Naplójegyzetek, fragmentumok
- szeptember 1., csütörtök
„1956 novemberében, néhány perccel azelőtt, hogy a tüzérség szétlőtte volna irodáját, Magyarország sajtóügynökségének igazgatója kétségbeesett üzenetet indított telexen a világba, a reggel Budapest ellen indított orosz offenzíváról. A távirat ezekkel a szavakkal végződött: Magyarországért és Európáért fogunk meghalni”. Így kezdődik Milan Kundera nevezetes 1983-ban írt esszéje, amelyet mostanság az ukránok ismételgetik. A megrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiáját közel negyven év után érdemes újraolvasni. A nevezetes mondatot a nyolcvanas évek végén sokszor hangoztatták Magyarországon. Ki ne emlékezne ezekre a jelszavakra: Tovarisi, konec. Ruszkik, haza. Kundara említett esszéjében a jaltai alkunak tulajdonította, hogy a kelet-közép-európai országok kultúrája nyugati, politikája pedig keleti. 89-ben úgy tűnt, hogy megszűnik a kettősség, s a kelet-közép-európaiak Európában politikai hazára lelnek. Sajnos, az elmúlt évtizedben kiderült, hogy az orosz típusú autoritatív rendszer meghonosításához nem kell Sztálin, de Putyin nélkül is bekövetkezett volna. Putyin csupán felgyorsította a történelem kerekét, gondolom látva lelkes Putyin melletti tüntetések fotóját. Közvetlen orosz befolyás nélkül is erősödött Kelet-Közép-Európában az autokrata rendszer. A kultúra továbbra is nyugati, a politika egyre inkább keleti. Kundera esszéjének azonban van egy reménykeltő gondolata is: a kelet-közép-európai szabadságharcok kirobbantója mindig is a kultúra volt. A nemzeti identitás veszélyeztetésekor a kultúra az utolsó szalmaszál, azzá az élő értékké válik, amely köré az egész nép tömörül, írta Kundera. A nemzet túlságosan nagy dolog ahhoz, hogy a politikusokra bízzuk. A kultúra az utolsó reményem, habár a politika alaposan megtépázta a kultúrát. A politika lett az új isten, amely a keresztények istenét is kisajátította. Az értelmiség egy része azzal vigasztalódik, hogy nem érdekli a politika és elegáns gesztussal, „úri módon” bejelenti a behódolását. Úri fegyverletétel!