Naplójegyzetek, fragmentumok
- november 3. szerda
Oh, hol van a tavalyi hó? 2005-öt írunk, akkor is ugyanaz történt és ugyanúgy, mint a napjainkban. Rangos és köztiszteletben álló értelmiségiek bizonygatták, hogy minden rendben van. Azóta semmi sem változott, vonom le a következtetést, miközben régi naplójegyzeteim kerülnek a kezembe. „Néhány évvel ezelőtt – írtam a Családi Körbe 2005 elején – miután már 2000-ben a túlbuzgó pártértelmiségiek még naivan garantálták, hogy a kisebbségi hatalom jóságos, sőt igazságszerető, s nem fog akadályt állítani a bírálat, azaz a kritika elé. A vitacikkem a Magyar Szóban jelent meg, nem állt mellém senki. A hatalom képviselője a független sajtóért síkra szálló értelmiségieket gyógykezeltetésre küldte. Az állítólagos rendbontókat rendre kitessékelték. Megrendezték az egypárti kisebbségi választásokat. Azóta, nincs szabad közéleti fórum. A kritikus gondolat a margóra szorult. Indokolt az értelmiségiek hallgatása, hiszen, ha megszólalnának, hangjukat elnyomná az öndicsérő politikai retorika. Marad a belső exilium. Létezik valamiféle Magyar Nemzeti Tanács, amely makacsul bizonygatja, hogy bölcs és helyes politikát folytat. A tettek apoteózisából azonban hiányoznak a tettek, az élet egészen más irányban halad. Azóta, nincs szabad közéleti fórum. A kritikus gondolat a margóra szorult.” Ezt írtam valaha. ma sem tudnék mást mondani. Immár húsz éve tartó állapotról van szó. Egyre inkább elhomályosul az alapvető probléma, hogy nem egyénekkel állunk szemben, hanem egy rendszerrel, amely 2000 óta tart. Ezt a rendszert a politikusok szinte egymással versengve betonozták be. De az értelmiségiek céltáblája nem a rendszer volt, hanem a rendszert megtestesítő egyik vagy a másik személy. Természetesen az egyének bírálata jogos, hiszen ők reprezentálják a rendszert, de attól tartok, hogy ha a rendszer nem változik, akkor az újak ugyanazt végzik, mint a régiek. Esetleg lehetnek puhábbak, de keményebbek is, ez a budapesti és a belgrádi politikusoktól függ. Amikor az egyik vagy a másik kisebbségi párton belül szakadás történt, akkor is a személyes túlhatalom volt a konfliktus előidézője, nem pedig az a rendszer, amely szükségszerűen kitermeli a személyes túlhatalmat. Az egypártrendszerű logika pedig nem ismeri el a permanens versenyt, ez a logika a másikat a legszívesebben megsemmisítené, vagy kiszorítaná a közéleti pályáról. Maradjon mindenki csendben és legyen kritikus otthon – a konyhában.