Végel László: Temetetlen múltunk Önéletrajzi regény
Szajbély Mihály
Élet és irodalom, 44. szám, 2019. október 31.
Vojnovićról elárulja a fülszöveg, hogy sikertelenül folyamodott magyar állampolgárságért. Ez nyilván rosszul esett neki. De ha a kezébe veszi Végel önéletrajzi regényét, gondolhatja úgy is, hogy a visszautasítás – lektűrös megoldás helyett – az ő személyes történetében a happy pillanat. Mert Végel szerint Magyarország nem megoldás. Véleménye meggyőző, az övéhez hasonlóan rétegzett képet senki sem mutatott fel a határon túli magyar kisebbségek mentális történetéből. Azok szemével lát, akik röghöz kötötten viselik a történelem traumáit, maradnak és megmaradnak. Megveti a konzumértelmiségit, aki veszélyt szimatolva szedi a sátorfáját, az anyaországban lobogtatja a zászlót, aztán himnuszt énekelve visszatér. Írását keserűség táplálja és derű járja át. Esszéregény, nagyobb hangsúly esik az életút kommentálására, mint részletezésére. A nagyapák még a Monarchiában születtek, éltek a királyi Jugoszláviában, 1941-ben köszöntötték Horthy katonáit, ’44–45-ben elszenvedték a megtorlásokat, Sztálin és Tito szakítása után ásták a lövészárkokat, hogy megállítsák a magyarokat. Skizofrén helyzet. Végel számára a kisgyermekkor nem biedermeier szalonok és porcelánnippek, nem is almáriumon illatozó birsalmák világa. 1941, sáros falusi utca, kint világhatalmak feszülnek egymásnak, szülei ünneplőbe öltözötten viszik a keresztelőre. Fantáziaképek és elbeszéléstörmelékek, a paraszti világnak nincsenek fotópapíron rögzített dokumentumai. A szülőházról sem készült felvétel, emlékei nyomán hiába keresi a faluvégen. A házakból szerb turbófolk hallatszik, melyről a magyar rendezvények talmi és hazug operettvilága jut az eszébe. És a röghöz kötöttek megmaradástörténetei. Az anyai nagyapáé, aki Párizsba ment az 1920-as évek végén vendégmunkásnak, nehogy a bank elkonfiskálja szenttamási virágkertészetét. Amikor hazajött, előbb a szerb, majd a magyar titkosrendőrség vallatta nem létező kommunista kapcsolatairól. Amit átélt, arról nem beszélt. A megmaradás ára a temetetlen múlt. Hallgatott az apák nemzedéke is, amely nem tudott mit kezdeni az ország széthullását követő legújabb igazságtétellel sem, a múltat állami autókon eltemetni érkező anyaországi potentátokkal. Saját története az 1950-es években kezdődött, amikor szülei az újvidéki magyar gimnáziumba íratták. A múltat a történelemkönyvekből tanulta, fasiszta kollaboráns magyarok és a Tito oldalán harcoló Petőfi brigád. A testvériség-egység jelszava élő valóság, az újvidéki kollégiumban diákos összetartásban éltek együtt a soknemzetiségű Jugoszlávia gyermekei. Sorsa alakulhatott volna úgy, mint Stojankáé. Betolakodónak érezte magát a városban, de ő maradt, értelmiségi lett. Hitt a szocializmusban, de gyorsan szembesült azzal, hogy a titói rendszer kitermelte az új uralkodó osztályt. A középiskola derűje után a 60-as évek eszmélkedése, konformizmus és nonkonformizmus, ’68-as belgrádi diáktüntetések. A titói rend megkeményedése, a vég kezdete. 1956-ban döbbent rá, magyar menekültekkel találkozva, hogy azonos nyelvet beszélnek, de nem értik egymást. Számára Magyarország nem anyaország. Ez a felismerés élete traumájává vált. Jugoszlávia, mely az otthont jelentette, szétesett, az anyaország idegen maradt. Önéletrajzi regénye reménytelen traumaoldási kísérletként, kibeszélésként (is) olvasható.
(Noran Libro Kiadó, Budapest, 2019, 362 oldal, 3590 Ft)