Ukrajnai lecke

2014. március

Réges-régi gond

Egy színházi emberrel találkozom, aki szóba hozza Ana Tasićnak a belgrádi Politikában megjelent kritikáját a Neoplanta című színházi előadásról. Látszik, hogy ismeri a mai világszínházi törekvéseket, tudja, hogy mi történik az európai színházakban. Londonban tanulmányozta azt, ami hozzánk csak öt-tíz év múlva köszönt be. Szenvedélyes Vajdaság párti létére sajnálattal veszi tudomásul, hogy mi vajdaságiak mennyire lemaradtunk. Nem a tehetségekkel van baj, hanem a lehetőségekkel, vigasztalja magát. Igazat adok neki és arra gondolok, hogy a Vajdaságban ez réges-régi gond. A hetvenes években, meg később is, az „autonómia korában” éppen a vajdasági értékeket hanyagolták az autonomista politikusok. A Vajdaság nem becsülte saját íróit, művészeit. Aleksandar Tišmát is akkor ismerték el, amikor Belgrádban kiérdemelte a legrangosabb díjakat.

Meredek úton  

A parlamenti választások előtt nem kis aggodalommal gondolok a kisebbségi közösség gondjaira. Megnyugtatna, ha nem következne be a választói bázis további zsugorodása. Ellenkezőleg, végső ideje, hogy a kisebbségi választópolgá

roknak legalább hatvan-hetven százaléka a kisebbségi pártokra szavazzon.  Ez legalább 140 000 voksot hozna. Így nézne ki a hiteles bizalmi mérleg. Ez viszont már a pártokról függ, attól, hogy mennyire vették komolyan a feladataikat. Ugyanakkor az eddigi tapasztalatok alapján azt sem állítanám, hogy március 16-án valamiféle tragikus fordulat tanúja leszek, hiszen a nagy veszedelem soha sem látványosan közelít felénk, hanem sunyi módon, majdnem észrevétlenül, vagy pedig ravaszul lopakodik, ami azt jelenti, hogy lehetővé teszi a kibúvókat és az alibit. Tekintsünk vissza az elmúlt húsz évre, s vegyük számba, mi történt velünk. A politikusok természetesen mindenre megtalálják a magyarázatot, kérdés azonban, hogy mit „teszünk” mi, értelmiségiek. Mindegy, hogy melyik réteg, a pártfüggő vagy a független, hiszen az is igaz, hogy nem háríthattunk minden felelősséget a pártokra. A politika útjai kanyargósak, az értelmiségé meredekek.  Mi játszódik le ezen a meredek úton? Kétségtelen hogy az értelmiségieknek, az íróknak, a művészeknek nem az lenne az elsődleges feladatuk, hogy részt vegyenek a pártmunkában, nem ilyesféle tettekre gondolok tehát, hanem a mondatokra. Természetesen, akinek erre van ereje és tehetsége, az megteheti, hiszen van, akikben párosul mindkét érzék. Igazából az értelmiségieknek sokkal inkább a kor lelkét kéne megnevezniük, amelynek tudatában elsősorban ők maguk néznének szembe önmagukkal. Tudom, ez a legnehezebb, mert soha sincs vége. Addig tart, míg ki nem hull kezünkből a toll. A szembenézés művészete pedig akarva-akaratlanul legalább lehetőséget teremt arra, hogy az egyén és a közösség erőfeszítéseket tegyen helyének és szerepének felismerésére. Szétnézek magam körül, s örömmel állapítom meg, hogy immár felsorakoznak a tehetséges fiatalok. A vezető pozíciókat betöltő középnemzedék teljes erőből dolgozik. Hangyaszorgalommal, de gúzsba kötve „táncol”. Az idősebbek szorongva összegezik munkásságukat, észre sem véve, hogy a magányos szigeteket nem veszi körül se tenger, se folyó, se tó. Értelmiségeink vannak, persze, vannak tehetséges írók, művészek, filmesek, színházi emberek, de nincs értelmiségi réteg. Egyedül a színház tájékáról érkeznek új impulzusok, de ez még kevés. Az értelmiségi réteg szétvert csapatra emlékeztet, amely menekül a közelmúltjától, jelenéről legfeljebb a rossz közérzet szintjén vesz tudomást. Ezekkel a gondolatokkal veszem kezembe Döblin városregényét, a Berlin, Alexanderplatzot.  Húsz év után, újra. Övé az unos-untalan idézett mondat, amelyet manapság nem illik hangoztatni: „Az írás nem körömrágás és fogvájás, hanem nyilvános közügy”. Miről is szól Franz Biberkopf története? A zaklatott, rövid mondatok a pénzről, a melóról, a csapszékekről, a rendőrökről, a szerelemről, a kurvákról, a politikáról, a háborúról szólnak. Majdnem városriport, majdnem publicisztika, de mégsem az, mert a mondatokat korának eszméje itatja át. Fellelhető benne az akkori idők Berlinjének közérzete, közhangulata, politikája, szociális világa. Ebben különbözik Döblin műve a manapság divatos, a koruk elől az örök emberibe menekülő regényektől. Nincs többé örök emberi téma, csak örök változás. Nem menekülünk mi is egy gyorsan fogyatkozó kis közösség tagjaiként? Miféle örök emberire gondoljunk, ha egyre inkább felmerül bennünk a sejtés, hogy az utcán és a tereken, a csapszékekben és a hálószobákban (is) kivesznek a magyar mondatok?

A protekciómról

B. Mišić telefonál. Elkeltek a jegyek a Neoplanta márciusi előadásaira. Kérdi, hogy tudnék-e jegyet szerezni, mivel áprilisban elutazik. Remélem, van ennyi protekciód, teszi hozzá magabiztosan. Urbán Andrásnak és az Újvidéki Színház társulatának köszönve tőlem is protekciót kérnek.

Stara-Pazova-i csata

Az utcán fiatal lányok osztogatják a szép jövőről szóló szórólapokat az üzlethelység előtt, amelynek ablakában óriási betűkkel írja, hogy kiadó. Ha győz a pártunk, akkor jó állást kapunk, hallom az egyik lányka mondatát. Zárnak be az üzletek, a vállalkozók bedobják a törölközőt, az adók növekszenek, a hentesnél egyre több ember vásárol csak 30 deka disznóhúst. A lányok illegetik magukat, a politikusok drága reklámplakátokon hirdetik portékájukat, miért ne, hiszen van pénz a drága propagandára. A gazdag Coca-cola nem hirdeti magát annyira, mint a szegény ország politikusai. A lánykák mosolyognak és reménykednek, pártjuk az utolsó reményük. Riadtan figyelik a szemben levő pártasztalkát, amely előtt több ember ácsorog. Bizonyára arra gondolnak, hogy mi lesz, ha a másik párt győz. A bulgárlapok első oldalán brutális címek, nem csodálom tehát, hogy tegnap este újabb lövöldözésre került sor Újvidék utcáin. Az erőszakos nyelv utcai erőszakot szül. Otthon az interneten olvasom, hogy Stara Pazován összeverekedtek a Szerbiai Szocialista Párt és az Egységes Szerbia aktivistái. Az egyik párt elnöke Ivica Dačić, a másiké a híres-nevezetes Dragan Marković Palma. A két párt aktivistái azért találkoztak a Vojvodina Szálló éttermében, hogy enyhítsék az egymás közti feszültségeket.  A béketárgyalások azzal kezdődtek, hogy a szocialisták tartományi végrehajtó titkára megragadta az Egységes Szerbia tartományi vezetőjének a nyakkendőjét, mire az (egyébként az Elektrovojvodina igazgatója) ököllel ellenfele koponyáját ütlegelte. Repültek a sörös- és a borosüvegek, végül a rendőrség választotta szét a 60 tagú békedelegációt. Az egyik résztvevőt súlyos fejsérüléssel a kórházba szállították. Az állítólagos verekedők egyike azt bizonygatja, hogy nem is volt jelen a Stara Pazova-i csatában, a másik viszont azt nyilatkozta, hogy igenis, összekoccantak, de ez baráti eszmecserének is nevezhető. Folytatom Döblin Berlin, Alexanderplatzának olvasását. Biberkopf a munkanélküli és a börtöntöltelék. Úgy olvasom a regényt, mintha a mai életbe lépnék be.

Márai és Kassa

A magam módján vissza kell foglalnom Kassát, írta Márai Sándor. Regényeit, naplójegyzeteit olvasgatva egyetértően bólintok. Visszafoglalta. Tollal. Ennyit a hivatásról.

Két idézet

„Akár akarják és tudják, akár nem, az egész Földön minden ember bizonyos értelemben Marx és a marxizmus örököse ma.” Jacques Derrida.    „Hogy Kant nyelvén szóljunk, a kommunizmus egy eszme, amelynek irányadó szerepe van és nem egy program. (…) Mert jól tudjuk, manapság (azaz a kapitalizmusban) ez az animalitás nem jelent mást, mint  ’versenyt’, azaz az érdekek harcát, melyen kívül semmi más nem létezik”. Allain Badiou. Nem kell követni őket, de jó lenne szem előtt tartani.

A közelmúltra emlékezem

Kora reggel napsütés. A távfűtő üzem alig fűt, a radiátorok vagy hidegek, vagy csak alig langyosak, de ki lehet bírni. Csak akkor kezdek fázni, ha sokáig ülök egy helyben és olvasok. Előveszem a plédet, betakaródzom, ezt jól begyakoroltam Milošević korszakában Valamiféle gyanús üzelmek miatt a város eladósodott. Takarékoskodni kell! Nem ez az egyetlen dolog, amely emlékeztet a közelmúltra, de azok ellen legalább védekezhetek: nem kapcsolom be a televíziót, de hideg ellen sokkal nehezebb.

Jalta, Ukrajna és energia

Ukrajna. Putin fenyegetőzik.  Az orosz hadsereg bevetésre kész. Nem fogja Putin feladni Ukrajnát, amikor a Szovjetunió régi befolyási övezetében egyre-másra hódítja vissza pozícióit. Csak most nem a jaltai papírokkal, nem a Vörös Hadsereggel, hanem az energiapolitikával.  De végső esetben a fegyverek sem megvetendők. Krimben fegyvercsörgetés, háborús hangulat. Az ukrán hadsereg készenlétben. Németh Zsolt külügyi államtitkár szerint az álhírek terjedés miatt menekült néhány száz kárpátaljai magyar fiatal Magyarországra. A cseh hadügyminiszter bejelentette, hogy országa nem fogja az oroszokra bízni az atomerőmű építését, tehát energiaügyben Csehország nem szolgáltatja ki magát. Az EU szankciókkal fenyegeti Oroszországot. Oroszország azonban nem ijedezik. Akik gyengítették az EU-ót, azok erősítették Oroszországot. Bárhogy is fejeződjék be ez a történet, az ukrajnai leckét megérdemeltük. Egyre rosszabb hírek futnak be.

Családi Kör, 2014. március 6.