Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. március 12., kedd
Március 12-e Szerbiában az elvesztett illúziók napja, Zoran Đinđicet első demokratikusan megválasztott kormányfőt, ezen a napon ölte meg az saját államának titkosrendőrsége. Úgy emlékszem rá, mint az egyetlen kormányfőre, akivel az életemben találkoztam. Csak akkor még nem volt kormányfő, lehet, hogy ő sem gondolta, hogy az lesz. 1988-ban jelent meg a Jugoszlávia, mint befejezetlen ország című könyve, az Újvidéki Irodalmi Közösség kiadásában, amelynek a szerkesztősége éppen az én épületemben volt. Egyébként ez a kiadó adta ki Sziveri János Dia-dalok című verseskötetét magyarul, amelyet a Forum Könyvkiadó elutasított. Itt jelent meg szerbül az én könyveim is, a Lemondás és megmaradás, amely jóval később jelent meg magyar kiadásban Budapesten. A könyv megjelenése után a kiadó szerkesztője felkért, hogy promováljam a könyvet. A promóciót halogattuk, mert a kiadó művelődési intézmények nem voltak hajlandók termet biztisítani. Végül a Spensen levő Solaris könyvkereskedésben került sor a promócióra, de ott csak. 15 szék fért el. Vártuk a közönséget, még a kezdéssel is késtünk, de hiába, csak 13-an voltak kíváncsiak könyvre. Ez engem eléggé lehangolt, de Đinđić olyan energiával beszélt a könyvéről, mintha többszáz ember hallgatta volna. Ez a jelenet járt az eszembe, amikor később a lehetetlenre vállalkozott, hogy létrehozza azt a tömegmozgalmat, amely 2000 októberében megbuktatta Slobodan Miloševićet. A szerb politika Don Quijotéje volt, de legenda lett. Kormányfősége idején legnépszerűtlenebb politikusok egyike volt, da halála után felébredt egy ország lelkiismerete, és 4000 ezer ember kísérte utolsó útjára. A hatalom nélküli kormányfő egy kriminalizált államban le akart számolni az állami maffiával, azokkal az erőkkel, amelyek a miloševići rendszer restaurációját tűzták ki célul. Az utolsó csepp a pohárban mindenképpen Milošević kiszolgáltatása volt a hágai bíróságnak, ami ellen tiltakozott az egész hazafias front élén Vojislav Koštunica jugoszláv államfővel, aki az alkotmány szerint a katonaság parancsnoka is volt egyben. Hogy Milošević kiadása volt a végső törésvonal, azt napjaink eseményei ékesen bizonyítják. A Szerb Haladó Párt koalíciós kormányának hadügyminisztere, Aleksandar Vulin a napokban Požarevácon megkoszorúzta Slobodan Milošević sírját és többek között kijelentette, hogy tisztelője és harcostársa volt. Nem rejtette véka alá azt sem, hogy. „Az októberi 5-i puccsistákkal ellentétben, akik erőszakkal és külföldi segítséggel jutottak hatalomra, Mileševićet, őt mindig Szerbia választotta meg.” A szerbiai helyzetet mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy az október 5-i puccsista sírját másnap Ana Brnabić kormányfő koszorúzta meg. A fotón látszik Aleksandar Vučić is, aki annak a Szerb Radikális Pártnak volt a főtitkára, amelyik a Đinđić kormány legelszántabb ellenségének számított. A gyilkossági előtti napokban a Đinđićet Koštunica azzal támadta, hogy a maffia szövetségese volt, a maffia vezér pedig nyílt levélben jelentette be, hogy a kormányfő napjai meg vannak számlálva. Az sem mellékes, hogy bár a gyilkosság végrehajtóit a bíróság 40 évi börtönbüntetésre ítélté, a gyilkosság politikai hátteret még 17 év után sem sikerült felderíteni. Úgy ölték meg, mint egy kutyát, mondta Žarko Korać, Đindjić közeli barátja és párttársa. Halála után minden kétértelmű lett. Aleksandar Vučić leverte a Zoran Đinđić nevét viselő utcatáblát és Radko Mladić háborús bűnös tábláját szögezte ki helyette. Magánemberkén Đindić temetésén megjelent t Orrbán Viktor, egy fotón láttam a sír előtt őszinte gyászoló ember arvát. Aztán a megható fotó után láttam egy másik fotót, amelyen Orbán Viktor és Aleksandar Vučić ölelkeznek egymással. Ez a pár fotó mindent elárul a sorsunkról.