Újvidéki traumák
2013. február
Az újjáéledő feketekereskedelem
A szomszédok figyelmeztetnek, távollétem alatt az élet félelmetesen megdrágult. Újra időszerű lett a nagybani. A magyarországi portéka olcsóbb, mint Magyarországon, annál az egyszerű oknál fogva, mert a feketézők visszaigénylik az ÁFÁ-t, ami nem kis tételt tesz ki. Itt pedig nem adóznak. A kuncsaftok hálásak nekik. Úgy vásárolunk, mint a kilencvenes években, azzal a különbséggel, hogy akkor üresek voltak az üzletek, most tömve vannak, ám egyre drágábbak. Igy térnek vissza a kilencvenes évek.
Meginogtak a kánonok
A Népszabadság Hétvége c. melléklete kiemelt oldalon közli Erdős Virág Magyar konyha című közéleti versét. A magyar líra kilépett a szokványos hermetikus világokból és rendkívül kritikus affinitásról tesz tanúságot. Ez csak egy példa arra vonatkozóan, hogy újjászületőben a rendszerváltás előtti Petri hagyomány. Jelen világunkban baljós jelek tűntek fel, a lírában elbizonytalanodtak a tegnapi kánonok. Várhatóan egyszer a Vajdaságban is írnak olyan verseket, mint Erdős Virág. Talán jönnek még új gerillák! Attól tartok azonban, hogy Vajdaságban nehezebb lesz a tegnapi kánonokkal dacolni, hiszen túlságosan sok a ragacsos sár, fojtogató a por, túlságosan sok a koravén értelmiségi, a fiatal alkotóknak nehezebb lesz végrehajtani valamiféle fordulatot.
Tej és politika
Reggel kinyitom a szemem, belépek a konyhába és a joghurt adagom után nyúlok. A következő pillanatban megtorpanok. Goran Ješić, tartományi mezőgazdasági titkár ugyanis a Twitter profilján bejelentette, hogy a tej a megengedettnél magasabb rákkeltő aflatoxint tartalmaz. A mezőgazdasági miniszter fölényesen replikázott: nincs mitől félni, hiszen Amerikában még magasabb értéket mérnek, és ezt fogyasztja Obama is. A kamerák előtt felhajtott egy pohár tejet., és kijelentette, hogy a kormány nem folytat Twitter-politikát! Természetesen, meg sem fordult a fejében, hogy leköszönjön. De, miért is mondana le, ha jobb tejet iszunk, mint Obama?! Nyilatkozott egy szakértő is, aki elmondta, hogy őt semmiről sem értesítették. Közben a szomszédos országokban riadót fújnak. Nagyobb mennyiségű tejet bevonnak a forgalomból. Nálunk, úgymond semmi gond, de mégis bevonnak a forgalomból bizonyos mennyiségű tejet. Az egyértelmű magyarázat elmarad. A szerbiai mezőgazdasági miniszter és a tartományi mezőgazdasági titkár két különböző párthoz tartozik, ebből kifolyólag a tejvita azonnal politikai színezetet kapott. A kormányimádó bulvársajtó felsikolt: Az ellenzék meg akarja dönteni a kormányt! Felszínre jut az olcsó politizálás, ahelyett hogy a szakemberek, a szakmai intézetek, mielőbb megbízható adatokkal szolgálnának. A kormánytól felelősség vállalást vár az ember, azt, hogy megmondja egyáltalán léteznek-e ilyen szakmai intézetek, szolgáltatnak-e szakmailag ellenőrzött adatokat. Itt azonban minden politika, a tejkérdés, a munkahely, az utcák és a terek elnevezése. Már előre tudható, hogy történjék bármi, a kormánypárt megvédi miniszterét. Újabban gyakran hallom, hogy az államot senki sem győzheti le. De igen. A Párt. Úgy, mint régen.
Bohózat
Az újvidéki sétálóutca Szicília nevű pizzériájában (nagy nehezen találtunk csendes helyet, ahol nem bömböl a zene) hosszú beszélgetés Jutta Sommerbauerrel a bécsi Die Presse újságírójával. Kezében a Bűnhődés berlini kiadása, amelyből idézi a mondatokat és – faggat. Megpróbálok úgy mesélni erről a világról, mint egy grandiózus bohózatról. Lassan visszatér a humorérzékem. Mindinkább Svejknek érzem magam.
Előnyből – hátrány?
Nem ironizálnék a kisebbségi viktimológián, hiszen többször is írtam arról, hogy kisebbségben lenni hátrányt jelentene még akkor is, ha a legjobb törvények védelmeznék. Ám nagy hiba lenne ezen a ponton megtorpanni. A jelen nagy kérdése, hogy miképpen lehet a hátrányból előnyt teremteni. Kínos, kockázatos, gyakran kudarccal járó vállalkozás, amelynél sokkal hálásabb a nemzethűség látszatát keltő viktimológiai pátosszal élni. A posztmodern korszakban a többség egyre inkább fragmentálódik és a kisebbségi ethosz egyre nagyobb teret nyer. Mind több gondolkodó, a többségi nemzethez tartozó értelmiségi tartja magát hontalannak, és így kerül a kisebbségi diskurzus vonzáskörébe, minek következtében a többségi dominancia a kapitalista nemzetállamok rossz lelkiismeretévé válik. Az a kérdés azonban, hogy a nemzetállami kultúrával szemben a kisebbségek kialakítanak-e sajátos, nem a nemzetállamoktól függő, szabad, vagyis szabadon ide-oda áramló, a többségi kultúrától nem elzárkózó, de az előtt nem megalázkodó kulturális tőkét. Ennek persze megannyi akadálya van, hiszen minden nemzeti kisebbségnek is van nemzetállami többsége, amelyben sajnálatos módon önkolonizációs szerepet vállal, amivel nem csak saját jellegzetességét veszíti el, hanem beleesik saját nemzetállamának csapdájába is.
Tišma-emléktábla
Halálának egy évtizede! A tíz éves évforduló kapcsán leleplezték a Tanurdžić palotán (Modena utca 1-es bejáratán) elhelyezett Aleksandar Tišma-emléktáblát. Semmi kedvem sem volt megjelenni az alkalmi eseményen, hogy hallgassam a beszédeket, de a késő délutáni szürkületben, úgy, mint annak idején, esti sétáink alkalmával, erőt vettem magamon és megálltam az emléktábla előtt. Úgy éreztem, ebben a városban egyedül maradtam Tišmával. Tišma Modena uttcai lakásához szomorú emlék fűz. Halála előtt két nappal, hosszasan beszélgettem ott vele. Éppen egy külföldi utamról érkeztem haza, nyomban felhívtam, hogy hogyléte felől érdeklődjem. Szeretett volna látni. Nem akart a betegágyban fogadni, – és mint később Sonja a felesége mesélte, fel kellett öltöztetni. A fotelbe ülve, öltönyben fogadott. Komolyan beszélgettünk. Marasztalt, azt mondta, hogy kispolgári szokás, tiszteletben tartani a beteglátogatási fél órát, úgyhogy, több mint két óra hosszat beszélgettünk. Nem is nevezte magát betegnek – a halálra készült. Beszélgetésünkről soha sem nyilatkoztam, úgy gondoltam – s úgy gondolom ma is – hogy az, kegyeletsértés lenne. Amit akart, azt megírta. Terjedelmes naplójában, őszintébben fogalmazott, mint bárki közülünk. Ezt a naplót ma is egy nagy ívű újvidéki körképnek nevezném, amely sokat elárul az újvidékiségről és a Vajdaságról. Szellemileg ő volt a legnagyobb szellemi autonomista közöttünk. Jut eszembe Thomas Mann, azzal a különbséggel, hogy a háttérben nem az önérzetes lübecki polgár szelleme húzódik meg, hanem az újvidéki trauma, amelyet mindmáig tilos megnevezni. Ez sokkal, de sokkal több a politikai indulatoknál, hiszen a megsebzett alapokat, a szenvedő hajszálgyökereket tárta fel. Kevés ember tudott olyan nagy együttérzéssel írni az áldozatok világáról, a titokzatos erők végzetes hatalmáról, mint ő. Úgy élt, hogy közben maga is szorongott azoktól az erőktől, amelyekről írt. Ezért tartózkodott mindig attól, hogy az irodalom és az élet nagy kérdéseiről beszéljen. 1968-ban lefordította az Egy makró emlékiratai című első regényemet, azóta rendszeresen találkoztunk. Esténként nagyokat sétáltunk a város utcáin. Közel négy évtizedig tartott ez a sétaút! Tíz évvel ezelőtti elvesztésekor úgy találtam, hogy lezárult egy korszak. Most már egészen biztos vagyok akkori ítéletemben. Figyelem a járókelőket. Februárban Újvidéket még falusias hangulat uralja, a polgárok lehorgasztott fővel bandukolnak a Zmaj utcán. Már évek óta figyelem ezt az újvidéki hangulatváltást: télen a melankólia, a fatalista közöny uralkodik, aztán tavasszal egyszeriben kivirágzik, és a felelőtlenséggel határos frivolitás költözik a városba. E kettő között őrlődünk.
Új tabutéma
Sokan úgy vélik, hogy siratom a peremvidékiséget. Nem! Én ebben látom a jövőt. A kelet-közép-európai centrumokra gondolok, a fővárosokra, (Prága, Budapest, Pozsony, Belgrád, Bukarest, stb,) válságba került, az új nemzetállamok elszürkítik a peremet. Más a helyzet a nyugat-európai fővárosokban, a megalopoliszokban, Párizsban, Londonban, Berlinben, amelyek a peremvidékek egykori etnikai és kulturális komplexitására emlékeztetnek. A megalopoliszok szelleme eredetileg a peremvidéken született meg, például Vajdaság múltja Berlin jövőjét vetítette előre. Erre büszkék lehetünk, annak ellenére, hogy éppen ezt a múltat a nemzetállami harcosok, legszívesebben tabu témának nyilvánítanák.
Családi Kör, 2013. február 28.