Torzók

2012. május

Durvább talajon

Újra meg újra olvasom Szerb Antal Utas és a holdvilág című regényét. Valamikor a hatvanas évek közepén olvastam a Krivaja partján, amikor rendszeressé vált a magyarországi könyvbehozatal. Mára, sajnos, ez is megszűnt, nem térhetek be valamelyik Forum könyvkereskedésbe se, hogy böngésszek az új könyvek között.  Manapság főleg politikusok érkeznek Budapestről, legfeljebb sor kerül egy-egy rendezvényre, amit megint csak politikusok nyitnak meg, s ilyenkor ünneplőbe kell öltözni. Azon a szenttamási nyáron a Krivaja partján javasoltam Gion Nándornak (egyikünk sem volt ünneplőben, hanem klott gatyában), hogy olvassa el ő is. Úgy éreztem, hogy a regényben élek, s én is a regény szereplője vagyok. Csak a regény vége, a nosztalgiával való búcsú, váltott ki bennem ellenkezést. Később rájöttem, hogy, sajnos, így kell ennek lenni. Most már nem úgy olvasom, mintha a regény szereplője lennék, hanem úgy, mint aki cserbenhagyta azt a világot. Sokkal durvább talajra vetett a sors, és nem maradt energia a nosztalgiára.

Hiteles magyar értékek

Szépen kezdődött a május. Még a múlt hónapban Bódis Gábor és Németh Árpád az egykori Napló alapítói javasolták, hogy néhányan hozzuk létre a Napló-kört. Napló volt az első magánlap a Vajdaságban, s nem csak szabadabban lehetett írni oda, hanem felcsillantotta a reményt, hogy független fórumokat is létre lehet hozni. A miloševići hatalom rögtön lecsapott rá, s elbocsájtással fenyegette az állami médiumokban dolgozó alapítókat, s azokat, akik oda merészelnek írni. Nem tartott sokáig a hajsza, mert a hatalom felismerte, hogy egy ilyen kis kör nem sokat nyom a latba. Megkötötte az alkut a kisebbségi politikusokkal, akik kaptak néhány tucat bársonyszéket, és minden rendbe jött. De az első egy-két év minden esetre izgalmas volt. Húsz év után az alapítók összehozták a régi társaságot. De mi történt? Az új állami (kisebbségi) sajtó azonnal nekünk rontott, holott nem is volt alkalmunk hallatni szavunkat. Miféle liberalizmus ez? A neoliberális gazdaságpolitikát hűségesen megszavazó politikusaink, természetesen a kisebbségiek is, ugyanis úgy leplezik magukat, hogy az ördögöt kikiáltották liberálisnak. És a nemzet, zakatoltak a mondatok, miután bejelentettük, hogy megalakultunk. Az első választási kör lezajlása után újra Szabadkán találkoztunk egy cukrászdában. Gerold László autójával utaztam, útközben bámultam a termőföldet, s Szerb Antalra gondoltam. Mi vár ránk? Igazam volt-e amikor klott gatyában a Krivaja partján értetlenül álltam a nosztalgiától való szabadulás ténye előtt? Szabadkán már vár ránk Tolnai Ottó, Bódis Gábor, Balázsa Attila és Pressburger Csaba. Láthatóan megörültünk egymásnak, hiszen a Vajdaságban hiányoznak az értelmiségi terek, ahol az emberek találkozhatnak. Mindannyian sajnálattal vettük tudomásul a magyar pártok választási felsülését, főleg a Bánságot és Dél-Bácskát féltjük. Szerémséget már emlegetni sem merjük. Aztán az elkövetkező hónapok teendőiről beszélgetünk, s elhatározzuk, hogy beindítjuk a Napló-műhelyt. Utazunk oda, ahol helyet kapunk, klubokba, és kávézókba, hogy emberekkel találkozzunk, beszélgessünk velük, felolvassunk kész, vagy készülő írásainkból. Kávéházi beszélgetések, villan meg a fejemben miután Tolnai előhozakodott a tervvel. Először Szabadka, aztán Újvidék. Menjünk Bánátba is, javaslom, Nagybecskereken tudok egy jó kis klubbot.  Hazafelé tartva arra gondoltam, hogy Nagybecskereken kéne afféle mottóként Fülep Lajos Nemzeti öncélúság című esszéjéből felolvasni, hiszen Fülep éppen Nagybecskereken élte gyermekkorát, itt járt iskolába. A nemzetinek nem a nemzetközi az ellentéte, figyelmeztetett Fülep, hanem az álnemzeti, az a nemzetietlen, az a nemzetellenes, mert a hátráltató elzárkózást, a hazug hagyományt, az önelégültséget, a giccset állítja előtérbe. Talán mindenütt kellene ilyesféle mottóval kezdeni, Kossuth és Széchenyi, Ady és József Attila, Fülep és Babits szövegekkel. Ha már az illetékesek nem biztosítják, hogy a művelődni vágyó magyar emberek helyben könyvet vásároljanak, akkor legalább emlékeztessünk a hiteles magyar értékekre, amelyeket álnemzeti demagógok hányaveti módon devalváltak. Szegény Kossuth és Széchenyi, őket csak arra használják a politikusok, hogy az alkalmi évfordulókon szónokoljanak, holott az írásaikat kéne az emberek kezébe adni!

Symposion a lépcsőházban

A kedélyek nem csillapodnak, tart a választási küzdelem, folyik a harc a hatalomért. Ezért kevesebbet tartózkodom az utcán, az idő is elromlott, s nem kívánok a teraszokon üldögélni, szívesebben olvasok a lakásban. Egyébként is hallom, hogy a kávázókban lövöldöznek, az üzletemberek rendezik számláikat.  Nyugalmamat a postás zavarja meg, az interfonon közli, hogy nem működik a lift, értesítést hozott, amit alá kéne írnom. Nem mondja ki, de szavából kiveszem, nincs kedve felcammogni a hetedik emeletre, nekem viszont nincs kedvem levánszorogni. De mégis megteszem, hiszen tudom, ha értesítést kapok, akkor könyvek érkeznek. Valamelyik barátom gondolt rám, gondolom, és lecammogok.  Kezembe veszem az értesítést, Berlinből érkezett a könyvcsomag. Észbe kapok, persze, a kiadó postázta a Bűnhődés, szerzői tiszteletpéldányait. Nem volt nálam az személyi okmány, máskülönben azonnal rohantam volna a központi postára, hogy felvegyem a könyveket. Mi mást tehettem, felcammogtam a 7. emeletre, gondoltam, mégis bevárom a mesterek érkezését. Ami, persze, teljesen kiszámíthatatlan, lehet, hogy megjavítják a liftet egy óra múlva, de az is megtörténhet, hogy néhány napig kell várnom. Egész délután lestem, hogy felzúg-e a lift, de semmi. Kíváncsiságom nem hagyott nyugton, a zárás előtt egy órával mégis legyalogoltam és elindultam a főpostára. Tényleg a Bűnhődés példányai érkeztek meg, pontosan tíz darab, ahogy a szerződés előírja. Ezek a precíz németek, még véletlenül sem tettek volna a csomagba eggyel többet. Betértem az egyik kis kávázóba, fellapoztam a könyvet, majd hazafelé tartottam. A lépcsőházban a mesterek buzgólkodnak. Valamilyen hajtószív lazult meg. Mennyi időbe telik, hogy rendbe hozzák? Még tíz perc, mondják nagylelkűen. De tovább tartottak a munkálatok, mire előveszem a csomagból az egyik könyvet, lapozgatom, nézegetem. A mesterek csodálkozva méregetnek. Közben jönnek-mennek a lakók, felháborodva teszik szóvá, hogy egész nap vártak rájuk. A mesterek ellenkeztek, a motor is öreg, ki kellene cserélni a liftet, ők nem tehetnek arról, hogy a lakóknak nincs erre pénze. Erre a lakók a politikusokat szidalmazzák, ők az okai mindennek. A mesterek sem maradnak adósak, s megjegyzik, hogy hallgassanak az urak, éppen most választották meg őket. Egy panaszszót sem akarnak hallani. A lakók zsörtölődnek, ők bizony nem ezekre szavaztak. Hát akkor ki szavazott rájuk, kérdi az egyik mester. A nép, válaszolják kórusban a lakók. Akkor mindenki elhallgatott. A hangoskodók bizonyára arra gondoltak, hogy bizony a nép nem olyan ártatlan. És nem is olyan bölcs, mint ahogy a politikusok hirdetik. Ráuntam a várakozásra, felálltam és gyalog cipeltem a könyveket a 7. emeletre. Mire felértem, rádöbbentem, hogy igen, mi mindannyian a lépcsőházban, a mesterek is, a lakók is, távoli és közeli barátaim is, akartuk valamit, csak éppen arról feledkeztünk meg, hogy mit.

Május 25.

Lábra kapott a nosztalgia. A belgrádi egyetemisták kétharmada arról álmodozik, hogy a diplomázás Nyugatra távozik, ott keres magának megélhetőségi lehetőségét. Az idősebb nemzedék egyre nyíltabban hangoztatja, hogy Tito idejében jobb volt. Közeleg a nap, május 25-e, Josip Broz Tito születésének 100. évfordulója. Biztosra veszem, hogy hivatalos ünneplés nem lesz, de a plebejus nosztalgia terjedni fog. Sokan állítják, hogy a balkáni diktátor nem érdemli meg az ünnepséget, de talán pontosabb lenne azt mondani, hogy ők sem, és mi sem. Tito ugyanis a plebejus undergroundba, a népi exiliumba menekült. Ha komolyabban szemügyre vesszük a jelenséget, akkor nem is annyira a Tito korszak visszavágyásáról van szó, hanem a jelenlegi állapotok erkölcsi bírálatáról. A demokrácia erkölcsi alapjai rendültek meg, minek hatására a szocializmusról sem beszélnek többé úgy, mint valamiféle rémképről. A szocializmusról is kezd reálisabb kép kialakulni.

„A kezünk véres, a lelkiismeretünk tiszta”

Hosszú évek után újra a belgrádi Atelje 212 színháztermében ülök, hogy végignézzem Oliver Frljić Zoran Djindjić című színházi projektumát. Igaza van Frlijcnek, ha Arisztofánész megnevezte a padsorban ülőket, akkor miért ne tenné meg ezt a mai modern színház. Nevén kell nevezni a dolgokat akkor, amikor elképesztő gépezetek működnek annak érdekében, hogy elködösítsék a dolgok valódi neveit, s ellehetetlenítsék a dolgok megnevezését. Az előadás ironikus mottója: „Véres a kezünk, de tiszta a lelkiismeretünk”. Nem tökéletes előadás, torzóban maradt, de szolgáljon mentségül, hogy világunkban minden torzóban maradt.  A mi gondolataink, álmaink, reményeink, hazugságaink, eszményeink – minden.

Legördült a függöny

Legördült a függöny. Vége a nagy közéleti színháznak. Tomislav Nikolić lett Szerbia új elnöke. A végeredmény ismert, következik a pártalkuk nyara. A Duna parton üldögélek, s látom a Péterváradról tülkölve érkező, ünneplő autókaravánokat. A segédmunkások majd eltakarítják a kulisszákat, a protagonisták az asztalhoz ülnek, egymással alkudoznak, aztán elfoglalják a bársonyszékeket. Durrannak a pezsgősüvegek. A lakájok sürögnek-forognak, boldogok, ha koccinthatnak a főnökökkel.  Az autonómija.infon olvasom, hogy a VMSZ kiegyezett a Demokrata Párttal, amelyet egy héttel ezelőtt még vokstolvajnak nevezett. Még abban is szót értettek, hogy milyen mércék alapján osztják el egymás között a polgármesteri székeket. Egy középkorú hölgy szavai jutnak eszembe: Éppen nagykorú voltam, amikor először megpillantottam ezeket az arcokat. Azóta is őket látom, mondta.

Családi Kör, 2012. 05. 24.