Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. augusztus 13., csütörtök
A Sinkó-monodráma írása közben gyakran lapozgatom Máté evangéliumát, azt a részt, amelyben Jézust elhagyták a tanítványai. Elmenekültek. Krisztust hamis vádak alapján halálra ítélik. Poncius Pilátus a helytartó húsvétkor megkegyelmezhet egy halálraítéltnek, ezért felteszi a népnek a kérdést, ki kapjon kegyelmet: Jézus vagy pedig Barabás, a gyilkos, a rabló és a tolvaj. A tömeg Krisztus halálát követeli. Keresztre vele, ordítja a tömeg. „Ennek az embernek a vére ontásában én ártatlan vagyok”, mondta Poncius Pilátus. A tömeg kigúnyolta Jézust, akit keresztre feszítésének színhelyére a Golgotára vezetik. Péter pedig megtagadja a halálra ítélt Jézust. „Nem ismerem azt az embert”, esküdözik, amikor felismerik, hogy ő is Jézus köréhez tartozik. Aztán eszébe jut Jézus szava. „Mikor a kakas szól, háromszor megtagadsz.” Mélyen drámai jelenet, hogy ezek után Péter keserves sírásra fakadt. Júdás vissza akarja adni a júdáspénzt, vétkeztem, mondja, de a papok azt válaszolják, semmi közük hozzá. Júdás öngyilkos lesz. A történetben nem az ragadta meg a figyelmemet, hogy Júdásban felébredt a lelkiismeret, hiszen ez manapság nagyon ritka jelenség. Szeretnék látni, egy Júdást, aki visszaadta a júdáspénzt. A mai Júdások minél nagyobb jutalmat, fényes kitüntetéseket várnak és – kapnak. Júdás a mai közélet emblematikus figurája, megannyi ismerősöm júdáspénzen vásárolt magának stallumot, rangot és vagyont. A monodráma függvényében sokkal fontosabb a tanítványok viselkedése. Péter keserven sírására gondolok. Vajon sírnak-e a mai tanítványok, a barátok és a nemzedéktársak?