Titulusok és bársonyszékek

2012. április

Napszámosok, kútfúrók, cipészek…

Számba veszem a moholi 44/45-ös magyar áldozatok foglalkozását: a legtöbb közöttük földműves, és napszámos. Akad még munkás, háztartásbeli, anyakönyvezető, szűcs, honvéd, szélmolnár, borbély, pék, cipész, kútfúró, cipész.  Többnyire a nincstelenek.

Titulus és válság

Schmitt Pál kisdoktori nagy vitát kiváltó értekezése végül az államelnök lemondásához vezetett. Az skandalum azonban láncreakciót indított el. A parlamenti vitában több Fideszes képviselő utalt arra, hogy más egyetemi ranggal is bajok vannak, s a tudomány háza táján is lenne, mit sepregetni. Elsőnek Gyurcsány Ferenc szakdolgozatára terelődött a figyelem, és az exkormányfő ígéretet tett, hogy nyilvánosságra hozza diplomamunkáját. Aztán Orbán Viktor szakdolgozata került szóba, mire a kormányfő a honlapon közzétette dolgozatát. Nem talált benne senki semmi hiányosságot, az idézőjelek a helyükön voltak. Amúgy a dolgozat nem érdektelen, hiszen a fiatal Orbán többek között Gramscit és Habermast idézi, s a lengyel ellenzéki mozgalmakat bemutatva 1987-ben a munkástanácsok jelentőségét hangsúlyozza. Eszmetörténetileg is érdekes adalék lehet arról, hogy milyen fogalmakban gondolkodott az akkori ellenzék. Hogy hirtelen a figyelem fókuszába kerültek az egyetemi rangok és címek, az a politikai perpatvarokon kívül azzal is magyarázható, hogy a posztkommunista régióban a titulosok különleges tudást és tekintélyt sugalltak. A nyugati sajtóban, ha egy kimagasló tudós vagy politikus nyilatkozik, vagy cikket ír, nem biggyesztik neve mellé a doktori címet, hiszen ezt csak az egyetemen belül szokás megjelölni. Nálunk másképpen van. Az általános tekintélyválság idején, a titulusok pótolják a tekintélyt. Sokan kirakják a nevük mellé a titulusokat, had gondolja a nép, hogy okosan beszélnek. Nem most kezdődött, hanem még az egypártrendszerben. Jugoszláviában már a hetvenes években a pártvezetőségekben a politikusok szívesen hivalkodtak az egyetemi titulussal, egyre több doktor és magiszter bukkant fel. Ezt a hagyományt folytatták a többpártrendszerben is. Azt azonban észrevettem, hogy azok a tudósok, akik mögött eredeti tudományos kutatás áll, nem élnek ezzel a lehetőséggel, ha közügyekről nyilatkoznak. Talán példájukat követik, udvariasan fogalmazva, a gyengébb teljesítményű doktorok is.

Bársonyszék vagy autonómia

Legyen a Vajdaság köztársaság, vagy vívja ki a lényeges autonómiát? Természetesen lehet erről beszélni, vitatkozni, miért ne?  Nem látok benne semmi rendelleneset. A Vajdaságban tényleg léteznek olyan polgári szervezetek, amelyek az elmúlt évtizedben következetesen harcoltak a vajdasági érdekekért, nem taktikáztak, vezetőik nem csináltak karriert. Léteztek egyének, akik kitartottak álláspontjuk mellett, nem a bársonyszéket választották, hanem a Vajdaságot. Minden tiszteletem az övék, de mosolyogni tudok azokon a politikusokon, akik eddig is benn ültek a hatalomban, 2006-ban az új alkotmány megszavazására buzdították híveiket. elfogadták és ünnepelték a statútumot, ám most, a választások előtt, egyszeriben „lényeges autonómiát” akarnak. Ez egyrészt vigasztaló, hiszen a pártok ráébredtek, hogy vajdaság polgárai egyre tömegesebben követelik az autonómiát. Másrészt azonban felmerül a kérdés, hogy miért húzódtak félre négy éven át? Ez idő alatt ugyanis követelhették volna a „lényegi autonómiát”. Az autonómia igény nem egyedülálló jelenség a mai világban. A globalizációval párhuzamosan terjed a területi autonómia „vírusa” is. Dél-Tirol például meg akarja vásárolni Rómától a teljes autonómiát, mégpedig 15 milliárd euróért. Csak a monetáris politikát, a hadügyet és a külügyet bíznák az olasz államra. Ez valójában köztársasági státust jelent, de a dél-tiroliak szerények, autonómiának nevezik. Az egészen más, hogy a szerbiai centralista antiglobalisták (contradictio in adiecto!) tűzzel-vassal harcolnak az autonómia eszméje ellen. Most ebből is választási kampány lett, rávetették magukat a pártok. Mégpedig azok, amelyek eddig nem „lényeges autonómiáért”, hanem bársonyszékért cserébe támogatták a Tadić-kormányt. Rendben van. Javaslom, hogy amennyiben Boris Tadić a győztesen kerül ki az elnökválasztásokból, akkor az illető pártvezetők alázatosan kérvényezzék a „lényeges autonómiát”. Hátha Boris Tadić megkönyörül rajtuk.

Húsz évvel ezelőtt

Robert Čoban a Facenookon emlékeztet, hogy pontosan húsz évvel ezelőtt kezdődött a boszniai háború. Néhányan üldögéltünk a Zmaj utcában, s arról beszélgettünk, hogy valamit tenni kéne. Összegyűjtöttem a kis újvidéki esszéimet, amelyeket előtte írtam és a Stav nevű hetilapban közöltem. Az esszék rövidesen megjelentek, Peremvidéki élet címmel, Aleksandar Tišma ajánló soraival. Kis, brosúraszerű kiadvány, a háborús időkben nem is szabad díszes könyveket kiadni. Akkoriban Újvidéket mostohasorsra ítélték, még jó, hogy a Dunát nem keresztelték át Észak-Moravának. Szorgalmasan írtam a Wittgenstein szövőszékét, naplómat, monológjaimat. Vickó Árpád energiája megsokszorozódott, buzgón fordította a rebellis szövegeket. Nem hátrált meg, ő is a nevét adta hozzájuk. Rádöbbentem arra, hogy a napló igazi kisebbségi műfaj, pótol minden hazát és az elvesztett barátokat. Kezdődött a magány korszaka, barátaim közül sokan, akik a tájhazához való hűségre esküdtek, hirtelen hátat fordítottak a tájhazának. Úgy éreztem, az íróasztal fölé görnyedve mementót írok, ezért nagy empátiát éreztem irántuk. Miért tegyék tönkre a maradással az életüket? Csak azokat nem értem közülük, akik napjainkban diadalkörutakat szerveznek Bácskába, s úgy térnek vissza, mintha győztek volna. Akik akkor maradtak, azok nem gondoltak a győzelemre, csak a túlélésre. Gyakran megvillan előttem Utasi Csaba emléke, még mindig látom, ahogy a tanszékre igyekezve aktatáskáját lóbálva a sugárúton bandukol. Losoncz Alpár csengetett lakásom ajtaján néha, egy időben ott volt a rejtekhelye. És látom a többieket, mintha ködben imbolyognának. Nenad Dimitrijevićtyel petíciót fogalmazunk, a hadsereg bevetése ellen. Milyen naivak voltunk! Slobodan Beljanskit látva azzal vigasztalódtam, hogy a szkeptikus értelmiségi és kiváló ügyvéd megvéd bennünket, ha bajba jutunk.

Demokrácia és autonómia

Egy dolog biztos, az autonómia par excellence demokratikus vívmány. A tekintélyelvű, a pártokrata autonómia torzszülött. Így van ez a Vajdaság autonómiájával is. Aki ezt a jelszót tűzi a zászlajára, az mutasson példát a demokráciából. De így van-e? Vajon az autonómiát hirdető pártok nem estek-e bele a pártokrácia bűnébe? Vajon a különböző testületekbe nem a saját pártkatonáikat delegálták? Vajon az autonómiára esküvő pártok tiszteletben tartották-e a sajtószabadságot, vagy pedig menesztették a kritikusan gondolkodó értelmiségieket? Hogyan értelmezik az autonómiát azok, akik megkérdőjelezik a személyes autonómiát? Ezt a leckét legalább tíz éve el lehetett volna sajátítani. És példát mutathattunk volna demokráciából. Ha példát mutattak volna, akkor szerte Szerbiában tüntettek volna Vajdaság autonómiája mellett, azzal a jelszóval, hogy kell, hogy legyen az államban egy pont, ahol megvalósul a demokrácia. Ha viszont nem mutatunk példát, akkor a polgár csak legyint, s azt gondolja, hogy hatalmi harc folyok. S nem kell kibúvót keresni, a példamutatásban nem akadályozta őket sem Tadić, sem Nikolić.

Nyomulnak az udvari karikaturisták

Dusan Petrićić karikatúrái terjednek az interneten. Díszfelvonulás Szerbiában. Az emelvényen a főméltóságok tömege. Az első sorban a kukázók menetelnek, őket követik a kéregetők, majd azok, akik már fogták a vándorbotot. A menet végén randalíroznak a verőlegények, vagyis a szélsőjobboldaliak. A szerb sajtóban néhány karikaturista, elsősorban Corax, de amint látom, Petričić is, visszaperelte a szakma becsületét. Ideje is, mert a többpártrendszerben feléledt az egypártrendszer hagyománya, előléptek az „udvari karikaturisták”, akik úgy viselkednek a főnökeik előtt, mint a nyuszikák.

Képzelgés a magánszínházban

„De az igazságot csak a halottak mondják ki”, mondja az Író Thomas Bernhard  A vadásztársaság című drámájában. Röviddel utána a vadászlak másik szobájában a Tábornok öngyilkos lesz. Magánszínházamban elképzelem a két szobát, a halálos betegségben szenvedő, a tábornokot, aki halála előtt fegyvert emel a halálra. Az Író pedig arról beszél, hogy „nem tudjuk megölni magunkat”, és „félünk attól is/ amit megteszünk, ahogy félünk attól is/ amit nem teszünk meg.” Teszem hozzá, azért félünk, mert csak a halottaknak mondhatjuk ki az igazságot.

Hírek

Berlini kiadóm tájékoztat, hogy április 11-én napvilágot lát a Bűnhődés – németül.

Családi Kör, 2012.  04.12.