Tévedésből a jobbik úton
2013. május
Metamorfózisok
Hosszabb, rövidebb bibliográfiákat tanulmányozok. Némelyek újságokban jelentek meg, mások interjúkban. Tanulságos olvasmányok. Ha valaki a rendszerváltozásról írna regényt, nem kerülhetné meg az önéletrajzok cseles metamorfózisát. Az még hagyján, ha valaki szándékosan kifelejti, hogy a szocializmus egykori agyondíjazott üdvöskéje Wass Albert híve lett. Véletlenül sem ironizálok, hiszen ez a damaszkuszi út egy-egy ember életében, ha őszinte, akkor mély emberi drámát is leplezhet, melyet érdemes feltárni és ábrázolni. Nem szégyen! Sokkal tanulságosabbak azonban azok az életrajzok, amelyből kiolvasható, hogy a szocializmus mostani ellenségei a szocializmus idején alapozták meg egyetemi, akadémikusi pályafutásukat, rangra, komoly státusra tettek szert, irigylésre méltó karriert futottak be. A szocializmusról ennél hangzatosabb dicsőítést mindeddig még nem olvastam. Tehát a szocializmus azok dicsérik, akik szidalmazzák.
Hazafias hasé
Hogy mennyire sematikus dolog a jobboldali és a baloldali irodalom merev szembeállításáról beszélni, azt legjobban jellemzi a magyar jobboldal legfajsúlyosabb egyéniségének, Szabó Dezsőnek az Auróra 1923. február 20-i számában Tormay Cecilhez intézett nyílt levele. Nyerges András idézi Szabó Dezsőt: „Ön, mint irodalmi érték, azonos Erdős Renéevel. Mindketten közepes, sokhelyt kellemes megcsinálók, terhet nem jelentő elszórakozások egy délutáni álom s egy ötórai tea közt. A templomba járás szép, ha őszinte lelki szükség, a himnusz éneklése szép, ha szívből fakadó ölelkezés a szegény magyarok felé, de templomba járással, himnusszal, kegyes és hazafias tremolóval nem lehet irodalmibbá, értékesebbé dörzsölni. Önök adnak a magyarságnak szellemi kamillateát, jól szervírozott, hatszor megrágott hazafias hasét, ártatlan regény-habcsókot. Ön az Új Idők, és Courths-Mahler korpáján nőtt úri magyar középosztálynak adja az Önök hazafias, kereszténymázú irtózatos tehetségtelenségeit és elhiteti velük, hogy ez hazafiság, kereszténység és művészet.” Vannak, akik elutasítják Szabó Dezső világnézetét, azonban még ők sem vonják kétségbe az író tehetségét, ami végső soron azt a nagyon is ismert tézist domborítja ki, hogy elsősorban irodalomról van szó. Mégis ez a legfontosabb!
A tragikus Újvidék
A Színház téren találkozom Slobodan Tišmával. A lehangoló újvidéki jelenről váltunk néhány szót, miközben az motoszkál a fejemben, hogy az újvidéki pártkatonák saját íróikat idegenítik el a várostól. Talán éppen ezért teszem szóvá a jövendőbeli színházi bemutatókat, amelyek Újvidékről szólnak. Azzal áltatom magam (és másokat), hogy érdemes lenne a tragikus Újvidékről írni, nem csak arról a Duna parti multikulturális idillről, amellyel ámítjuk magunkat.
A pártkatonák alkonya
A legutóbbi felmérés szerint, a lakosság 62 százaléka nem hisz a politikusoknak. Joggal, hiszen csak az a politikus érdemli meg a megbecsülést, aki több mint pártaktivista, bizonyos empátiával éli át azokat az eszméket is, amelyek nem a sajátjai. Méltányolja a másként gondolkodást, tehát képes közösségben gondolkodni. Nem könnyű feladat, hiszen az embernek sokszor saját önmagát kell legyőzni.
Háború és béke
Az újvidéki Reggeli Újságban 1941. november 7-én érdekes hirdetés látott napvilágot. „Ügyes, németül és szerbül is beszélő fiatal hölgy pénztárnoknőnek a „Rex” filmszínházban felvétetik. Hadi gondozottak előnyben.” A véres és piszkos háborúban nem feledkeztek meg az újvidéki többnyelvűségről. Szeretnék hasonló hirdetéseket olvasni az újvidéki békében is.
Nagybecskerek, Szabadka
Kissé fárasztó májusi napok forgatagába keveredtem. Sok az utazás. Időben érkezem, így sikerül meglátogatni a könyvtárat, majd megcsodálni a nagybecskereki városháza patinás épületének belterét. Tegnap este megadatott, hogy ebben a miliőben vehettem át a Todor Manojlović Díjat. Vladislava Gordić Petković, az Alapítvány elnökasszonya olyan elismerően beszél a ladációban rólam, amitől zavarba jövök. Nem szoktam hozzá a dicsérethez. Ilyenkor mindig alkotói restanciáimra gondolok, arra, hogy mennyi időt pazaroltam el pitiáner dolgokra, meg arra, hogy mily lelketlenül játszadozott velem a korom. A nagybecskereki városháza barokk termében, elmondom a köszönőbeszédem. Elias Canetti egyik mondatára hivatkozom: „Elképzeli, amint a poliglott Isten minden hozzá imádkozónak az illető nyelvén válaszol”. Canetti után, Todor Manojlović volt talán az utolsók egyike e tájon, aki hallotta ennek az istennek a szavát. Bámulatos bizalom a nyelv teremtő erejében a modernitás hajnalán. Mára viszont ez az utópia is kifakult. A modernitás alkonyán a nyelvi elefántcsonttorony összeomlott, a nyelv valósága kétségbeesetten betört abba a képzeletbeli világba, amelyet valóságnak nevezünk. A nyelv lett a mindenünk, vagyis nem csak a rejtekhelyünk és honunk, hanem zsarnokunk és diktátorunk. Arról a képzeletbeli szigetről, amelynek tájait, világát olyan jól ismertük, vissza kellett zarándokolni a valóságba, amelyet nem ismertünk. Esszéimben sokat foglalkoztam azzal az újfajta otthontalansággal, amelyet elhagyott vagy elhanyagolt a „poliglott Isten”. Azzal a tudattal írok, hogy nekem nem fog válaszolni. De akkor is kérdezek, ha szótlan az Isten. Az ünnepélyes díjkiosztás után késő éjszakába nyúló beszélgetést folytatok Vladimir Arsenićtyel, aki felhívja a figyelmemet a legújabb szerb próza néhány tehetséges fiatal alkotójára. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai után sokat várok ettől a prózától. Hátha a legfiatalabbak majd kitesznek magukért. A késői órákba nyúló kellemes társalgás, ünneplés után, kora reggel Szabadkára visz a busz. A KIŠ-ernyő rendezvény keretében sorra kerülő fellépésemen részletet olvasok fel Kiš úr gesztusai című ciklusból. Éppen azt, amelyik Kiš kényszerű elismerésével foglalkozik. Nem volt szándékomban ünneprontó lenni, ellenben el kellett mondanom, hogy: „félig-meddig otthontalanként ünnepeljük, mondják a nagyokosok, mert hát ünnepelni illik, ha már az európai értelmiségiek akkora tisztelettel ejtik ki a nevét; ünnepeljük csak azért, mert mi is Európába vánszorgunk, bármennyire is hihetetlennek tűnik. Merthogy igazából nem arra fele indultunk, időközben saját választott utunkon eltájolódtunk, tévútra kerültünk, mígnem egészen váratlanul kiderült, hogy ez az út Európába vezet, hirdetik a nagyokosok, nos, hát rendben, kössünk látszólagos békét Kiš úrral, mondogatják béketűrően.” Mondanivalómhoz hasonlóan fontosak a tapasztalataim is. Az utóbbi időben Szabadka és Nagybecskerek mellett jártam Kikindán, Pancsován, Sremska Mitrovicán és mindenütt felfedeztem egy nagyon kreatív, kritikus szellemű, a civil szférához húzó, független értelmiségi magot. Jobban kéne becsülni, ezt a „vidéki” vajdasági értelmiséget, elejét kéne venni annak, hogy a hanyatlásnak induló újvidéki kulturális légkör kárt tegyen benne. Egyébként is, aki a Vajdaságban gondolkodik, az nem ragadhat le Újvidéken, jelzem ezt pont én, aki évtizedek óta Újvidékkel bajlódom.
Plakátok és mitingek
Fűvágás Temerinben. Manapság sokkal jobban kifáraszt, mint például tavaly tavasszal. Többször leülök megpihenni ilyenkor tallózok a napilapokban. Elolvasom Svetislav Basara tárcáját a Danasban. Morfondírozok azon mondatain, miszerint 2000-ben azért járt a mitingekre, hogy soha többé ne legyenek mitingek. Többen vagyunk ezzel így! 2000 szeptemberében az újvidéki Szabadság téren toporogtam, füttyögtem a többiekkel, ellenben arra már nem vállalkoztam, hogy bandának nevezzem, vagy brutális jelzővel illessem azokat, akik a tönk szélére juttattak bennünket. Ezzel kapcsolatban jut eszembe a legutóbbi újvidéki miting, amelynek megtartása után a városban feltűnt plakátok halállal fenyegették meg egyik vagy a másik politikust. A tettesek továbbra is ismeretlenek, ami a legabszurdabb viccek egyike. Igaz, ezt a mitinget azok a pártok, illetve utódpártok rendezték, amelyek 2000-ben nem hívták tagságukat az utcára.
Árulkodó jelenség
Kezembe kerül egyik másik hivatalos Újvidéki tisztségviselő nyilatkozata a város hagyományairól, múltbeli és jelenlegi kulturális értékeiről. Mintha itt soha nem éltek volna németek! Mintha magyar kultúra nem létezne. Árulkodó jelenség, többet mond, mint az európai vendégek előtt elhangzó szónoklatok a „multikulturalizmusról”.
Dedikálás
Folyik a vita a vajdasági képviselőházban a Vajdaság alkotmányos és törvényes jogainak védelméről szóló nyilatkozatról. A televízión egy ideig figyelem a vita menetét, és nagyon sajnálom, hogy kizárólagos pártpolitikai jelleget kapott. Az én szememben az autonómia nem a hatalmi harc, hanem a demokrácia kérdése. De azzal vigasztalom magam, hogy a politikusok legalább ott vitáznak, ahol helye van: a parlamentben. Kikapcsolom a tévét, s válaszolok a budapesti szerkesztőm levelére, aki arról ír, hogy elhagyta a nyomdát az új regényem a Neoplanta avagy az Ígéret Földje. Az idei Ünnepi Könyvhéten a Vörösmarty téren fogok dedikálni. Válaszolok neki, igen, ott leszek és dedikálok. Szerettem volna, hogy a szerb nyelvű kiadás Újvidéken jelenjen meg, de hiába. Az egyik belgrádi kiadóval tárgyalok, talán jövőre szerbül is napvilágot lát
Családi Kör, 2013. május 22. .