Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. március 15., vasárnap
(…) Néhány orvosság, amit neki és nekem írt ki az orvos, nem kapható. Hiánycikk, mondták a patikában. Aggasztott, hogy Anikó vállalkozott a bevásárlásra, félek, hogy ráragad a vírus, ő pedig engem félt. Képzeld el, már WC-papír sem kapható a piacon, mondta. Néhány SMS érkezik, amelyekből megtudom, hogy Vučić ma este nyolckor bejelenti a rendkívüli állapotot. Könyveim között keresgélek. Tavaly március 15-én Illyés Gyulától olvastam a Puszták népét. Most Babits esszéit veszem elő. Elégedetten veszem tudomásul, hogy az utóbbi időben egyre több írótársam olvasgatja Babits verseit és esszéit. Vagy Márai regényeit, esszéit és naplóit. Pár évvel ezelőtt, ha Márait emlegettem, akkor néhány barátom sajnálkozva csóválta a fejét csóválta. Nem elég művészi, bizonygatták a széplelkek. A Négyszemközt Máraival című könyvemről inkább a közírók írtak őszinte elismeréssel. Az intelligens és művelt kritikusok inkább a hermetikus, posztmodern regényeket kedvelték, divat volt a homállyal való bujálkodás. A Fidesz egy időben felkapta volna Márait, de rögtön letett róla. Nem csoda, hiszen nem lehetett elhelyezni a NER-ban. Akkor inkább jöjjön Vass Albert, a választás logikus, bár némileg ambivalens, hiszen a NER optimista, Vass pesszimista. Abban sem vagyok biztos, hogy a fiatal Fideszesek ízlésével, szenzibilitásával összhangban van-e Vass prózájának szellemisége. De miért ne? A fiatal lázadók feje felett eljárt az idő, a politika maga alá gyűrte ifjúkori ízlésüket. Nincs ebben semmi meglepő, szemtanúja voltam sok ilyen fordulatnak. Én inkább maradok Illyésnél, Márainál és Babitsnál, bármennyire is különböznek egymástól, együttvéve ők képviselik számomra a kis magyar univerzum sokszínű hagyományát. Az Egy polgár vallomása, a Halálfiai, és a Puszták népe három világ felé nyit ablakot, egyikről sem kívánok lemondani. A Magyar költő kilencszáztizenkilencben című Babits-esszé akár ma is íródhatott volna. Babits elpanaszolja, hogy „ma amikor mindenki a nemzet szavait ordítja, és boldog, aki fél nappal előbb kezdte ordítani”, amikor „a nemzetfoglalók, a koncokon osztozva és a koncot féltve, zöld szemekkel őrzik a foglalt helyeket”, akkor számára nem marad más „magyar hazaárulók szövetségének” megalakítása. Sárral dobálták, de ő nem feküdt a sárba. Nem újdonság Babits kiborulása, abban az időben Németh László is írt az üzletmagyarokról. Persze, Babits kritikusan volt korának irodalmával szemben is. Azon töprengve, hogy miért tartják feleslegesnek egyre többen az irodalmat Babits válasza egyértelmű. „Mert az eszközt tette céljává, s üres művészet lett, mondanivaló nélkül”. Új klasszicizmusról töprengett, „túl már minden modernségen”. Babits nyomán nem tudom megnevezni az új prózaírói törekvéseket, de sejtem, hogy az túl van a tegnapi modernségen.