A vajdasági élet krónikásának számító Végel László legújabb regénye 16 év után készült el és jelent meg. Ez alatt az idő alatt a szerző számos egyéb kötetet publikált, főleg esszéket, drámákat, de más regényeket is. A hosszú alkotási folyamat jelzi a feladat nehézségét, de a megírás kötelesség-jellegét is: sürgető és nagy munka beszámolni azokról a sebekről, melyeket a kommunista rendszer okozott a lelkekben. A regény, mely három generáció sorsán keresztül mutatja be a szocializmus mint eszmény kudarcát, mégsem dokumentumregény. Fikció, de olyan fikció, mely a megalkotottságot egyértelműen alárendeli a mondanivalónak. Túlságos érzékletességre törekszik, az emberek tudata, értelmi és érzelmi reflexiói érdeklik, de emiatt sok helyütt elvont, elméleti marad. Mindemellett Végel a mű nevelődési regény mivoltát hangsúlyozza, az alcím is ez: „nevelődési regény”. Ezzel, illetve a mottóval nagyban segíti a nem éppen könnyű szöveg értelmezését. „Félelmetes dolog örökké keresni, de sokkal félelmetesebb találni valamit, és az elhagyására kényszerülni.” Az idézet a Wilhelm Meister tanulóévei-ből való: nem véletlenül, hiszen a Parainézist át-meg átszövik Goethe nevelődési regényére való utalások, párhuzamok. Kis túlzással akár egyfajta parafrázisként is értékelhetjük Végel László művét.
A történet Újvidéken játszódik, az 1980-as évek elején, generációk közti küzdelmek idején, az eszménynélküliség állapotában. A középpontban apa és fogadott fia viszonyrendszere áll, illetve párhuzamos önmegértési próbálkozásaik, kiútkereső küzdelmeik. Damján Pál, az apa, vezető beosztású pártfunkcionárius, sikeres politikus volt, de képtelen feldolgozni dicstelen múltja tetteit, az eszme nevében elkövetett cselekedeteit, lelkifurdalást érez, és bűnösnek gondolja magát egykori szerelme halálában. A fiú, Damján Gábriel azzal a kilátástalansággal, meghasonlottsággal küzd, melyet elődeiktől természetszerűleg kapnak egy meghasonlott korszak örökösei. Mindketten menekülnek egymástól, az apa a beismeréstől retteg, a fiúnak fogalma sincs az okokról.
Az idősebb generációnak a múltja nem lehet tiszta, de a fiataloknak a jövője sem. Az apa lelkiismeretével folytatott küzdelmeiben, monológjaiban feltárul a múlt, a fiú a szavakat hazugnak tartva, cselekedeteivel próbál kitörni, magára találni. Mindeközben körvonalazódik annak a társadalomnak, annak a kornak a rajza, mely sokakat megmérgez. Többféle csoportba lehetne sorolni az embereket, egy biztos: egyéniség nem létezik, „mindenki egyszerre volt cinikus és szolgalelkű”. Vannak, akik gátlástalanul kihasználnak minden lehetőséget, hogy karriert csináljanak, és vannak, akik az iróniába menekülve belesüppednek a kommunista spleenbe. De a szenvedés általános, mert a szocializmus „kollektív boldogságától” eljutottak a teljes kiábrándulásig. Az érzelmek elvesztik értéküket, valójában nem is értelmezhetőek az emberek számára az érzelmi kapcsolatok: a szerelem kurválkodássá válik, a barátság érdekviszony, a rokoni kapcsolat felesleges kolonc. A társadalmi tabló egy-egy mellékalak élettöredékén keresztül válik teljessé, párbeszédeknek álcázott monológokból derülnek ki újabb és újabb féligazságok. Tulajdonképpen egyetlen szemszög sem hiteles, sem Damján Pálé, sem Gábrielé, sem a többi szereplőé. Mintha homályban, szűrt fényben tapogatóznának. A világ is abszurd: a felsőbb körök réme és menedékhelye egyszerre a Zárt osztály, mely valójában nem is létezik, régen megszűnt. Aki épeszű és megfontolt, öngyilkos lesz, és ezt mindenki helyesli. A párt vezetői egymástól rettegnek, féltve őrzik magánéletük titkait, melyekkel megzsarolhatóak, de a titkos Oázis Klubban boldogan kitárulkoznak.
A regény végén egy képtelen színdarabban maga Gábriel rántja le a leplet nevelőapja titkáról. Az apa megkönnyebbül és a fiú pedig eltűnik a színről. Nincs feloldás, nincs változás. A fiú mégsem jutott el sehová, megkérdőjeleződik a fejlődés, a „nevelődés”. A cím „intelmező tanítása”, hátrahagyott üzenete a kései utódoknak szól: a túlságosan komolyan vett utópiák természetét leplezi le. Kezdetben minden ilyen eszmény tökéletesnek és működőképesnek tűnhet, de a gyakorlatban, a megvalósítás során csalódást okoz, alantassá válik, sőt, abszurddá is. A következő nemzedékek ugyanolyan fertőzöttek, ők sem képesek kijavítani a hibát, de nekik már eszmény sem jut, ezért még boldogtalanabbak lesznek. Találtak ugyan valamit, de elhagyni kényszerülnek azt…
Takács Nóra
Kontextus.hu