Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. augusztus 4., kedd
Válaszoltam Deczky Saroltának a Triplán való fellépéssel kapcsolatban. A tervek szerint április végén Károlyi Csaba, Urbán András és én léptünk volna fel a Magvető Kafféban, a koronavírus azonban keresztülhúzta ezt a tervet is. Sarolta kérdi, hogy mikorra halasszuk? Ő is tele van bizonytalansággal, akárcsak én. A legtávolabbi időpontot javaslom: november végét. A vírus kiszámíthatatlan, ennél fogva minden kiszámíthatatlan. Decemberre javasoltam a Városmajor díjjal járó budapesti irodalmi estet is. A napokban válaszoltam Ágoston Zoltánnak, aki egy pécsi irodalmi estre hívott meg, amelyre szeptember 23-án kerül sor. Szinte lehetetlen oda eljutnom, még akkor is, ha megnyitják a határokat. Nagyon sajnálom, mert a pécsi Jelenkornak külön hálás vagyok, a nyolcvanas évek végén, amikor le volt zárva előttem a vajdasági közlés, Szederkényi Ervin, majd Csordás Gábor nyitotta meg előttem a Jelenkorban való közlés lehetőségét, ott közöltem a Lemondás és megmaradás című esszéciklus jelentős részét, ezenkívül Danilo Kiš közép-európaiságáról szóló esszémet, még akkoriban amikor Danilo is ingadozott a hovatartozás kérdésében. Halála előtti utolsó találkozásunkon a Judit című drámám belgrádi bemutatóján megjelent Danilo Kiš és Aleksandar Tišma. A bemutató után Danilo megjegyezte: amit a közép-európaiságáról írtam (a Jelenkorban napvilágot szöveg megjelent jóval előbb szerbül) elfogadható. Ő ugyanis Krleža hatására sokáig bizonytalankodott ebben a kérdésben. Krleža ugyanis eléggé ironikusan beszélt Közép-Európáról. Még Krležából is közép-európai írót faragnál, tette hozzá nevetgélve. Némi gondolkodás után hozzátette. Tulajdonképpen az is. de akarata ellenére. Mostanában kezdek rádöbbenni, hogy Krležának igaza volt. Lehet, hogy nagyon sokan lettünk akaratuk ellenére közép-európai írók. A bemutató után együtt üldögéltünk Tišma, Danilo és én, Tišma bemutatóval kapcsolatban megjegyezte, hogy sejtése szerint Újvidékről szándékoztam írni, valójában Közép-Európáról írtam. Mi balszerencsés közép-európaiak várjuk az új hódítót, az új Holofernészt, alig várjuk, hogy valaki meghódítson bennünket, folytatta. S ezzel máris kezdődött az eszmecsere a közép-európai nyomorúságról. Azon a belgrádi nyáréjszakán nem voltunk olyan derülátók, mint Kundera vagy Konrád. A közép-európai identitásról cseréltünk eszmét – természetesen magyarul. Mađari (magyarok), biztosan pestiek, jegyezte meg a közeli asztal mellett valaki, aki a belgrádi éjszakában nem ismerte fel, a szerb prózairodalom két klasszikusát. Hogy engem nem ismernek fel, azon nem csodálkoztam, egy kisebbségit sehol sem ismernek fel. Mindketten az utolsó jugoszáv írónak nevezték magukat. A háború még nem tört ki, de Jugoszláviát már temették. A szegedi fellépésről sem mondhatok semmi bizonyosat, Virág Zoltán felkéréséről van szó, minden a vírustól függ. Az íróasztalhoz láncolva Magyarországra gondolok ahol – nem számítva az egynapos szegedi kirándulást – tavaly decemberben jártam legutóbb. Mi hiányzik legjobban, mérlegelem, s arra a következtetésre jutok, hogy a barátok. Számomra Magyarországot a barátok jelentik és a könyvkereskedések: a kultúra. Igaz a barátok megfogyatkoztak. Távozott Eörsi, távozott Konrád és távozott Esterházy is, akivel szemben mind a mai napig nagy adósságot érzek. Utolsó beszélgetésünkről írt a Hasnyálmirigynaplóban, igazi gentleman volt, az adósságot nem említette, de a beszélgetés folyamán számonkérte. Még a berlini társalgásunk idején 2006 táján gyanítani kezdtem, hogy valami végzetes szakadék születik a nemzetben. Kezdődött egy érthetetlen ideológiai és politikai, amely előtt tehetetlenül álltam. Számomra magyarnak lenni nem a háborúskodást jelentett, hanem egzisztenciális drámát, amit minden egyes nap át kell élni. Akkor is ha kilépek az utcára, akkor is ha keresek egy elvesztett és befejezetlen mondatot, akkor is, ha felemelem a telefonkagylót. Öröm is, kockázat is, bizonytalanság is, biztonság is. Nem fegyver, amellyel a másik embert akarom szíven találni. Nagy baj lesz, gondoltam, és arról elmélkedtem, hogy kellene egy hosszú vallomásos esszét írni arról, hogy mit jelent a nemzet a zűrzavaros időkben. Többé semmi sem egyszerű, magyarnak lenni sem az. Aki előtt minden világos, az a sötétben tapogat. Péter biztatott, hogy írjam meg ezt az esszét. Többször is nekifutottam, de mindig megtorpantam, mert úgy éreztem ráncigálnak erre is, arra is. Úgy éreztem magam, mint Brecht drámájának, a Kaukázusi krétakör gyermeke. Talán törlesztettem némileg az adósságom a Temetetlen múltunkkal.