Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. január 3., péntek
1919 november 16.én Horthy bevonul a „bűnös Budapestre”. 1922-ben Hunyady hazatér Kolozsvárra. „És a sok idegen hely közt egyszerre fölsugárzott Erdély és Kolozsvár. Ott sem volt már élő kapcsolatom, hasznos ismeretségem. De legalább tudtam, hogy merre van. És emlékeztem levegőjének ízére. Elhatároztam, hogy kivándorlok Budapestről, »haza«, Kolozsvárra. És a döntés után elfogott az a sóvárgás és bizsergés, amely ösztönszerűen lép föl a szerencsés ötletek kíséretében.” Akkoriban Kolozsvárra már bevonultak a románok, a magyarok tisztában voltak vele, hogy kisebbségben lesznek. Hunyady egy újságnál kezdett dolgozni, ahol figyelmeztették. „Figyelmeztetnem kell a szerkesztő urat, hogy itt Erdélyben, különösen a mi lapunknál, a jellem csaknem olyan fontos, mint a szorgalom és a tehetség.”. Ekkor látta Hunyadi az új kisebbségi építkezést. „A bonton-hoz tartozott a Magyar Színházba járni. Tele volt a színház. Együtt járt ezzel, hogy jó is volt tehát. Aminthogy a nagy példányszámú újságok is soha nem képzelt színvonalra emelkedtek. És az erdélyi újságírók szervezete, az egészséges anyagi alapon kifejlődve, példátlan erő és becsület értékét jelentette. Nem szabad azonban azt hinni, hogy ez a bőség és föllendülés olyan volt, mint valami szüreti mulatság. Éppen az volt benne a szép, hogy a magyar kisebbség minden kulturális és gazdasági megmozdulása fölött valami tiszta komolyság lebegett. Méhmunka folyt, mézgyűjtés, a szükség időszakára, amely nemsokára el is érkezett egész Európa gazdasági krízisének nagy apályával, amelyben minden összeomlott, ami nem volt nagyon jól megalapozva.” Rendkívül megható ezeket a sorokat olvasni, mivel én egészen másféle magyar világot látok itt Bácskában. Trianon után a történelem sokkhatása Vajdaságban is rendkívüli energiát szült, az értelmiségiek ügy érezték, hogy szükségük van egymásra. Manapság az ellenkezője játszódik le. Tanúja vagyok az értelmiségi izolációnak és atomizációnak. A páholyban üldögélő ellenzéki-széplelkek, akiket soha senki nyilvánosan nem bírált, egy karcolás sem érte őket, hősi halálra buzdítják az arénában küzdő több nyílvesszőtől is vérző, nyilvánosan elmarasztalt áldozatokat. A páholy egyik része eregeti a nyílvesszőket az arénába, a másik pedig még több vért követel. A két tábor állítólag egymással perlekedik a páholyokban. Senkinek sincs szüksége a másikra. Időnként alakulnak érdekcsoportok, de közös eszmevilág nélkül. Részesei voltunk a történelem sokkhatásának, a jugoszláviai háborúknak, mégis hiányzik az a lebegő „tiszta komolyság”, amelyről Hunyady beszél. Múltunkat köpködjük – sokan azzal áltatják magukat, hogy nincs rá szükségünk, majd Pestről az új múltat importálunk, hiszen a sajátunkból diadalittasan kilopakodtunk. Németh László mondata jut eszembe: Pest, Pest, fuvolázzák a lírikus lelkek.