Naplójegyzetek, fragmentumok
- október 17., hétfő
Anikóval tavasz óta szinte naponta a III. világháborúról beszélgetünk. Egyelőre ravaszul sompolyog felénk, csak a leheletét érezzük. Eszembe jut a II. világháború kezdete, lépésről-lépésre haladt, s aztán kirobbant. Valami hasonló jelenség játszódott le Jugoszláviában is – igaz kicsiben. Diplomaták rohangásztak egyik városból a másikba, a politikusok a párbeszédre esküdtek, miközben a gyűlöletet gerjesztették. A puskaporszagú világban nem hittem, hogy kitör a háború. Az értelmem azt jelezte, igen, nincs más megoldás, az érzelmeim viszont elutasították. Nem és nem! Mit is mondott Hitler? „Évszázadok fognak eltelni, városaink és emlékműveink romjaiból azonban mindig újra meg újra megszületik majd a gyűlölet a végső fokon mindezért felelős nép ellen: a nemzetközi zsidóság és segítői ellen.” A gyűlölet újra hihetetlen mértékben felgyülemlett, csak robbanásra vár. Gyűlöljük az idegeneket, a másságot, gyűlöljük azokat az eszméket, amelyeket nem mi vallunk, a nacionalizmus dicsfénnyel övezi a gyűlölködő lelkeket. Végül gyűlölni fogjuk egymást. Holnap már gyűlölni fogjuk a demokráciát is. A fanatikus apák felelőtlenül a fiatalokat a halálba küldik, csak azért, hogy bebizonyítsák: Putyinnnak igaza van. Előbb a mások gyermekét küldik a frontra, de jegyezzék meg jól, ebben a háborúban, amelyben többé nem Ukrajnáról van szó, csak halottak lesznek, de győztesek nem, végül az ő fiacskájuk is a mészérszékre kerül. Mert nem felejtem: elsőnek Putyin emelte fel a fegyvert. A legszörnyűbb előjel a csodaváró tehetetlenség. A fanatizmus. A gyűlölködés.