Téli fagyokra várva

2012. október

Hétfejű sárkány

Az egyik botrány követi a másikat. Nem hiszek a szememnek. Ha minden vád igaznak bizonyul, akkor gyanakvásaim, ártatlan dajkamesék voltak. A politikusok farkasszemet néznek egymással, az egyik letartóztatás követi a másikat. Nem tudom követni az eseményeket, fárasztó, miközben gyomorforgató. Végül is, nincs szándékomban fekete krónikával foglalkozni. Amennyiben beigazolódnak az illetékesek sejtelmei, akkor ez minden képzeletet felülmúl, és arra utal, hogy a korrupcióval, a sikkasztással való leszámolás gyökerei sokkal mélyebbek, mint gondoltam. Természetesen, akik megszegték a törvényeket, azoknak felelniük kell! Ellenben, ez közel sem elegendő. A társadalomban elengedhetetlen egy szilárd erkölcsi értékrend kialakítása. Közben nyesegetni kell, meg kell(ene) szabdalni a politikusok hatalmát. Nem kizárólag a törvények tiszteletben tartásáról, hanem az erkölcsi értékek tiprásáról is szó van, amit a rohamrendőrök gumibotjaikkal, illetve az ügyészek meg a bírák, sem tudnak megváltoztatni. A korrupció olyan, mint a hétfejű sárkány! Az hiedelmek szerint a sárkányok a sötét erdők mélyén lapulnak, de megtalálhatók a kacsalábon forgó várakban is. Vagy ha akarjuk, nevezzük villáknak is a lakhelyüket. Hogy sötét erdők és a fényes villák között mi a különbség, azt nehéz megállapítani. Sőt, az sem biztos, hogy csak hét feje van ennek a sárkánynak, lehet, hogy sokkal több. Ugyanis ha lenyesnek belőle egyet, akkor a helyén több nő ki, amelyek egyre veszélyesebbek. Vagyis a korrupció, a rendszer egyik meghatározó eleme.

Európa és a téli fagyok

Zürichből érkezik az újabb felkérés, amennyiben tudom, mindenkép hosszabbítsam meg az ott tartózkodásomat. A Voltaire Cabaretben a Bűnhődésből olvasok fel, viszont másnap egy újabb fellépésre szeretnének felkérni. Még 2007-ben jelent meg egy esszém (Ismerős idegen, európai fattyúk) a Der andere nebanan című Fischer- antológiában. Valaki felfedezte, hogy írásom témája időszerűbb, mint mikor megszületett. Említett esszém lenne az apropója az ezt követő pódiumbeszélgetésnek. Olvasgatom a 2006-ban írt szöveget, akkor még úgy tűnt, konszolidációs idők következnek. Azóta, felbolydult az európai világ. „Az ismerős idegen kétséget kizáróan továbbra is félig megtűrt, félig gyanús, sok árnyékát cipelő személy marad”, vetettem papírra akkor, miután napjainkig ez a kísértet járja Kelet-Európát. Az esszémben említem virágtermelő nagyapám, aki a múlt századelőn vendégmunkás volt Franciaországban. Egy kertészetben dolgozott, ahol megszerette az egzotikus holland virágokat. Nagy terveket szövögetett. A különleges virághagymákat buzgón hordta haza, hogy szaporítsa őket, a vágott virágokat meg a piacon árulja. Óriásit csalódott, amikor azt tapasztalta, hogy nem kellettek senkinek. Az itthoniak gyanúsan méregették az idegen, európai virágokat. A minap tiszteletünket tettük nyughelyénél a szenttamási temetőben. Sokszínű árvácskákat palántáltunk a sírjára, azzal a reménnyel, hátha túlélik a téli fagyokat. Vajon léteznek-e olyan árvácska fajták, amelyek átvészelik azt a zimankót, amely ránk vár? Az árvácskákról beszéltem és a kelet-európai politikai zimankóról. Hervadoznak az európai virágfajták, s mi árván maradva, ültessünk fagytűrő árvácskákat. Nem maradt más hátra. Legyen az árvácska az ellenállás és a szívósság jelképe.

A harácsoló új osztály

A bulvársajtó licitál, melyik miniszter ellen lesz feljelentés, kit vezetnek elő, ki kerül börtönbe. A vádaskodások vészesen terjednek. Ellenben, csak ezután jön a java, jelenti be Vučić kormányfő helyettes. A sajtó találgat. Vajon akad-e a mai kormánypártok környezetében megvesztegethető személy, vagy csupa angyalarcú, tiszta kezű társaság? Nem vagyok sem ügyész, sem bíró. Miután a feltételezett bűncselekmények méretéről értesülök, elszorul a torkom. Mindez lehetséges? Mert ha igen, akkor a helyzet sokkal rosszabb, mint feltételeztem. Velejéig romlott társadalomban élek. Annyira kétségbeejtő, hogy felrémlik a kérdés, törvényes keretek között megváltoztatható-e? Vagy csak jogsértéssel lehet változtatni? Úton útfélén hallom, hogy nem kell túlságosan ügyelni a paragrafusokra, nem kell bedőlni a védőügyvédi huncutságoknak. A nyomorúságos életkörülmények között élő tömeg egy része hajlandó, legalábbis átmenetileg, eltekinteni a jogállamtól, csakhogy megtisztítsák Augiász istállóját. A nép egy csoportja keresi az új Héraklészt. Vagy csupán arról van szó, hogy az antikorrupciós eufória a politikai hidegháború eszköztárának része? A dolgok állása mégsem olyan súlyos? Politikai szemfényvesztés? Nem kell izgulni, hallom az utcán. Minden csoda három napig tart! Ez az eset is gyorsan feledésbe merül. Egy dolog azonban máris kiderült: éspedig az, hogy az új osztály, mondjuk ki, az új burzsoázia és a politikusok egy része között, nagyfokú cinkosság van, amelynek következtében a nemzet szolgáinak egy része, felkapaszkodik az új kapitalista osztályba. Épülnek a villák, gyarapodik a vagyon, a gazdagok birodalmai mind nagyobbak. Ennek látható példája a felduzzadt testőrség. A sajtó szerint, Szerbiában a számtalan politikus rendelkezik testőrséggel. Rendőrségi- vagy magántestőrséggel. Magától értetődő, hiszen ahol a hirtelen halmozódik az arany, ott vér is folyik. De nem ezek az izomkolosszusok a legveszélyesebbek. Van aggasztóbb testőrség is, az úgynevezett „holdudvar”. Ezek közé tartoznak a tanácsadók, az „analitikusok”, az intellektuális bürokraták, az állami nemesek, akik közpénzeken gazdáik szellemi tekintélyét őrzik.

Franciaország nem tartóztatja le Voltaire-t!

Szabadkán beszéltem arról, hogy az európai szellem fontos jellemzője a kultúra és az ideológia közötti feszültség. Sokszor megbizonyosodtam erről, így legutóbb az idei nyáron, amikor újra elővettem a görög drámaírókat. Euripidész még az istenek felelősségét is felvetette. És ez a feszültség tart mind a mai napig. A politikusok hiteltelennek tartják az írókat, mert más perspektívából ítélik meg a közügyeket. Vannak persze kivételek, ilyen volt De Gaulle. Sartre betiltott újságokat árusított Párizs utcáin, minek alapján le lehetett volna tartóztatni. De Gaulle azonban nem hagyta jóvá. „Franciaország nem tartóztatja le Voltaire-t” – mondta. Ez a zseniális mondat nagyon ritkán hallható.

Egypárti illemtan

Orbán Viktor feltett a honlapjára három fotót, amely híveinek egy részét felháborította, másik részét elismerésre késztette. A berlini Adenauer Alapítvány termében a magyar miniszterelnök a közönség soraiban helyet foglaló Nobel díjasKertész Imreíróhoz lépett és kezet fogott vele. Szerintem nem történt semmi rendkívüli. Orbán nyilván ismeri az illemtant, amiről ma továbbra is megfeledkeznek. Engem a Zöld utcában a szüleim arra neveltek, hogy az idősebbeknek előre illik köszönni. Nem voltam én kivétel, pajtásaimat is erre oktatták. Az utca egyszerű népe idejében elsajátította az európai jó modort. Szüleim, gyerekkoromban ezt úgy belém verték, hogy később lelkiismeret furdalásom támadt, amikor Újvidék utcáin, egy-egy idősebb ismerősömet szórakozottságomban későn vettem észre és nem köszöntem neki előre. Igyekeztem alkalmat találni, hogy elnézést kérjek.  Némileg megnyugtatott, ha az illető azt válaszolta, hogy a tumultusban ő sem vett észre. Ennek ellenére éltem a gyanúperrel, hogy csak udvariasságból válaszolt így, mert a jó nevelt, udvarias ember még a haragját is leplezi. A hatvanas, hetvenes években majd később is rájöttem, hogy az európai bonton nem mindenhol, illetve minden időben érvényes. Pl. az egypártrendszerben. Ki is oktattak! A pártfunkcionáriusoknak akkor is előre kell köszönteni, ha azok tíz vagy húsz évvel fiatalabbak. Ezért a többpártrendszer bevezetésekor kíváncsian vártam, hogy feltámad-e az európai illemtan. Sajnos nem Végül is arról van szó, hogy a politikai rendszer átalakítható, de az autoritatív mentalitás túléli a rendszerváltásokat.

Piszlicsár dolgok

Szokásomhoz híven reggel átlapozom a Neue Zürcher Zeitungot. Kimerítő elemzés a ma este sorra kerülő Obama-Romney tévévitáról. Elmosolyodok. Az elnökjelölti vitában, írja az elemző, fontos szerepet játszik a benzinár. És természetesen az adópolitika. Ilyesmi mifelénk elképzelhetetlen. Európa eme régiójában a politikusok úgy beszélnek, mint a Messiások. Olyan piszlicsár dolgok, mint az adó nemigen érdekli őket. A berlini Tageszeitungban Hans Ulrich Gumbrecht arról elmélkedik, hogy a fiatal írónemzedéket miért foglalkoztatja annyira a szüleik kora. Tény ugyanis, hogy ’68 és az utána következő évek a mai nyugati fiatalok szellemi mozgalmának kiindulópontja. Ez nálunk szóba sem kerül. A Frankfurter Allgemeine Zeitungban, Wolfgang Kemp, egy radikálisan új ifjúsági nyelv megszületését kommentálja. Közeleg az idő, amikor szülők és gyermekek elbeszélnek egymás mellett, vagy félreértik egymást. Miféle irodalmi vetülete lesz ennek?

Családi Kör, 2012. október 25.