Naplójegyzetek, fragmentumok
- március 2., kedd
Egyre többször tapasztalom, hogy az emberek úgy tesznek, mintha semmi sem történne, azzal áltatják magukat, hogy semmi sem érdeklik őket, miközben felülkerekedik disztópikus hangulat. Magunkba zárkózva viseljük el az erőszak és a gyűlölet terjedését, rezignáltan vesszük tudomásul az igazságtalanságot, s azzal is megelégszünk, hogy személyesen nem bennünket érint. A tündöklő elszigeteltség melankóliájával vigasztalódunk. Terjed a fatalizmus, az emberek úgy érzik, lassan, de biztosan közeledik minden dolog vége. Lehet, hogy a Vég egyelőre távoli, de nem tudunk szabadulni a tudattól, hogy előbb vagy utóbb elkerülhetetlen lesz. A megelégszünk a rövidtávfutók boldogságával. A Vég kezdetéig pedig színleljük a jókedvet. Ezt már nem is nevezném vidám apokalipszisnek, hanem humorisztikus szellemű vegetálásnak. A Végből is vicces történetet faragunk.