Orbán Viktor Nagy Imre újratemetésén mondta ki emlékezetes mondatait. Bibó István művei a demokratikus ellenzéki értelmiségiek Bibliája volt. Ehhez elegendő fellapozni a Bibó-emlékkönyvet, hogy meggyőződhessünk, miként sorakozott fel mögötte mindkét oldal. Most pedig? Azzal a vélekedéssel, mi több meggyőződéssel vagyunk kénytelenek szembesülni, miszerint Bibót ki kell(ene) radírozni? Ebben a kérdésben inkább hajlok afelé, hogy ’56 a nemzeti felszabadulást követelő szocialista forradalom volt. Hőseinek és mártírjainak többsége, ahogy Tamás Gáspár Miklós írta: a „szocializmus morális felfrissülését” kívánta elérni. Többpártrendszert akartak, de nem kapitalizmust. Elképzelhető, a kelet-európai baloldal további sorsa, amennyiben 1956-ban Magyarországon bevezetik a többpártrendszerű szocializmust. Meggyőződésem, hogy nem jutott volna olyan sorsra, illetve nem tengődne olyan sorstalanságban, mint amilyenben mostanság kínlódik. Ugyanakkor el kell ismernem, meddő dolog arról meditálni, hogy mi lett volna, ha… Felesleges, hiszen nyakig elmerültünk a legkegyetlenebb kapitalizmus örvényében, s talán épp ezért gondolok aggódva arra, vajon lehetséges-e a kapitalizmus morális megújhodása? Ismerem barátaim szigorú ítéletét, miszerint lehetetlen, mert ahol profit van, ott nincs morál! Akkor viszont mi legyen velünk? Sokan azzal érvelnek, hogy a legszörnyűbb kapitalizmus is jobb, mint a legjobb szocializmus és emiatt kell eltüntetni ’56 történetéből a szocialista emlékeket. Gondolni se merészeljünk arra, hogy volt egyszer egy demokratikus szocialista álom. Ám, a tények tények maradnak, nem kerülhetők meg. Tamás Gáspár Miklós tárta fel a nagy paradoxont, amelyet érdemes megfontolni. „Az általános sztrájk leverését követően – írta – a Kádár-rendszer csak a balosokat végezte ki – a nép ügyéhez csatlakozó konzervatívok már 1957-ben irodalmi díjakat és érmeket nyertek, miközben a kivégzőosztagok még Magyarország lecsendesítésével voltak elfoglalva.”  Érdemes lenne újra fellapozni, hogy közvetlenül 1956 után kik kaptak Kossuth díjat. Ítéljük el Németh Lászlót, Szabó Lőrincet, Fülep Lajost, Kodály Zoltánt? Semmiképpen! Kétségtelen, hogy vészterhes időkben az alkotó ki van szolgáltatva a hatalom kénye-kedvének. Akkor is ha kitüntet, akkor is ha betilt. 56 után a hatalom azért volt keményebb a baloldaliakkal szemben, mert bennük látta a legnagyobb veszélyt. Nincs ebben a hozzáállásban semmi új. Az egykori Jugoszláviában a Jugoszláv Kommunista Szövetség (is) erélyesebben lépett fel a baloldaliakkal szemben, mint a nacionalistákkal. Ami aztán megbosszulta magát! Ezek után az sem lepett meg, hogy számos kommunista vezér a nacionalizmus fáklyavivője lett.

Nem tart(hat) örökké a bácskai magyar táncos csend

Immár a magyarországi újságok is foglalkoznak a vajdasági magyar közélet éles konfrontációival. Akkor vagyunk fontosak, azaz olyankor van hírértékünk, ha valaminek botrányszaga van. Különben mi kisebbségiek nótázhatunk, táncikálhatunk és buzgóan istápolhatjuk hagyományainkat. Nem újkeletű ellentmondásokról van szó! Emlékeztetnék, már 2000 után felszínre kerültek a baljós Milošević-korszakban háttérbe szorult gondok. 2001 januárjában az értelmiségiek egy csoportja – köztük volt Bori Imre, Tolnai Ottó, Bányai János, Losoncz Alpár és jómagam – figyelmeztetett, hogy „A magyar média és a Forum kiadóház esetében a képviselőház ezzel a döntéssel valójában domináns szerephez juttatta a vajdasági magyarság egyik pártját, aminek kedvezőtlen visszhangja volt a vajdasági magyar közvéleményben…” Summa summárum: a konfliktushelyzet nem most alakult ki. A sajtó szabadságát, a plurális értékrendszer érvényesülését ellehetetlenítő mechanizmust másfél évtizede ápolják. Előveszem korabeli naplójegyzeteimet, amelyben, szinte lépésről-lépésre követhető ennek a rendszernek a torzulása. Időrendbe szedett kórtörténet! Megjegyzem, a naplójegyzetek műfaji jellegüknél fogva nem vitacikkek, nem a napi politikai huzavonák részesei, hanem az élet szellemi látleletei; nem mondják ki, csak keresik az igazságot, tehát elfojtott sikolyra emlékeztető személyes vallomások maradnak, noha a nagy bácskai csendben, ahol a kuckóban a magyaros murizás a domináns foglalatosság, sok funkcionáriust sikerült magamra haragítani. A napló, mint ahogy Gombrowicz megfogalmazta, védtelenné teszi az embert, így hát jegyzeteimmel könnyen lettem persona non grata. Ha akkor lett volna demokratikus szándék, akkor nem került volna sor a mostani konfrontációra. Azonban a táncikálós csend, a magyaros murizás, a kettőt erre kettőt arra… nem tarthat örökké. Elmúlt 15 év, az utóbbi években színre lépő fiatal nemzedék egy része – az ébredező civil világban – immár a napi politika síkján is számon kéri a demokratikus változásokat. Voltak hőbörgések, gyászosan végződő „palotaforradalmak”, aztán a Második Nyilvánosságban megjelent Bózsó István és Vataščin Péter; nem történt ramazúri, csak a megrepedt üveg hangja hallatszott mire kiderült, az üveglapot többé soha sem lehet összeilleszteni. Nem véletlenül pattant ki a nemzedéki konfliktusra haloványan emlékeztető vita, hiszen az időközben felnővő új nemzedék tagjai joggal kérik számon a rendszerváltást. Új arcok bukkantak fel, hallottam az apokrif közélet hangját, de megőriztem a távolságot, mert úgy véltem, hogy ez már az új nemzedékek ügye, nekik kell eldönteniük milyen jövőt akarnak. Nem kívántam beleavatkozni, most sem ítélkezem a nemzedéken belüli diskurzusokban, hiszen jól emlékszem, amikor az Új Symposion generációját is úgy „konszolidálták”, hogy jó és rossz fiúkra osztották fel. Ahogy látom, az új vajdasági értelmiségi nemzedéken belül, nem alakult ki domináns vélekedés. Az egyik, a közéleti fórumokat, tisztségeket birtokló rész, hallgatólagosan elfogadja a fennállót, a másik viszont változtatni kíván. Belső nézeteltéréseikbe nem kívánok beleszólni, határozzanak hová, merre tartanak. Egy dolog azonban evidencia: jönnek az újabb fiatalok, akik majd megkérdezik a szülőket, hol voltatok, melyik oldalon álltatok? Miért hallgattatok? Mivel nem született párbeszéd, a vita eldurvult. Időközben a rendszer torzulását azok közül is sokan felismerték, akik felépítették. Félreértés ne essék, nem szemrehányásként említem, inkább a nietzschei szentenciára gondolok, mely szerint elpusztul a kígyó, ha nem tudja levedleni a bőrét. „Igy jár a szellem is – állította a német filozófus – akit meggátolnak véleménye változtatásában; az ilyen szellem elsorvad.” Fölöttébb érvényes a nietzschei gondolat a mi gyorsan változó világunkban, alakulnak a körülmények, idomulnak a kérdések, nyilvánvaló, hogy változnak a válaszok is. Alkalmazkodásra vagyunk ítélve, ismerjük el keserűen, aminek azonban vannak határai. Kígyóból soha sem lesz krokodilus. Joggal gyanús az a szuper titóista aki egyik napról a másikra antititóistává vedlik, hitelét veszti az a kommunista funkcionárius is, akiből ugyancsak az egyik napról a másikra a leghevesebb antikommunista lesz.

Két világ

A szerb és a szlovén kormány közös ülése után nem lepett meg, hogy az azt követő sajtóértekezleten szóba kerültek a migránsok. A szlovénok drótkerítést emelnek a horvát határ mentén, mire Aleksandar Vučić szerb kormányfő kedélyesen kijelenti: Szerbiában nem okoztak különösebb gondot a menekültek. A kérdést illetőleg nem így vélekedik a szerbiai kormánykoalíció másik tagja, a kvótanépszavazás idején a vajdasági magyarokat mozgósító Vajdasági Magyar Szövetség, amelynek egyik képviselője szerint a migránsok felfalnak bennünket. A Magyar Szó napilap nagy publicitást adott a mondatnak. A Magyar Nemzeti Tanács lapjának cikkét olvasva olyan érzésem támadt, mintha a szerbek és a vajdasági magyarok két teljesen más, különböző világban élnének. De, beszéljék meg ezt a koalíciós partnerek egymás között. A kvótanépszavazás az iszlámkérdést túlságosan leegyszerűsítő csata volt: napi politika. Amikor már nem lesz szükség rá, akkor a politikusok utasítást adnak ki és a témát leveszik napirendről, holott – sajnos – hosszú távon sokkal drámaibb kérdéssel kell számolnunk. Nem múlik el következmények nélkül. Az iszlám terrorizmus már a hetvenes években napirenden volt, 1989 után egyre nagyobb méreteket öltött, csak hát akkor ez a téma „nem volt fontos”. 2001 szeptembere után globális probléma lett! Érdekes, hogy Kelet-Európában az iszlám terrorizmust (s ez tette a „migránskérdést” baljóssá) igazából a posztszocialista nacionalizmus fellángolása tematizálta!

Tanácstalanság

Este az RTL Klubban végig nézem Esterházy Péter emlékének szánt műsor második részét (Ballóval magyarul). Akárcsak az első részben megható és szeretettől áradó vallomások hangzottak el, ám kiérződött az írótársak egészen abszurd tanácstalansága. Esterházy Péter minden bizonnyal a fejét csóválja a másvilágon. Ejnye…

Családi Kör, 2016. november 3