Naplójegyzetek – fragmentumok
2020., július 25., szombat (…) Egyik budapesti tartózkodásom idején valamelyik kellemes társaságban az egyik írófeleség boldogan felkiáltott: A férjem sztáríró! Azóta is azon töprengek, hogy mit jelent a nyomorult időnkben sztárírónak lenni. Főleg fájdalmas kérdés ez a kis nemzetek irodalmában, amelyben a könyvkiadás teljesen ki van szolgáltatva az államnak, az egyetlen mecénásnak. Ebben a helyzetben mégis jobb megtűrt írónak, mint sztárírónak lenni. Az is igaz persze, hogy manapság a kelet-közép-európai írók és értelmiségiek elpártoltak a nyolcvanas években jellemző rebellis diskurzustól. Nem az egyik vagy a másik harcias interjúra, vitriolos újságcikkre gondolok, hanem a művekre, amelyekben egyre inkább eluralkodik a csillogó semlegesség, vagy ahogyan Hermann Broch mondja: az esztétáskodás. Hermann Broch szerint a „művész álláspontja mindig is az volt, hogy jól dolgozzék, ne szépen; aki csak a szépségre törekedett a munkájában, az minden korban kezdettől fogva a giccs rabja lett”. Nem áll tőlem távol, hogy az autokrata rendszerek esztétikája éppen ez a hermetikus posztmodernizmus. A Vergilius halála című Broch-regény az esztétáskodás agóniáját tárja fel.