Túlélni és írni
2014. december
Rejtett etnikai tisztogatások
A Mozgó Világ novemberi számában Révész Sándor Tony Judtodot idézi. „Az első világháború befejezésekor határokat ötlöttek ki és módosítottak, míg az emberek egészükben véve a helyükön maradtak. 1945 után tulajdonképpen az ellenkezője történt: a határok egy fontos kivétellel a helyükön maradtak, helyettük az embereket költöztették át.” Tette mindezt Európa a nemzetállamiság nevében. Révész folytatja a felsorolást. A nemzetállamiság nevében a háború befejezése után belehalt közel egymillió civil. Kelet-Európából eltűnt 12 millió német. Csehszlovákiában és Jugoszláviában a németekkel együtt üldözték a magyarokat. Révész számítása szerint 15-20 ezer magyar került a tömegsírba, a németek száma ennél több. Végrehajtották a lengyel-ukrán lakosságcserét, ami két és fél millió embert mozgósított. A kisebbségeket a nemzetállam nevében irtották vagy megtizedelték! Ezek az adatok jutottak eszembe, amikor az egyik anyaországba áttelepült ismerősöm, bevallotta, hogy neki sokkal szebb élményei vannak Újvidékről, mint amilyet a Neoplanta előadás illetve a regény ábrázolt. Személyesen én sem panaszkodom, sőt esetében még azt sem firtatom, hogy akkor ő tulajdonképpen miért települt át Budapestre. Nem kétlem, hogy kellemes élményt jelenthet időnként víkendezni Bácskában. A fővárosban merengni, és megszépíteni a szülőföld emlékeit. Emberi, nagyon emberi. Ennek ellenére én mégis a Révész által említett adatokra gondolok, vagy pedig egy másik tényre. A századelőn Újvidék lakosságának 40 százalékát magyarok tették ki. Ma ez a szám öt százalék körül mozog. Az arányok hihetetlen mértékben változtak meg. Vajon ez lenne az az idill? Arra gondolok, hogy továbbra is rohamosan csökken a kelet-közép-európai kisebbségek – tehát nem csak a magyarokról van szó, gondoljunk a horvátországi szerbekre, – lélekszáma, tehát nincs vége a rejtett etnikai tisztogatásnak, avagy „tisztulásnak”. Nem lenne ildomos minderről megfeledkezni, hamis idillel kérkedni, főleg a miatt, mert a volt szocialista államokban az úgynevezett „kommunista internacionalizmust” nacionalizmussal próbálják gyógyítani. Aki a „kommunista internacionalizmust” bírálja, az előbb nézzen szembe saját nemzete nacionalizmusával, utána könnyen leseperjük az asztalról a fránya internacionalizmust. Ám, jobban átgondolva aligha beszélhetünk valós kommunista internacionalizmusról. Ilyen eszme létezhetett a világforradalomról álmodozó őskommunisták, mondjuk Trockij fejében, de Sztálin és a sztálini etnikai tisztogatások után aligha kerülhet ez komolyan szóba.
Ady nyomában
Először van alkalmam használni a nyolc hónapja felavatott, komoly vitákat kirobbantó 4-es metrót. A Keleti pályaudvar a végállomás. A metróhoz vezető liftek nem működnek. Anikóval a lépcsőkön cipeljük a bőröndöket, majd kisvártatva befut a szerelvény, valóban olyan, mint a berlini. A metró remek, de a lift nem működik, ez pontosan fejezi ki a magyarországi állapotokat. Az országnak két arca van, az egyik keletre néz, a másik nyugatra, sokszor a véletlen dönti el, hogy melyik kerekedik felül. Most éppen a kelet felé fordított arcon bujkáló titokzatos mosoly ejt gondba. Van ebben valami rejtélyes, hipnotikus erő, szeretném megfejteni a titkát, azonban képtelen vagyok rá. Ősrégi honvágy? Európai idegenségérzet? Vajon még mindig elevenek azok az ösztönök, amelyekről Ady írt?
Az Esterházy torta
Telt ház előtt mutatták be a Neoplantát a Thália színházban. Izgultam a színészekért, hiszen most a színpadról játszottak a nézőtérnek, tehát nem a megszokott módon mozogtak. A TV-forgatás miatt a fénybeállítás sem a megszokott. De végül minden jól végződött. Felcsattant a vastaps és hosszasan, azt hiszem ötször hívták vissza a színpadra a színészeket. Utána a sajtó következett, majd Bereményi Gézával a Thália igazgatójával megidéztük első budapesti találkozásunkat. Éppen Párizsból jöttem, abból a városból, amely a fiatal magyar értelmiségiek részére akkor elérhetetlennek tűnt. Esterházy Péterrel az előadásban elhangzott, az Esterházy-tortáról szóló részlettel kapcsolatban élcelődtünk. Néhányan szóvá teszik, hogy ez a jelenet baráti gesztusról kerül be. Nem. Érdekes ugyanis, hogy a Balkánon az Esterházy torta a legeslegúribb sütemény jelképe. Podgoricában még apró, mini-Esterházyt is felszolgálnak némely mondénabb kávézókban.
Írni – bölcs derűvel
Régen jártam a Rákóczi téren. Nem győztem csodálkozni, milyen szépen rendbe hozták. Budapest tényleg napról-napra szebb külcsínt vesz fel. Lehet, hogy azoknak van igazuk, akik állítják, hogy sokkal szebb város, mint Bécs, csak éppen nem vesszük tudomásul. Ez is a magyar kishitűség jellemzője! Cseng a mobiltelefonom, Radnóti Zsuzsa hív. Elolvasta a regényt, a Neoplanta avagy az Ígéret földjét, és a Tháliában megnézte az előadást, a Neoplantát. Nagyon szépen, elismeréssel beszél. Hegyezem a fülem, a szakma elismert tekintélye mondja! Hallotta, hogy a Tháliában valamit terveket szövögetnek. A regény bölcs derűjét hozza szóba, ezt a hangvételt ismerte fel Hrabal műveiben és megboldogult férje Örkény István munkásságában (is). Jól esnek a dicsérő szavak, hallgatnám de rohanok újságírókkal kell találkoznom. Interjúk, nyilatkozatok az új könyvemről. Betérek néhány könyvkereskedésbe, látom a könyveimet. A Vajdaságban nincs alkalmam viszontlátni magyar nyelven megjelent köteteimet. Van ebben valami jelképes dolog. A Vajdaságban erre nincs alkalmam.
Rendszerváltási másnaposság
Valami történt a fővárosban. A taxisok újra politizálnak! Visszatértek a régi szép idők! Ma két alkalommal is taxiztam, az egyik kormánypárti volt, a másik kormányellenes. A kormánypárti teli szájjal Trianont szapulta, főleg a franciákat marasztalta el. Képzelje el uram, mondta, mekkora baromságokat terjesztenek a kommunisták. Azt terjesztik, hogy Kun Béla volt az utolsó, aki fegyverrel védte Nagy-Magyarország határait. Mérget veszek rá, hogy ezt a Kominternben találták ki. Mondja uram, miért van az egész világ a magyarok ellen? Ártottunk mi valakinek? Soha! Rendben van, csatlósok voltunk, hozzátenném, jelentéktelen csatlósok, azonban mégiscsak minket büntettek meg legjobban. A főbűnösöket nem darabolták fel, mint Magyarországot. Ausztria továbbra is vidáman lejtett, keringőzhetett, mi meg tele voltunk a románok, a szerbek, a szlovákok elől menekülő magyarokkal. Tudja, hogy mi történt Szabadkán, kérdezte. Hogyne tudnám, válaszoltam, vajdasági vagyok. 1918-ban a magyarok menekültek, a szerbek meg azon csodálkoztak, hogy senki sem védi a várost. Na, ez az, csapott a térdére, na de tudja-e miért? Mert elárultak bennünket! Ha már délvidéki, akkor bizonyára azt is tudja, hogy Tito halomra lövette a magyarokat. Az újságban olvasom, hogy felelős délvidéki magyar emberek a minap az országházában vendégeskedtek, ahol kutatásaik eredményeivel hozakodtak elő, miszerint hatvan ezer magyart vetettek tömegsírba. Csak bajuk ne essék, ha hazatérnek. Könnyen megtörténhet, hogy börtönbe vetik őket. Ne féljen uram, nyugtattam meg, az elmúlt húsz esztendőben ilyesmiért senkit sem állítottak bíróság elé. A taxis gyanakvóan méricsgélt. Észre kellett vennem, hogy elhibáztam. Rövid szünet után csendesen megjegyezte: Látom uram, hogy nemigen mer nyilatkozni. No, ne féljen. Nem vagyok én besúgó! Igaz, nem árt óvatosnak lenni, spicliből ma sincs hiány. Néhány óra múlva újra taxiba kellett ülnöm, amikor alkalmam nyílt hallani a másik hangot. A sofőr a taxi biznisz körüli mutyizásokról mesélt, amiből egy szót sem értettem. Csak akkor kaptam fel a fejem, amikor a korrupcióról kezdett magyarázni. Aztán azonban a nagykorrupcióra tért át és a politikusokat vette célba. Abban a pillanatban Újvidéken éreztem magam. Belátom, hogy immár általános jelenség az egész régióban a politikusok iránti bizalmatlanság, valamiféle politikaundor. Rendszerváltási másnaposság. Pár héttel ezelőtt írtam erről a naplómban, mire számos olvasóm szemrehányást tett, mondván, miért nem figyelmeztetett az értelmiség időben. Kedvem lenne idézni régebbi írásaimat, hiszen az elmúlt tíz évben mást sem tettem, mint a vadkapitalizmus elviselhetetlen jellegéről illetve jellemtelenségeiről írtam. Nem teszem, mert igazoltnak vélem az értelmiségiekből való kiábrándulást. Miért legyek kivétel? Különösen meglepő volt számomra, hogy sok kommentelő a szocializmust kezdte dicsérni. Nem állítom, hogy a tekintélyelvű szocializmust sírták vissza, vagyis nem nosztalgiáztak, hanem igazságos, emberibb szocializmusról töprengtek. Valamikor ezt az eszmét emberarcú szocializmusnak nevezték. A legfiatalabb antikapitalista ellenzéki nemzedék megpróbálja megfogalmazni saját utópiáját, avagy értékrendszerét. Ők már nem csak az egyik vagy a másik politikus, nem csak az egyik vagy a másik párt ellen lépnek fel, hanem a vadkapitalista rendszer ellen. Számba veszem saját reményeimet. Amíg a szabadságban bizakodtam, beköszöntött a vadkapitalizmus.
Kiadásra váró kéziratok
Az Örkény István könyvesboltban óriási érdeklődés mellett promováltuk a Négyszemközt Máraival című új könyvemet. Károlyi Csaba precíz kérdéseire próbálok válaszolni, miközben rádöbbenek, hogy közönség előtt, a naplójegyzetekről a legnehezebb beszélni, mert szüntelenül az az érzés kerülget, hogy mindent elmondtam már és felesleges ismételgetni magam. A naplójegyzetemből eddig két kötetnyi anyag jelent meg, a többi kiadásra vár. Károlyi ismeri a megjelent köteteket, és a fiók mélyén lapuló anyagra is rákérdez. Az öt kötetet kitevő kéziratot, véleményem szerint a Vajdaságban kellene kiadni, hiszen abból a talajból sarjadtak ki, azonban ez nem lesz egyszerű.
Túl a politikán
A közvélemény-kutató intézetek a Fidesz szavazótáborának rohamos csökkeséséről számolnak be. A Median szerint a párt egy hónap alatt 900 000 szavazatot vesztett. A budapesti tüntetések folytatódnak. Valami történik Magyarországon, aminek a végét nehéz előrelátni. Meglehet, hogy a Fidesz visszaszerzi híveit, az sem kizárt, hogy a tüntetések hamarosan véget érnek. De egy dolog biztos: a jelenlegi uralkodó párt elvesztette mítoszát, akkor is, ha nagyobb sérülés nélkül megússza a novemberi, decemberi demonstrációkat. Nem a hatalom megtartásáról vagy elvesztéséről van szó, nem a napi politikáról, hanem egy érzelmi válságról. Az érzelmi szimptóma miatt kerestem fel az irodalmi portálokat, hiszen erről épp az írók tudnának legtöbbet mondani. A Literán csend, az írók hallgatnak. Kérdem R. R-t, hogy miről van szó. Egzisztenciális kérdések, óvatosság, válaszolja, majd hozzáteszi, az írókat váratlanul érték az őszi tüntetések, a közhangulat módosulása.
Családi Kör, 2014. december 18