Takács Ferenc: A történelem színpadán

(Az integrális szöveg a Végel-Symposion c. kötetben olvasható)Erre a válságélményre ezúttal is a posztmodernizmus kínál – ha, nem is gyógyírt, de legalábbis valamiféle mércét és viszonyítási pontot: Ljubiša Ristić 1985-ös szabadkai produkciója, a Madách-kommentárok, Az ember tragédiájának ez a – Végel szerint – „kritikus posztmodernista” értel­mezése, mely „szubverzív módon dekomponálja a Történelmet”, a luciferi kísértést. Az előadás rendkívül tartalmas és gondolatgazdag elemzése egyben Végel személyes írói gondjainak a tükre, mégpedig bevallottan: Ristić esztétikájából a maga Áttüntetések című regényére nézve olvas ki fontos hasonlóságokat.

De még itt is, a Történelem posztmodernista segítséggel végrehajtott elveszej­tése láttán is kísérletet tesz Végel a Történelem megmentésére. A radikális demisz­tifikálás nyomán maradó romok között felsejleni véli a remény épületét: az előadás „művészi szerkezete megfosztja varázsától a múltat” és „meghódítja a reménytelenség kiskapuját”; ezen a kiskapun viszont Végel szerint „be lehet lépni a jövő történelmébe”, mely az ő felfogásában – az esszé záró szavaiban – továbbra is a marxi „igazi történelem”. Ha hangsúlyos zárófordulatként, retorikai felütésként is, de még egyszer visszatér a mítosz, a régi fantom; igaz, legalább kisbetűvel.

Ez az immár kétkedőbb, önmagában is bizonytalanabb újramitizáló impul­zus érdekes módon más összefüggésben is rajta hagyja nyomát Végel töprengé­sein. Arra gondolok, ahogyan a szerző a posztmodernizmus fogalmát kezeli. Merev, pontos, szelektív séma, már-már a mítosz evidenciájával fellépő foga­lom ez nála; pedig a posztmodernizmus máshol és másoknál bizony elég cseppfolyós és bizonytalan állapotban van. Az elmúlt húszegynéhány év során ugyanis rendkívül heterogén gondolatok együttese került ez alá a címke alá, különböző szerzők mást és mást értettek rajta, másként használták a filozófiá­ban, másként vonatkoztatták a költészetre, a regényre, a képzőművészetre vagy az építészetre. Sőt, éppen e zűrzavar láttán nagyon komoly ellenérvek is elhangzottak – s tévedés ne essék, nem feltétlenül konzervatív ideológiai hátterű ellenérvek –, melyek szerint a fogalom teljességgel használhatatlan; hogy egy részterületről vegyünk példát, az amerikai kritikus, Gerald Graff például már egy 1973-as tanulmányában merő „mítosznak” minősítette „a posztmodern áttörést az amerikai irodalomban”.

De akárhogy vélekedjünk is a dologról, az a merev és sematikus szembeállí­tás modernizmus és posztmodernizmus között, amellyel Végel operál, nemigen állja ki az irodalmi tények próbáját. Végelnek szüksége van a posztmodernizmus radikális másságára, a posztmodernizmust a modernizmustól elválasztó már-­már apokaliptikus cezúrára, s ezért egy sor olyan – számára fontos – irodalmi jellegzetességet tüntet fel posztmodern újdonságnak, amelyek a modernizmus­ban – a régi, a „klasszikus” modernizmusban – is felfedezhetők, olyannyira, hogy a modernizmus egyik-másik alapdokumentumának központi mozzana­tát alkotják. A posztmodern irodalmi jellegzetességekről adott listája így pon­tosan illik Joyce Ulyssesére és Eliot Átkföldjére: a modernizmus állítólag „ho­mogén formái” helyett mindkettőt a „radikális eklekticizmus” jellemzi; mind­kettő ellentéte „az elidegenedett nyelvi homogeneitásnak”, „az idiolektus uralmának”; mindkettő elkerüli a rendszerszerűséget mint a modern zsákut­cáját”, mivel mindkettő rendszerszerűsége egyben önnön rendszerszerűségük, egyáltalán, a rendszerszerűség eszméjének az ironikus szubverziója is; mind­kettőben funkciót kapnak azok a „szubkulturális formák” és „inferiórus műfa­jok”, amelyeknek szerepeltetése Végel szerint posztmodern jelenség.

Mint ahogy a „nyelvi monoteizmus” lerombolása sem váratott magára a posztmodern korig: Joyce Finnegans Wake-je erre már 1939-ben példát adott, mint ahogy ez a páratlanul „szabad” modern mű a Történelem radikális szubverzióját, a Történelem fantomjának ördögűzését is elvégezte. A Finnegans Wake „Ádám álma”, Madách Tragédiájával közös gyökerű mű; olyan álom, mely paradox módon a Történelemből való felébredés állapota. Engem a Madách-kommentárok – Végel pontos leírásában és érzékeny elemzésében – ­minduntalan a joyce-i módszerre emlékeztetett, számomra a „posztmodern” felfogás valójában a modernet jelentette.

Álom és felébredés: Végel László egyszerre sürgeti a Történelemből való felébredést, egyszerre őrzi Történelem álmát. Azaz a bibliai Ábrahám ő, a kötet címének, az előszó példázatának a hőse, aki „egyaránt vívódik a hittel és a hitetlenséggel, a történelem éppen uralkodó eszméivel és azoknak tagadásával”, ő „korunk törékeny hőse, aki az elszenvedett vereségek ellenére sem bocsátaná meg magának, ha nem lenne ereje még egy vereséghez”. Könyve remény és kétely, hit és tudás patthelyzetének drámai krónikája, tehát egy vereség foglalata; egyben ennek a helyzetnek a heroikus elfogadása, sőt, választása, tehát sorsválasztás. Így: erkölcsi diadal.

(Az integrális szöveg a Végel-Symposion c. kötetben olvasható)Erre a válságélményre ezúttal is a posztmodernizmus kínál – ha, nem is gyógyírt, de legalábbis valamiféle mércét és viszonyítási pontot: Ljubiša Ristić 1985-ös szabadkai produkciója, a Madách-kommentárok, Az ember tragédiájának ez a – Végel szerint – „kritikus posztmodernista” értel­mezése, mely „szubverzív módon dekomponálja a Történelmet”, a luciferi kísértést. Az előadás rendkívül tartalmas és gondolatgazdag elemzése egyben Végel személyes írói gondjainak a tükre, mégpedig bevallottan: Ristić esztétikájából a maga Áttüntetések című regényére nézve olvas ki fontos hasonlóságokat.

De még itt is, a Történelem posztmodernista segítséggel végrehajtott elveszej­tése láttán is kísérletet tesz Végel a Történelem megmentésére. A radikális demisz­tifikálás nyomán maradó romok között felsejleni véli a remény épületét: az előadás „művészi szerkezete megfosztja varázsától a múltat” és „meghódítja a reménytelenség kiskapuját”; ezen a kiskapun viszont Végel szerint „be lehet lépni a jövő történelmébe”, mely az ő felfogásában – az esszé záró szavaiban – továbbra is a marxi „igazi történelem”. Ha hangsúlyos zárófordulatként, retorikai felütésként is, de még egyszer visszatér a mítosz, a régi fantom; igaz, legalább kisbetűvel.

Ez az immár kétkedőbb, önmagában is bizonytalanabb újramitizáló impul­zus érdekes módon más összefüggésben is rajta hagyja nyomát Végel töprengé­sein. Arra gondolok, ahogyan a szerző a posztmodernizmus fogalmát kezeli. Merev, pontos, szelektív séma, már-már a mítosz evidenciájával fellépő foga­lom ez nála; pedig a posztmodernizmus máshol és másoknál bizony elég cseppfolyós és bizonytalan állapotban van. Az elmúlt húszegynéhány év során ugyanis rendkívül heterogén gondolatok együttese került ez alá a címke alá, különböző szerzők mást és mást értettek rajta, másként használták a filozófiá­ban, másként vonatkoztatták a költészetre, a regényre, a képzőművészetre vagy az építészetre. Sőt, éppen e zűrzavar láttán nagyon komoly ellenérvek is elhangzottak – s tévedés ne essék, nem feltétlenül konzervatív ideológiai hátterű ellenérvek –, melyek szerint a fogalom teljességgel használhatatlan; hogy egy részterületről vegyünk példát, az amerikai kritikus, Gerald Graff például már egy 1973-as tanulmányában merő „mítosznak” minősítette „a posztmodern áttörést az amerikai irodalomban”.

De akárhogy vélekedjünk is a dologról, az a merev és sematikus szembeállí­tás modernizmus és posztmodernizmus között, amellyel Végel operál, nemigen állja ki az irodalmi tények próbáját. Végelnek szüksége van a posztmodernizmus radikális másságára, a posztmodernizmust a modernizmustól elválasztó már-­már apokaliptikus cezúrára, s ezért egy sor olyan – számára fontos – irodalmi jellegzetességet tüntet fel posztmodern újdonságnak, amelyek a modernizmus­ban – a régi, a „klasszikus” modernizmusban – is felfedezhetők, olyannyira, hogy a modernizmus egyik-másik alapdokumentumának központi mozzana­tát alkotják. A posztmodern irodalmi jellegzetességekről adott listája így pon­tosan illik Joyce Ulyssesére és Eliot Átkföldjére: a modernizmus állítólag „ho­mogén formái” helyett mindkettőt a „radikális eklekticizmus” jellemzi; mind­kettő ellentéte „az elidegenedett nyelvi homogeneitásnak”, „az idiolektus uralmának”; mindkettő elkerüli a rendszerszerűséget mint a modern zsákut­cáját”, mivel mindkettő rendszerszerűsége egyben önnön rendszerszerűségük, egyáltalán, a rendszerszerűség eszméjének az ironikus szubverziója is; mind­kettőben funkciót kapnak azok a „szubkulturális formák” és „inferiórus műfa­jok”, amelyeknek szerepeltetése Végel szerint posztmodern jelenség.

Mint ahogy a „nyelvi monoteizmus” lerombolása sem váratott magára a posztmodern korig: Joyce Finnegans Wake-je erre már 1939-ben példát adott, mint ahogy ez a páratlanul „szabad” modern mű a Történelem radikális szubverzióját, a Történelem fantomjának ördögűzését is elvégezte. A Finnegans Wake „Ádám álma”, Madách Tragédiájával közös gyökerű mű; olyan álom, mely paradox módon a Történelemből való felébredés állapota. Engem a Madách-kommentárok – Végel pontos leírásában és érzékeny elemzésében – ­minduntalan a joyce-i módszerre emlékeztetett, számomra a „posztmodern” felfogás valójában a modernet jelentette.

Álom és felébredés: Végel László egyszerre sürgeti a Történelemből való felébredést, egyszerre őrzi Történelem álmát. Azaz a bibliai Ábrahám ő, a kötet címének, az előszó példázatának a hőse, aki „egyaránt vívódik a hittel és a hitetlenséggel, a történelem éppen uralkodó eszméivel és azoknak tagadásával”, ő „korunk törékeny hőse, aki az elszenvedett vereségek ellenére sem bocsátaná meg magának, ha nem lenne ereje még egy vereséghez”. Könyve remény és kétely, hit és tudás patthelyzetének drámai krónikája, tehát egy vereség foglalata; egyben ennek a helyzetnek a heroikus elfogadása, sőt, választása, tehát sorsválasztás. Így: erkölcsi diadal.