De a leglényegesebbet, a mű vonzerejének igazi titkát megint csak Weöres Sándor ismerte fel. Úgy találta, Végel az amerikai beat-irodalom emblematikus alakjának, Kerouacnak az erejével jeleníti meg az ifjúkori vágyak közötti vergődést, a boldogsághajszolás világát, s ez annak köszönhető, hogy átéli és nem elítéli hősei világát. „Igazad van: ítélni könnyű, de cselekvőn-szenvedőn átélni, és kísérteties erővel megjeleníteni, ezt csinálja meg valaki! És te megtetted.” Ez az átélt kívülállás, az erős ítéletek hiánya, a távolságtartó empátia paradoxonja adja a Makró varázslatos és utánozhatatlan báját.

Nem, és mégis. Mert az Egy makró emlékiratai című könyv valóban ötvenéves, a szöveg viszont idősebb. Azaz a könyv szövege nem feltétlenül idősebb, csak a regény eredeti szövege. Csi-csi idősebb, mint Csicsi. Minden könyvnek van története, de a Makró története különösen gazdag korjellemző fordulatokban. Végel, ha szóba kerül, arcán a rá oly jellemző huncut mosollyal, mesél erről. És akkor most legyen itt leírva a történet, miáltal ez a cikk irodalomtörténeti forrássá, adatközléssé válik, még ha a Magyar Tudományos Művek Tára az ÉS-beli közlést a futottak még kategóriájában tartja is csak számon.

A regény első fejezetei 1965-ben jelentek meg az Új Symposion 6–7., összevont számában, amelyet további hét terjedelmes folytatás követett. Végel úgy dolgozott, mint a klasszikus tárcaregények szerzői, mondjuk, Jókai. A közléssel párhuzamosan, hónapról hónapra írta a szöveget, a történet menet közben alakult. Ez természetesen okozott itt-ott következetlenségeket, még ha olyat nem is, mint amit a magyar tárcaregény másik klasszikus szerzője, Mikszáth említ kellő öniróniával hőseiről, akik „délután négy órakor batáron érkeznek a vizitbe, mégis ebéd előtt sze­de­lőz­nek fel a vendégszerető portáról, és könnyű csézán hajtatnak haza”. Végel megtette azt, amit Mikszáth nem, gondosan átnézte, saját maga tisztázta és alakította munkája könyvbeli közlésre szánt változatát, melyet 1966-ban, mielőtt bevonult volna katonai szolgálatra, átadott az újvidéki Forum Kiadónak. Amikor fél évvel később szabadságra hazajött, látta, hogy regénye nem szerepel a megjelentetni szándékozott művek között. Felkereste a főszerkesztőt, Juhász Gézát, akitől megtudta, hogy a kiadói tanács éretlennek tartja munkáját, de ha jobbat ír majd, az ajtó természetesen nyitva áll előtte. „Nem szeretném Juhász Gézára hárítani a felelősséget, mert láttam, mindezt rosszkedvvel mondta, a gimnáziumban a kedvenc tanárom volt, és soha nem volt köztünk semmi konfliktus. Hogy mi történt a háttérben, azt sem tudom.” Azaz talán mégis. Nem sokkal később egy baráti beszélgetés során jutott a tudomására, hogy a Symposionban közölt gyanús szövegre felfigyelt a Tartományi Pártbizottság, és „házi használatra”, hogy képet alkothassanak az esetleges beavatkozás szükségességéről, le is fordíttatták szerbre.

Pártszamizdat voltam, mondja Végel.

A kiadónak nyilván tudomása volt arról, hogy a pártbizottság szemhatárába került a mű, és nem akartak kockáztatni. Abban, hogy 1967-ben végül mégis megjelenhetett, több körülmény összejátszására volt szükség. Egyrészt megszólalt Weö­res Sándor, akinek a kezébe került az Új Symposionban közreadott szöveg, és Végelhez, kedves kollégájához írott levelében, melyet közreadott a Symposion, nagy lelkesedéssel üdvözölte azt. De megszólalt a szerb irodalom tekintélyes képviselője, Aleksandar Tišma is, aki bejelentette szándékát, hogy szerbre fordítja a művet. Mindez sokat segített, de a döntő Végel szerint mégis az volt, hogy érződtek ’68 előszelei, és Jugoszláviában megváltozott a légkör. A Forum újra elővette a kéziratot, s mivel a szerző még mindig katona volt, Utasi Csaba, a kiadó szerkesztője nyesegette, finomította tovább megjelenése előtt a szöveget.

Volt mit nyesegetnie.

De hogy kellett-e? Weöres Sándor mindenesetre óvott ettől. A dilemma megértéséhez szükséges tudni, hogy miután Moszkva és Belgrád között 1948-ban végzetesen megromlott a viszony, jó egy évtizedre hermetikusan lezárták a magyar–jugoszláv határt. A rezervátumlét a Vajdaságban sajátosan kopár, gyakran szerb szavakkal és szerkezetekkel élő magyar nyelvet eredményezett, különösen a társadalom alacsonyabban iskolázott köreiben. Végel én-elbeszélője (és barátai), noha egyetemisták, ezt az édes anyanyelvünket, Lőrincze Lajost és Balázs Gézát megcsúfoló nyelvet beszélik. Ám Végel ösztönösen ráérzett arra, hogy a nyelv csupán eszköz, az író rendelkezésére álló médium, amelyből művészi formák hozhatók létre, és ezek a formák aztán speciális kommunikációs eszközökként olyasmit is közvetíteni képesek, amire pusztán a nyelv nem lenne képes. Rátalált tehát a lepusztult nyelv médiumára, Weöres pedig azonnal felismerte ezt, felismerte az írói bravúrt: „Teljes leégettség, kopárság, mondhatnám, negatív nyelv. És te ezt a hajótörött beszédroncsot, isten tudja, hogyan, mégis átvilágítod, folyton szenvedély süt belőle, anélkül, hogy a nyomorékságát enyhítenéd. A döglött mondatokból látomáshatalmú jelenetek bomlanak.”

Ám ha ez így van, akkor nagy kérdés, hogy milyen mértékben szabad finomítani az ősszöveget. Weöres attól tartott, leverik a mű hímporát. A folytatásokban való közlés azonban elkerülhetetlenné tette a korrekciókat, még ha azoknak elsősorban nem is nyelvi szinten kellett (volna) megtörténniük. Végel tudta ezt, átfésülte a szöveget, az ő változatát azonban nem ismerjük, csak az első kiadás Utasi Csaba által továbbnyesegetett szövegét. Utasit nyilván az motiválta, hogy a kiadó számára még elviselhető korpuszt állítson elő, nehogy az újabb próbálkozás vége újabb elutasítás legyen. Jóakaratát Végel értékelte és becsülte, de amikor 1993-ban a Jelenkor Kiadó az Újvidéki trilógia első részeként újra kiadta az Egy makró emlékiratait, mégis visszavett Utasi finomításaiból.

Létezik tehát szerző által autorizált változat, ez lett aztán a német kiadás alapja, és ezen alapul a készülő horvát fordítás is. És természetesen ez a regény legújabb magyar nyelvű kiadásának az alapja, amely most jelent meg, az első könyvformátumú kiadás után éppen 50 évvel, a Noran Kiadónál, amely néhány év óta Végel kiadója Magyarországon.

Jó fogású, kézbe simuló könyv, jólesik olvasni.

E fél évszázados történet meg újabban például a regény német visszhangja mutatja, hogy a mű hímporát nem sikerült leverni, a szöveg él és hat ma is. De most, amikor összeolvastam az eredeti, folytatásokban közölt változatot a ma érvényes szöveggel, mégis úgy találtam: a színek tompábbak, a kontúrok életlenebbek lettek az átdolgozások során. Nagyon kíváncsi lennék a Végel által kialakított eredeti könyvszövegre, amely talán még megvan valahol a Forum Kiadó irattárában vagy Utasi Csaba hagyatékában. És nagyon szívesen látnék egy olyan „bilingvis” kiadást, ahol baloldalt a regény folyóiratbeli, jobboldalt könyvben publikált szövege olvasható. Talán ez is megszületik egyszer, hiszen a fél évszázad bebizonyította, Végel munkája a magyar beatirodalom elnyűhetetlen klasszikusa, az ínyenc olvasóknak és a klasszikusoknak pedig ennyi előbb-utóbb kijár.

De milyen üzenetet közvetít e döglött nyelv médiumából gyúrt művészi forma?

A tisztaság és a hétköznapok nonkonformista élvezetének örök vágyát és annak kesernyés belátását, hogy ez nem lehetséges. Meg ennek a belátásnak a cinikus negligálását, csak azért is tagadását. Hol a konformizmus és nonkonformizmus határa? Kihasználja vagy kiszolgálja a mérnököt a makró? (Maquereau, francia szó, jelentése kerítő, szerb közvetítéssel került át a vajdasági magyarba.) Megoldás helyett útra kelés, az utazás szabadsága, még ha annak nem tűzhető is ki végső célja. A regény utolsó mondatait, a makró-elbeszélő és Csi-csi közötti párbeszédet a regény ősszövegéből idézem:

„Felemeltem a bal kezem, és Csi-csi hajával kezdtem játszadozni.

»Egy ideig biztosan jól érzem majd magam«, gondoltam. »A többire pedig nincs időm gondolni«, mormogtam magam elé, és Csi-csinek arról kezdtem mesélni, hogy először is jól kipihenjük magunkat, aztán pénz után nézünk.

»Mert pénz kell ahhoz, hogy jól szórakozzunk«, mondtam.

»Igen«, válaszolta, »az a fontos, hogy jól szórakozzunk. Úgyis el kell felejtenünk bizonyos dolgokat.«

»S ha valahol nem megy jól, hát továbbállunk«, mondtam neki nevetve.

»Persze«, mondta, »ezt mindig megtehetjük.«

»És ennyi elég is«, mondtam, és eloltottam a cigarettámat.”

De a leglényegesebbet, a mű vonzerejének igazi titkát megint csak Weöres Sándor ismerte fel. Úgy találta, Végel az amerikai beat-irodalom emblematikus alakjának, Kerouacnak az erejével jeleníti meg az ifjúkori vágyak közötti vergődést, a boldogsághajszolás világát, s ez annak köszönhető, hogy átéli és nem elítéli hősei világát. „Igazad van: ítélni könnyű, de cselekvőn-szenvedőn átélni, és kísérteties erővel megjeleníteni, ezt csinálja meg valaki! És te megtetted.” Ez az átélt kívülállás, az erős ítéletek hiánya, a távolságtartó empátia paradoxonja adja a Makró varázslatos és utánozhatatlan báját.

És még egyebek is.

Az 1960-as évek magyarországi fülledt szocialis­ta erotikájával, mondjuk Kolozsvári Gandpierre Emil vagy Somogyi Tóth Sándor regényeivel szemben a Makró maga az érzékek iskolája, az önálló életre kelt test gyönyöreinek érzéki mikroleírásaival. A makró, amikor rejtekhelyéről fényképezi a lányokat aktus közben, éppen a test önálló életére figyel, azt örökíti meg. Ő nem tudja, de amit tesz, az maga a fotográfia művészete: meglátni a látványban a leendő kép barthes-i punktumát, keretezni és kattintani a megfelelő pillanatban. „Aztán a lány szétrakta a lábát. Nézte a mennyezetet. Nagy, halott szeme volt. Meg se rebbent – Ezt a szemet le kell kapni, gondoltam, és óvatosan beállítottam a gépet. Szeme olyan volt, mint a nagy, döglött teheneké. – »Jó, jó«, mondta mechanikusan. »Irtó szeretem így.« A lábujját egészen megfeszítette. Amikor kész voltam a lencsével, kattintottam egyet a géppel. Miközben megfeszítette a lábát.”

A lányok nem áthágják, hanem túllépik az erkölcsöt, egy másik erkölcsiség, az önálló életre kelt test erkölcsiségének jegyében. „»Magadtól is eljönnél?« »El«, mondta a lány, »hisz jól érzem magam veled. Ennyi is elég.«” Ugyanígy, amikor H. autót lop, hogy Mercivel vigye fel Stražilovóra a barátait, megint csak nem a morál sunyi áthágásáról, hanem az azon való, egy másik normarendszer jegyében indokolható átlépésről van szó. És a makró világának alapkérdése voltaképpen mindig ez: az átlépés és az áthágás, a sunyi és a proteszt közötti feszültség, a konformizmus és a nonkonformizmus.

Vannak időszakok, amikor konformizmus és nonkonformizmus kérdése különösen élesen jelentkezik, generációs alapkérdéssé válik. A modernkori társadalom történetében az 1960-as évek voltak ilyenek, amikor a felnőttek világa a felnövekvő új generációk számára olyannyira tisztátalannak (álszentnek, hamisnak, hazugnak, értékrendjét tekintve torznak) tűnt, hogy alapreflexszé a tagadás és a kivonulás vált. Az alternatív ifjúsági szubkultúrák, a beat, a rock születése, a hippy-mozgalom időszaka ez – amit aztán – make money! – kasszasikerbe fordított át a Hair. A tagadás mögött a II. világháborút követő gazdasági csoda legfénye­sebb időszaka áll, amiből a keleti tömb országai nagy­jából kimaradtak, de amelyben a harmadikutas Jugoszlávia polgárai, ugyan szerényebb mére­tek és furcsa körülmények között, mégiscsak részesültek. „Tito élvezte a luxust, valószínűleg az a tény vezérelte, hogy miért ne részesülne belőle »népe« is. És a népe – hálából vagy tiszteletből – rajongott érte. Az akkor már menő olasz divatot követve, mindannyian titoisták lettünk a Trieszt elnevezésű szupermarketben, ahol a szocializmus kacérkodott a kapitalizmussal” – idézi Végel a 60-as évek hangulatát Bűnhődés című naplóregényében.

Pár nappal ezelőtt, régi holmijaim pakolása (selejtezése) közben (költözünk) bukkantam rá a régi libafosszínű kishatárátlépőmre, szegedi létem hajdani kiváltságára, mellyel annak idején évi 12 alkalommal át lehetett menni Jugoszláviába, és orkánkabátot meg Riffle farmert vásárolni a szabadkai olaszpiacon, ahová Triesztből érkezett folyamatosan a csempészáru. De a boltok is tele voltak mindenféle színes cuccal és szem-száj ingerével, rizses csoki és Kolynos fogkrém, Vegeta ételízesítő és rumpuncs, Eurokrém és Tomi majonéz. A hazai szürkeség után szinte Bécsben érezte magát az ember, míg csak ki nem tévedt a külvárosba, ahol sáros utcák mellett itt-ott nyílt árkokban folyt a szennyvíz, a város szennyvizét egyébként tisztítatlanul engedték a palicsi tóba, be is döglött hamarosan, felfordult benne minden hal.

Jugoszláviába a nem határsávban lakó magyar állampolgár évente csak egyszer utazhatott. Igaz, Nyugatra csak háromévente, és ez valahogy ki is jelöli Jugoszlávia akkori státuszát: egyharmad arányban Nyugat. De ez az egyharmad is elégséges volt ahhoz, hogy alapértékké tegye a fogyasztást és a gazdagodást a háborút megért ottani nemzedékek, a hajdani hős partizánok és közvetlen leszármazottaik számára, ugyanúgy kiváltva gyermekeik, a felnövekvő új generációk ellenérzését, mint az amerikai fogyasztói társadalom a beatnemzedék fiataljaiban. A jugoszláv konzumszocia­lizmus szülte tehát a magyar beatirodalom klasszikusát, melynek létrejöttéhez a kádári konszolidáció szolid, hétvégi telek- és Trabant-jóléte nem biztosított elég erős alapot. Így hát mi mást is tehetnénk, újra belemerülve az immár fél évszázados regény szeretetre éhes és nagyon szerethető hőseinek világába, mint hogy hálás szívvel gondolunk Josip Broz Tito elvtársra.