Vadkapitalista dendik
2012. szeptember
Anyag és játék
Milliméternyi pontossággal helyezik egymásra a téglablokkokat. Precízek, csendes, halk szavú emberek. Apró mozdulatokkal jelzik egymásnak mit, hogyan. Minden nap ugyanabban az időpontban van pipagulya. Egy ilyen alkalomkor beszélgettünk. Elmondták, hogy leginkább kővel dolgoznak, amely anyaggal nem igen lehet kísérletezni vagy játszadozni. Egy rossz pattintással minden elrontható. Aki kő megmunkálásával foglalatoskodik, az puritán, aprólékos és örök életre elmegy a kedve a játéktól. Az anyag keménysége teszi, gondolom, mely ellenáll minden csábításnak. Valahogy igy van ez az irodalomban is. A görög drámaírók nem engedtek a játékosság csábításának, még akkor sem, ha az sok szépséget kínált nekik. Kezdem sejteni, hogy miért vonakodom olykor a szavakkal való játéktól. Nyilván azért, mert eltereli a figyelmemet valami elementáristól. Persze nagy kérdés, hogy a mai ember kíván-e szembesülni az elementárissal, az elemi erővel, vagy nem akar tudni róla, mert attól jobban retteg, mint a haláltól. Viszont néha az elementáris erejű mondat igen rövidke, egyszavas tőmondat. Gyakran egy igen vagy egy nem.
Civakodás, lótás-futás, könyöklés
Készülök a púlai irodalmi estre. A Nova Istra legutóbbi száma közölte Pataki Angéla fordításában a Halál Dubrovnikban című novellámat, amely valamikor a kilencvenes években jelenet meg a Jelenkor novella-antológiájában. Aztán a Bűnhődésből olvasnak fel részleteket. A két szöveg között közel húsz év múlt el. A Halál Dubrovnikban-ban a háború irracionális lelki megrázkódtatásait próbáltam ábrázolni, amelyben kíméletlenül egymás torkának esnek a sértett felek. Ma már morgolódva mennek el egymás mellett. Nincs sok remény és nincs átkozott gyűlölet. Csak civakodás, kis hatalmi harc, tolakodás, könyöklés, lótás-futás. A Bűnhődésben is mondja mindenki a magáét, csak időnként villan fel egy-egy emberben, hogy minden tisztázatlan. Semmire sincs magyarázat.
Európa, vigyázz!
Bódis Gábor a napló.orgban visszaemlékezik azokra az időkre, amikor huszonöt évvel ezelőtt Újvidék sétálóutcájában (Zmaj utca) épületének emeleti ablakából, a napi rendszerességgel jelentkező Prozor (Ablak) nevű tévéműsorban tiltakoztunk a joghurtforradalmárok médiamonopóliuma ellen. Nem volt az persze, semmiféle televízió, csak a független vajdasági újságírók egyesületének ablaka mögül mondtuk a magunkét. Hűvös újvidéki szeptemberi napok voltak, ennek ellenére az emberek nap mint nap ott ácsorogtak az utcán, és hallgatták a „tévéhíradót”. Évekkel ezelőtt megjelent az első újvidéki értelmiségi ellenállásról egy emlékkönyv, az uralkodó közvélemény alig vett róla tudomást. Manapság pedig már nem is illik tudni róla. Milyen gyorsan változnak az idők! Ismétlődnek és változnak. Napjainkban nem csak egyszerűen a kilencvenes évek mechanikus visszatértéről van szó. A nyolcvanas évek végén, az „öngyilkos szocializmus” elitje magatehetetlenül várta a végítéletet, amihez az elit nagy része hisztérikusan alkalmazkodott. Ezek voltak a nacionalista-populista rendszerváltó mozgalmak. A joghurt forradalmárok durván törtek be az életbe, egy cseppet sem respektálták a demokratikus játékszabályokat. Napjainkban másképpen van, hisz ők is kikozmetikázták magukat. Ezek már nem joghurttal dobálóznak, hanem pezsgőznek: vadkapitalista dendik lettek. Hangsúlyozzák, hogy a nemzetet szolgálják. A pezsgő lehet internacionalista, a retorika csakis nemzeti. A városi pártvezetők, akikről Bódis szól, időközben demokratikus legitimációra tettek szert, szabad választások útján megválasztott testületek nevezik ki őket, valamennyivel műveltebb és fiatalabb szaktanácsadókat foglalkoztatnak, csakhogy a régi durvaság makacsul tartja magát. A demokratikusan végrehajtott kizárólagosság maradt a régi. A másként gondolkodás ugyanolyan kockázatos és megalázó, mint a joghurt forradalom idején. Közben a kontextus is megváltozott. A szocializmus kimúlt, dívik a vadkapitalizmus. A nemzeti harcosok ingatlanokba fektetnek, grandiózus villákat építtetnek, szemtelenül gyarapítják tőkéjüket és hosszú távú uralomra rendezkedtek be. Szerbia szituációja sem a régi. A kilencvenes évek elején a szerbiai nemzeti mozgalom a kelet-európai történések ellenpontja volt, hiszen akkor az egész térségben tért hódítottak az antiautoritárius, libertariánus utópiák. A tekintélyuralom megdöntésével beköszönt az európai szabadság órája. Ma nem beszélhetünk ilyesféle ellenpontozó helyzetről. Kelet-Európában, s nemcsak ott, egyre erősebb az Európa ellenes populista mozgalom, ebbe illeszkedik a szerbiai is. Néhány megfontoltabb európai politikus máris javasolja, hogy az európai államférfiak szervezzenek egy konferenciát az Európa ellenes populizmusról. Nézzenek szembe egymással a politikusok és mondják meg, mit akarnak. Nem tudom, hogy akadnak-e majd nagy és jellemes európai államférfiak, de egyre többször eszembe jut Thomas Mann figyelmeztetése: Európa, vigyázz! Vagy Márai Sándor diagnózisa Európa elrablásáról.
Isztria és Trieszt
Szerencsém van, újra Isztriában pihenek, de nem vagyok turista. Találkozom értelmiségiekkel, írókkal, művészekkel. Ha Szerbia kerül szóba, csak legyintenek. Tudják, mi zajlik ott, de az isztriaiakat nem érdeklik túlságosan a belgrádi események. Belgrád a régi Jugoszlávia idején is távol volt, míg Trieszt közel. Most még inkább. Zágráb sem foglalkoztatja őket. Trieszt és környéke biztosítja az isztriaiak számára a magasabb életszínvonalat. Ott az áru is olcsóbb, a munkalehetőségek is nagyobbak. Trieszt öregedő város, reggelente néhány ezer isztriai utazik trieszti munkahelyre, a szakképzetlenek leginkább idős embereket ápolnak. Két hétig maradnak, aztán két hét múlva jön a váltás. Gyakran hallom, amint isztriai barátaim bejelentik, ugorjunk át Triesztbe egy kávéra. Egy ilyen kiruccanás alkalmával kerül szóba a Vajdaság. Bár Vajdaság és Isztria között regionális kapcsolat van, úgy vélik, hogy ez a politikusok dolga, ők látogatják egymást. Ami rendben is van, konstatálják. Viszont a régiók közötti kapcsolatokból nem született kulturális mozgalom.
Új magyar középosztály
A legelőkelőbb medulini szálló teniszpályáján, a dalmát tenisztanár két magyar turistát oktat. Az edző szakszavakat ismételget, mozdulatokat gyakoroltat. A két magyar férfinek tetszik a játék. A szünetben megisznak egy-egy whiskyt és szóba kerül az IMF, amelyik azért mégiscsak engedett Orbánnak. Belátták, hogy Magyarországnak elővigyázatossági kölcsönre van szüksége. Agyba-főbe dicsérik a Fidesz gazdaságpolitikáját. Lehet, hogy éppen Isztriában képzi magát az új magyar középosztály! Noha, az oroszok ebben is verhetetlenek. Legtöbbje már kiválóan teniszezik. Késő délután orosz szavaktól hangos a pálya, akkor ugyanis ők uralják a salakot. Az orosz nők lelkesen szurkolnak a napbarnított, kisportolt orosz oligarcháknak. Ez a kisportoltság hiányzik legjobban az új magyar középosztályból.
Amire nincs válasz
Neven Ušunović írja Koperből, hogy Haris Pašović Umagban tartózkodik, mivel értesült róla, hogy Isztriában vagyok, szeretne találkozni velem. Gyorsan válaszolok. Umagban van? Pontosan hol? A válasz gyorsan érkezik. Nem tudja pontosan. De ha kapcsolatba kerül vele, akkor átadja neki a mail-címemet. Pašović mindig váratlanul tűnik fel és ugyanolyan váratlanul tűnik el. Annak idején Újvidéken ismertem meg, igazi rendező-zseni volt. Aztán Szabadkán tűnt fel, ahol megrendezte a legendás Milošević-ellenes előadását, Jarry Übü királyát. Egy holland színházigazgató látta az előadást, a azon nyomban meghívta Amszterdamba rendezni. Elkezdődtek a próbák, amikor egy reggel Haris a rádiót hallgatva arról értesült, hogy Mladić egységei bombázzák Szarajevót. Becsomagolt, többé nem gondolt az amszterdami előadásra, hanem nagy kockázatok árán visszatért Szarajevóba, ahol megrendezte Beckett Godot-ra várva című drámáját. Miért éppen ezt a darabot választotta, töprengtem éveken át. 2000 után találkoztunk Szarajevóban és feltettem neki a kérdést. Miért a Godot? Szomorúan a szemembe nézett. És te, miért maradtál Újvidéken a NATO légitámadások idején? – kérdezte. Nem válaszoltam, úgy találtam erre nincs válasz. Nos, ezért, válaszolta, mintha olvasta volna a gondolataimat. Azóta nem találkoztunk. Olvasom, hogy ezekben az években újra megjelenik itt-ott a nagyvilágban. Jó lenne találkozni vele Isztriában, hogy a mindentudó tenger színe előtt végre megtaláljuk a választ közös kérdésünkre, amelyre 2000 után nem tudtuk megadni a választ.
Családi Kör, 2012. september 13.