Tobzódik az Új Osztály

2012. március

Elhantolt emlékek

Anikóval rendezzük szüleim sírját a szenttamási temetőben. Találkozom K-val, akit a kápolna alatti magyar tömegsírról faggatom, amelyről anyám mesélt közvetlenül a halála előtt. K-ból feltörnek az emlékek, történetéből külön megjegyzek magamnak egy kulcsfontosságú részletet. A temető közelében lakó lányka éjszaka a padlásról figyelte, hogy mi történik a temetőben, s másnap beszámolt róla néhány szomszédnak. Még aznap őt is elnyelte valamelyik sírgödör. Ezek után érthető, hogy miért temette el magában az idősebb nemzedék a sírgödröket, a temetőket. A történészek, a politikusok dolga feltárni és tisztázni ezt a szörnyű történetet, engem főleg ennek lelki reflexei foglalkoztatnak, az, hogy miként tükröződött ez a mély kollektív trauma az emberi sorsokban, hiszen ezzel az elfojtott emlékkel több nemzedék élte életét. Ennek a lánynak az emléke évtizedeken át a tudat alá szorult a szenttamási temető közelében levő utcában.  

 

 

 

Aztán Pulai Jánossal találkozom, aki a hatvanas években a szenttamási könyvtárban dolgozott, tőle hordtam haza a könyveket. Immár nyugdíjas, s annak örül legjobban, hogy könyvtár közelében van a lakása. A történetének hatása alatt a boldogan olvasott könyvekre gondolok. Vajon másképpen olvastam volna Stendhalt, ha tudok mindarról, amit érett fejjel tudtam meg. Hogyan alakult volna a sorsom? Estefelé indulok haza, a néha korzón csak néhány járókelőt látok, a látvány mintha csak azt akarná sugallni, hogy az élet valahol máshol zajlik. Az utóbbi hónapokban jártam több vajdasági városban, s mindenünnen azzal az érzéssel távoztam, hogy az élet valahol máshol zajlik.

Tito dalok

A Neoplanta avagy az Ígéret földjét javítgatom. Hogy a Titóról szóló dalokat a lehető legpontosabban idézzem, ismerőseimet faggatom, az iskolában énekelt Tito-dalokról. A legtöbben nem emlékeztek rájuk. Néhányan önérzetesen közölték, hogy ők bizony nem énekeltek. Vagy csak az egyházi kórusban énekeltek, tehát fogalmuk sincs ezekről a dalokról. Mások biztosan énekelték őket, de ők nem. Végül egy idős tanárnő megtalálta a fiókban a kottákat és a dalszövegeket. Otthon előveszem őket és magamban ismétlem a szavakat. Lelki szemeim előtt megjelent az elemi iskola énektanárnőjének alakja. Ha jól emlékszem, óbecsei származású, s Szenttamáson kapott munkahelyet. Túlságosan idegen volt, túlságosan szép és fiatal abban a környezetben, s mi kamaszok rajta felejtettük a szemünket. Ő vezényelt és az egész osztály Titóról énekelt. Mosolya még mindig bennem él, s úgy emlékszem, hogy boldogan énekeltünk. Képmutató lennék, ha az ellenkezőjét állítanám. Így kezdődött az egypártrendszer labirintusa. Egy szép énektanárnővel és Tito dalokkal. Aztán kétszínűen pontot tettünk a végére, úgy teszünk, mintha nem énekeltünk volna. Mintha mi sem történt volna. Nem énekeltünk, bizonygatják az új establishment tagjai.

A zűrzavar kora

Porfelhő. Javítják az újvidéki Vasút utcát. Soha sem kedveltem ezt az utcát, bár gimnazista koromban rendszerint ezen az úton bandukoltam a diákotthonból a városközpontba. Aztán az új sugárút kettészelte, s lett belőle Vasút utca és Gál László utca. Gál Lászlót immár senki sem emlegeti, csak az utcanév emlékeztet arra, hogy valamikor köztünk élt. Sinkót se, B. Szabót se, Szirmait se, Majtényit se, Pap Józsefet se, Ács Károlyt se, Fehér Ferencet se, a Dél szerzőjét, az esszéíró Major Nándort se. Legfeljebb egynéhány szemináriumi dolgozatban foglalkoznak velük.  Gyorsan, túl gyorsan felejtünk, s régi igazság, hogy ennek is ára van, vagy lesz, amit legszívesebben peremvidéki vákuumnak nevezek. Valamelyest Herceg János a kivétel, de annak árán, hogy kilúgozták az intellektuális és emberi drámáját. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelynek voltak emlékei a Monarchiáról, aztán a régi Jugoszlávia tapasztalataival negyven körül volt lépett a szocializmusba. Átélt két világháborút, megtapasztalta az országhatárok változását, érzékelte, hogy az avítt félfeudális kapitalizmus miként tántorgott be a szocializmusba – túl sok ez egy embernek, főleg akkor, ha ezt kisebbségiként éli át. Ő volt az, aki a zombori vármegyeházban Deák Leó, Bács-Bodrog megye főispánjának kegyes jóakaratából, átvette a Kalangya szerkesztését, majd ő lett az – Major Nándor a HÍD-ban közölt tanulmányában emlékeztetett erre -, aki 1945-ben tanúskodott Deák Leó elleni háborús perben. Ő volt az, aki szüntelenül hazát keresett, s – mint ahogy írta – Tito hazájában lelt hazára. Könnyű lenne fölényeskedni, a tudatlanság, a később születettek kegyének köszönve ítéletét mondani. Keresem a könyvet, amely feltárná apáink, az felszabadulás utáni nemzedékek belső drámáját, vívódását a saját korukkal és küzdelmüket a lehetetlennel, de a vákuum érzése vesz erőt rajtam. A post festum szövegekből kiderül, hogy utólag túl sok hős akad, s elsikkadnak az emberi drámák. Pedig volt belőlük elég. Az egyik nemzedék a Monarchia emlékeivel, királyi Jugoszlávia tapasztalataival a háta mögött lépett be a szocializmusba, a másik huszonévesen találkozott vele. Két nemzedék és mekkora különbségek voltak köztük. Az első szörnyű töréseket élt át, a történelem játszott vele, mint a macska az egérrel. A másik, az, amely 1920 körül született, Major Nándor szavaival, úgy érezte, hogy „tiszta lappal” indult, s immár nem az ellentmondások csapdájában kellett vergődnie, hanem gondot kellett vezetni a házról, amely nagy fáradsággal felépült, amelybe beköltözött. Nem az alternatíva, nem a földrengésszerű változások drámáját élte át, hanem azt, hogy nincs alternatíva és nincs választás.. Ami utána következett, a kilencvenes évekre gondolok, az ennek az alternatívanélküliségnek az epilógusa volt. Nem is merem feltenni a kérdést, hogy melyik rejtegetett több erkölcsi dilemmát Aztán következett az én nemzedékem, amely nem érezte jól magát abban a házban, nem lehetett építeni, kezdetben ígéretes volt, később repedezni kezdett, recsegett-ropogott, végül összeomlott. A stendhali értelemben vett illúziók és illúzióvesztések nemzedéke voltunk. A szocializmusban születtünk, és őszülő fejjel betántorogtunk kapitalizmusba. Az értékrendek az egyik napról a másikra átalakultak éppen akkor, amikor a nemzedéknek meg kellett volna szilárdítani a saját értékrendjét. Meglepően hasonló törést élt át az első és a harmadik nemzedék életének majdnem ugyanazon időszakában. Igaza volt tehát Cs. Szabó Lászlónak, az unokák megértik a nagyapáikat. Még a nyolcvanas években, mintha csak sejtettem volna, sejtettem, de nem tudtam, hogy mi következik, a Parainézisben megkíséreltem ábrázolni mindhárom nemzedéket, az elsőt, amely átélte a szocializmus romantikus poklát, a másodikét, amely berendezkedett a kényszerű alternatívanélküliség állapotában, s végül a harmadikét, amely mit sem sejtve, rossz közérzettel toporgott, nem gondolva arra, hogy betántorog a vadkapitalista zűrzavarba. A Parainézis valahol a harmincas években kezdődik és lezárul a nyolcvanas évek közepén, de már érzékeli a közelgő földcsuszamlásokat, földrengéseket. Beköszöntött a mindmáig tartó zűrzavar kora.

Dúl a korrupció, na és?

A farizeusok is siratják Verica Baraćot. Szerbiának nem kellett ez a bátor nő. Amíg élt, lázongásainak hallatára sokan egykedvűen legyintettek. Dúl a korrupció, no és? A cinikusok fölényeskednek: ne háborogjunk, úgyis mindenki mindenkit korrumpál. Minden viszonylagos, aki bírja, marja.  Az új burzsoázia tagjai, az oligarchák dölyfösen vettek tudomást Verica Baracról, mivel tudták, hogy úgyis hiába töri magát.  Nem vette komolyan senki, még azok sem, akik igazat adtak neki. Legutóbb én is keserű mosollyal olvastam az szakszerű felmérését, miszerint a sajtót a párttájkunok tartják a markukban. Igaza van, gondoltam én is, de tapasztalataim arról győztek meg, hogy ez Don Quijote-i feladat. Vagy hivatás, tenném hozzá keserűen. Szép, de nevetséges. Néha én is kacagok magamon. Néha bosszankodom is, főleg olyankor, amikor az ismerősök, vagy netán a barátaim a privátbeszélgetésekben elégedetlenkednek, de ha nyilvánosan megszólalnak, akkor kerülik a témát. Bizonyára igazuk van, mert ha megszólalnak, tudják, hogy mi vár rájuk. Akik őszintén sajnálják Verica Baraćot, azok arra gondolnak, hogy hány bátor nőnek kell még feláldoznia magát, hogy legalább mérséklődjenek a korrupciós szenvedélyek. Az elmúlt években nagy ígéretek hangzottak el, de nagyon kevés valósult meg. Most a választási kampányban szintén ígérgetnek, de mivel az ígérgetők tudják, hogy a tömeg kételkedik bennük, ezért csak mellékesen teszik szóvá. Ha már bekerült választási kampányszótárban, akkor muszáj diszkréten megpendíteni.

Az Új Osztály

Tegnap éjfél előtt nem volt kedvem olvasni. A szerbiai közszolgálati televízióban, Slobodan Homen, kormánytag oroszlánként védi a csetnik vezér Draža Mihailovićot. Ma este éppen a városközpontban tartózkodtam, amikor a fiatalok egy csoportja a NATO ellen tüntetett és a Draža Mihailovićot éltette. Az egyik fiatal teli torokkal kiabálta: Draža nem volt áruló, a királyt szolgálta. A közeli kioszk előtt nézegetem az újságok címoldalát. Korrupció, korrupció, korrupció, írta öles betűkkel a címlapon. Kis párt – kis korrupció, gondolom, nagy párt – nagy korrupció. Senki sem néz utána, hogy ezekben mennyi a rágalom és mennyi az igazság. Elmosódik az igazság és a hazugság közötti határvonal, ami nyilvánvalóan azoknak a politikusoknak árt, akik tisztességesen szeretnék végezni munkájukat.  Egy biztos: lassan-lassan kialakul az Új Osztály, amely sokkal korruptabb, telhetetlenebb, mint az, amelyikről Milovan Djilas írt. Ez az Új Osztály, ha kell, antikommunizmussal, ha kell, nacionalizmussal, ha pedig kell, akkor fennkölt nemzeti szóvirágokkal építi a hatalmát, rafináltan berendezkedik a kapitalizmusban. Mellettem régi ismerősömet pillantom meg, biztos, hogy ő is a címoldalakat bámulta. 2000-ben az Otpor tagjaként szenvedélyesen agitált a korrupció ellen. Megörülünk egymásnak, s a közeli kis kávézóban kötöttünk ki. Teljesen visszavonultam a közélettől, kezdi a történetét. 2000 előtt és után is valami ellen szavaztam. Abban bíztam, hogy beköszönt az idő, amikor valamire szavazok. Most viszont csapdába kerültem. Nem tudom, hogy mi ellen szavazzak.

Családi Kör, 2012. 03.29.