Szajbély Mihály:
Végel László: Temetetlen múltunk
Önéletrajzi regény
Élet és Irodalom, 2019. október 31.
Vojnovićról elárulja a fülszöveg, hogy sikertelenül folyamodott magyar állampolgárságért. Ez nyilván rosszul esett neki. De ha a kezébe veszi Végel önéletrajzi regényét, gondolhatja úgy is, hogy a visszautasítás – lektűrös megoldás helyett – az ő személyes történetében a happy pillanat. Mert Végel szerint Magyarország nem megoldás. Véleménye meggyőző, az övéhez hasonlóan rétegzett képet senki sem mutatott fel a határon túli magyar kisebbségek mentális történetéből. Azok szemével lát, akik röghöz kötötten viselik a történelem traumáit, maradnak és megmaradnak. Megveti a konzumértelmiségit, aki veszélyt szimatolva szedi a sátorfáját, az anyaországban lobogtatja a zászlót, aztán himnuszt énekelve visszatér. Írását keserűség táplálja és derű járja át.
Esszéregény, nagyobb hangsúly esik az életút kommentálására, mint részletezésére. A nagyapák még a Monarchiában születtek, éltek a királyi Jugoszláviában, 1941-ben köszöntötték Horthy katonáit, ’44–45-ben elszenvedték a megtorlásokat, Sztálin és Tito szakítása után ásták a lövészárkokat, hogy megállítsák a magyarokat. Skizofrén helyzet. Végel számára a kisgyermekkor nem biedermeier szalonok és porcelánnippek, nem is almáriumon illatozó birsalmák világa. 1941, sáros falusi utca, kint világhatalmak feszülnek egymásnak, szülei ünneplőbe öltözötten viszik a keresztelőre. Fantáziaképek és elbeszéléstörmelékek, a paraszti világnak nincsenek fotópapíron rögzített dokumentumai. A szülőházról sem készült felvétel, emlékei nyomán hiába keresi a faluvégen. A házakból szerb turbófolk hallatszik, melyről a magyar rendezvények talmi és hazug operettvilága jut az eszébe. És a röghöz kötöttek megmaradástörténetei. Az anyai nagyapáé, aki Párizsba ment az 1920-as évek végén vendégmunkásnak, nehogy a bank elkonfiskálja szenttamási virágkertészetét. Amikor hazajött, előbb a szerb, majd a magyar titkosrendőrség vallatta nem létező kommunista kapcsolatairól. Amit átélt, arról nem beszélt.
A megmaradás ára a temetetlen múlt. Hallgatott az apák nemzedéke is, amely nem tudott mit kezdeni az ország széthullását követő legújabb igazságtétellel sem, a múltat állami autókon eltemetni érkező anyaországi potentátokkal. Saját története az 1950-es években kezdődött, amikor szülei az újvidéki magyar gimnáziumba íratták. A múltat a történelemkönyvekből tanulta, fasiszta kollaboráns magyarok és a Tito oldalán harcoló Petőfi brigád. A testvériség-egység jelszava élő valóság, az újvidéki kollégiumban diákos összetartásban éltek együtt a soknemzetiségű Jugoszlávia gyermekei. Sorsa alakulhatott volna úgy, mint Stojankáé. Betolakodónak érezte magát a városban, de ő maradt, értelmiségi lett. Hitt a szocializmusban, de gyorsan szembesült azzal, hogy a titói rendszer kitermelte az új uralkodó osztályt. A középiskola derűje után a 60-as évek eszmélkedése, konformizmus és nonkonformizmus, ’68-as belgrádi diáktüntetések. A titói rend megkeményedése, a vég kezdete. 1956-ban döbbent rá, magyar menekültekkel találkozva, hogy azonos nyelvet beszélnek, de nem értik egymást.
Számára Magyarország nem anyaország. Ez a felismerés élete traumájává vált. Jugoszlávia, mely az otthont jelentette, szétesett, az anyaország idegen maradt. Önéletrajzi regénye reménytelen traumaoldási kísérletként, kibeszélésként (is) olvasható.