Tarack és műkertek

2011. november

Ami nem igaz…

Megdöbbenve olvastam Pásztor István szónoklatát a szabadkai Népkör ünnepségén. Többek között ezeket mondta: „Akik a sajtószabadság feletti félelmükben a szerb kultuszminisztertől kértek támogatást, most ebben a pillanatban elfelejtettek szót emelni.”   Ez így, természetesen nem igaz. Én például, éppen a Családi Körben, Pásztornál jóval keményebben fogalmaztam, mert többek között ezt a törvényt az identitás elleni agressziónak neveztem. Annak is örültem, hogy ebben a kérdésben nagy egyetértés uralkodik a magyar közösségben, hogy a különböző pártok, civil szervezetek, különböző hitvallású személyek egyként ítélték el azt a törvényt. Akkor is, most is, a közös alapokat kerestem, nem a széthúzást. Ez az egység hasonlatos a kettős állampolgárság idején kialakított egységhez, amikor csak – a kegyes nemzethaláltól való félelemben – néhány VMSZ vezető ellenezett. Ugyanakkor arra is figyelmeztettem, hogy ezt az egységet nem szabad a hatalmi harc szolgálatába állítani. Főleg a hivatásos kisebbségi politikusok nem engedhetik meg maguknak ezt, akik azért kapják a fizetésüket, hogy szót emeljenek. Munkahelyi kötelezettségüket teljesítették. Külön hangsúlyoztam annak fontosságát, hogy ez ellen ne csak magunk között, a kisebbségi kuckóban tiltakozzunk, hanem az ország és Európa közvéleménye előtt, s Pásztor Istvánnak elismeréssel adóztam, mert nyílt levelet intézett Boris Tadić államelnökhöz. Ezt az elvet vallva a Családi Körben megjelent szövegemet természetesen szerb nyelven is közzétettem az igen népszerű autonomija.info honlapon. Ami pedig a „szerb minisztert” illeti, szeretném megjegyezni, hogy őt nem én, hanem a VMSZ választotta meg, tehát a VMSZ minisztere is. Mint ahogy a VMSZ választotta meg Djelićet is, aki az inkriminált törvényt előterjesztette.

Hétköznapi gondok

A bécsi autóbusznak est 10.30-kor kellet volna megérkeznie a bécsi Erdberg pályaudvarra, ám éjfél után érkeztünk meg. A szerb-magyar határon órák hosszat várakozunk, ez idő alatt az utasok nem léphetnek ki az autóbuszból, még a toalettre sem mehetnek. Az buszban magyar szavakat is hallok, egy fiatal magyar orvos és egy villanyszerelő utazik Bécsbe, december elsején munkába állnak, s igen hálásak a magyar kormánynak, amely lehetővé tette számukra, hogy magyar útlevél birtokába jussanak. Újév után a családjukat is viszik magukkal. A fiatal orvos elmondja, hogy mostanában Magyarországon könnyebben találna munkahelyet, mivel onnan is külföldre szállingóznak az orvosok, s velük együtt ő is jobbnak találja, hogy egyenesen Ausztriába távozzon, ahol a gyereke tökéletesen elsajátítja a német nyelvet.  Akkor az övé lesz a nagyvilág! Csak az a gondja, hogy talál-e megfelelő óvodát, mert úgy tudja, hogy Bécsben nehéz a gyereket óvodába elhelyezni. Az iskolával nem lesz gond. A villanyszerelő bólogat, úgy van, mondja, nem lesz gond. Az ő gyereke őszre indul iskolába, addig majd Bécsben gyakorolja a németet. Ilyenkor mindig kettős érzés kerít hatalmába, sajnálom, hogy az emberek távoznak, de nincs erkölcsi jogom megkérdőjelezni döntésüket. Immár évtizedek óta csak azt látom, hogy távoznak, távoznak.

Bemutató előtt

Délelőtt könnyű séta. A Burg mellett megpihenek Mária Terézia szobra előtt. Amikor Bécsben járok, soha sem felejtem ezt megtenni, hiszen éppen ő volt Újvidék városának a keresztanyja. Aztán az Albertinában megtekintem az impresszionisták képkiállítását a kertekről. Jó itt megpihenni, igazat adok az impresszionistáknak, néha meg kell festeni a kerteket, hogy az utókor emlékezzen arra a polgári világra, amely a felvilágosodás szellemében szemlélte a világot. De hol vagyunk mi attól? Vannak-e még kertek, kérdezem magamtól Bécs kellős közepén. Vagy csak műkertek, impresszionista utánzatok maradtak? Délben Walter Famler, a bécsi Alte Schmiede főtitkára jelentkezik, együtt indulunk, hogy interjút ajak, az osztrák közszolgálati rádiónak, az ORF-nak. Kiderül, hogy az interjú élőben megy, s 35 percig tart. Kiverte a homlokomat hideg verejték. Csak akkor nyugszom meg, amikor beülök a stúdióba. A műsorvezető a What is Jugoslavia bemutatójáról, valamint az Exterritóriumról és az Egy makró emlékiratairól faggat. Előtte a két német nyelvű könyvem, idéz és kérdez, s lassan én is otthonosan érzem magam a stúdióban. Észre sem veszem, s lejár a 35 perc. A szerkesztő igazi jó bécsi kávéra invitál, s mire elfogyasztjuk a kávét, megjelenik a műsorszervező és átadja a CD-ét, amelyre lemásolták az interjú hanganyagát. Nálunk ez nem szokás. Fontos ez akkor is, ha élőben megy a műsor, de akkor is, ha vágjuk a felvett anyagot, mondja, hiszen az interjúalanynak tudnia kell, hogy mi került be a műsorba és mi nem. Az ORF így védi az interjúalanyokat. Az újságírók is hasonlóképpen járnak el. Elküldi az interjú szövegét a szerzőnek, hogy autorizálja. Nálunk viszont az interjúalany teljesen ki van szolgáltatva a szerkesztőségeknek. Az orra alá nyomják a mikrofont, s hogy abból mi jelenik meg, milyen tálalásban, azt csak a jó ég és a szerkesztő tudja. Nem állítom, hogy minden esetben hamisításról van szó, legtöbbször csak csúsztatásról, elhallgatásról, pontatlanságról.

A nyakkendőről

Bécsben vagyok, de mégsem kötök nyakkendőt, döntöm el a What is Jugoslavia bemutatója előtt. Telt ház előtt adják elő a monodrámámat, s én izgatottan figyelem, hogy a premier közönségének kisebb vagy nagyobb része kötött nyakkendőt. Többségben vagyunk, állapítom meg elégedetten. Kényszeredetten foglalok helyet az elsősorban, egész életemben idegenkedtem attól a sortól, de nem tehetek mást, a szervezők ott biztosítottak helyet, mert az előadás után meg kell hajolni a nagyérdemű közönség előtt, s a színész ilyenkor nem keresgélhet a teremben, hogy felvezessen a színpadra. Anikó kuncog, mert mégis bekényszerítettek az elő sorba. Az előadás idején szüntelenül az motoszkált a fejemben, hogy a nagyapám, aki huzamosabb ideig Párizs mellett volt vendégmunkás, hazafelé jövet betért Bécse is, mert – mint mondta – látni akarta a császárvárost. Az előadás végén a közönség elé lépek, meghajlok, s érzem, hogy fáj a derekam. Először ezen az őszön.

Elhunyt Konstantinović

A bécsi Irodalmi Ősz ünnepi megnyitóján Sreten Ugričić közli velem, hogy 83 éves korában elhunyt Radimor Konstantinović író és esszéista.  Ugričić új regénye, az Ismeretlen hős nagy sikert aratott Németországban, jobbnál jobb kritikák jelentek meg regényéről, amely 2011-ben játszódik le. Akkor lesz ugyanis 100 éves évfordulója annak, hogy Gavrilo Princip Szarajevóban meggyilkolta Ferdinánd trónörököst. Nos, a száz éves évforduló jó alkalom a szerb nemzeti érzés megerősítésére. A regény világa azt mutatja be, hogy miféle eszközökkel él a hatalom a nacionalizmus gerjesztése érdekében. Aktuális kelet-közép-európai történet, állítják a kritikusok, amely szerbiai színfalak között játszódik le. A XX század második felének egyik legfontosabb szerb értelmiségije távozott, folytatja Ugričić. Arra gondolok, hogy Szerbia akkor tesz majd döntő lépéseket Európa felé, amikor Konstantinovićról utcákat és tereket neveznek el.  Regényeivel még az ötvenes években ismerkedtem meg, aztán következtek esszéi, s újabb regényei. A nacionalizmusról és a provincializmusról kevesen írtak olyan mélyrehatóan és oly maró gúnnyal, mint Radomir Konstantinović. Ő volt az, aki kezdeményezte a Belgrádi Kör létrehozását, ez volt ez első értelmiségi ellenzéki megmozdulás Szerbiában. Hetente egyszer telt ház előtt mondtuk a magunkét. Milošević sajtója Szerbia ellenségének minősítette mindazokat, akik azokon a hónapon át tartó vitaműsorokon felléptek. Ez a sajtó brutálisan fogadta már annak a hírét is, hogy létrejött az a kör, számolt be a neves író és esszéista az első ülésen.  Sajnos, nemrégiben Konstantinovićra (is) rárontott a vajdasági magyar pártsajtó. Ő is abban a jubileumi emlékbizottságban ült, amely meghatározta, hogy rigómezei csata ünnepségei nem állíthatók a nacionalizmus és a sovinizmus szolgálatába. A másik oldal sejtelmesen hallgatott, megtehette, hiszen tudta, hogy számára az intellektuális hátteret a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia fogja biztosítani. Ez a háttér maradt a kilencvenes években is. Mégis szembeszálltunk az árral, s olyan elveket fogalmaztunk meg, amilyet a Szerb Tudományos Akadémia tagsága még ma sem kíván elfogadni. De a politikusokat megigézte a Szerb Tudományos Akadémia csábító Memoranduma. Természetesen az akadémikusok, sem akkor, sem tegnap, Konstantinovićot nem jelölték tagságra, igaz, hogy Konstantinović akkor nem vállalta volna ezt. Halála előtt sem! Szerencsére, még életében kárpótolta a Boszniai Tudományos Akadémia. (Újra kiderült: senki sem lehet próféta saját hazájában.) Amikor a sokat szenvedett Szarajevóban akadémikusnak választották meg, örömmel teljesítettem Konstantinović kívánságát, s elmondtam róla a laudációt.

Családi Kör, 2011. november 3.