Szerepcserék
2013. február
Csend és zűrzavar
Úton-útfélén rosszkedvű emberek sopánkodnak. Noha, a jövő év a választási év, az utcán, a pályaudvarokon, a villamosokban, a metrón, a közértben nyilvánvalóvá vált, elkezdődött a választási kampány. Közel sem olyan céltudatos hangvételű, mint az újságcikkeké. Inkább zűrzavaros. Mindenki mindenben mindenkire gyanakszik. Olvasom az óvatos előrejelzéseket, s, hogy valamivel többet megtudjak, ellátogatok az Örs vezér térre, ahol meghallgatom a taxisofőrök, az alkalmi munkából élők, a munkanélküliek vélekedését. Azonban, kellemetlen meglepetés ér. Az emberek azelőtt vitatkoztak, nagy adag humorral politizáltak, most meg szúrós szemmel figyelik egymást, és hallgatnak. Szürcsölik a forralt bort és majszolják a sült kolbászt. Nem így volt régebben! 2010-ben például Örs vezér népe egyértelműen a Fidesz győzelmét jelezte. 2006-ban azt hallottam ugyanott, hogy az MSZP a nyerő. Így történt, bár a közvélemény kutatók előrejelzései másról szóltak. Az Örs vezér terének népe mindeddig megbízhatónak bizonyult. Most azonban feszült csend fogadott. Magyarország a mindennapi élet kisebb-nagyobb gondjaival bíbelődik, miközben a nagy politikai kérdések előtt némaságba burkolódzik. A jövőre esedékes választásokról, ezúttal nem esett szó az Örs vezér terén, csak arról, hogy az élet egyre nehezebb. Valaki elkezd egy mondatot, aztán elhallgat. A többséget nem érdekli, mit akart mondani az illető, csak mereven néznek maguk elé. Félnek? Szorongnak? Bizonytalanok? Vagy érdektelenek? A polgárok csak akkor bólogatnak ügybuzgón, amikor valaki felsóhajt és jelenti: „Már megint megdrágult a sült kolbász”.
Kézfogások és kések
Lapozom a bácskai magyar verésekről szóló budapesti újságokat. Többen is faggatnak a témáról, én azonban csak annyit mondhatok, amennyit a sajtóból kiolvasok. Igen, úgy igaz, új erőre kaptak a szélsőségesek. A hatalom nem száll szembe a velük, mivel a nemzeti jobboldal, nem kíván konfliktusba kerülni a szélsőjobbosokkal. Ismerőseim megértően bólogatnak, hogyne, jól ismerik az ilyesféle helyzeteket. A legnagyobb paradoxon, hogy eközben a szerb és a magyar kormány eddig soha nem tapasztalt jó viszonyt ápol, amit csak üdvözölni lehet. Viszont az már kevésbé üdvözölendő, hogy két síkon futnak az események. A politikusok kezet fognak, a háttérben kések villognak. Kisebb nagyobb intenzitással több, mint egy évtizede tart ez az állapot. Milošević idején az állam megszabta a sovinizmus határait, ám manapság az állam csak kacérkodik a nacionalistákkal, miközben tisztában van, hogy nincs hatalma felettük. Túlságosan gyakran meghunyászkodik előttük, esetleg fejcsóválva annyit mond, hogy ejnye-ejnye. A magyar közösségben viszont alig van kérdés, amelyben ilyen egységes vélemény alakult ki. A maga lehetőségeihez mérten a különböző értékrendet képviselő embereket, úgy a köznépet, mint a politikusokat és az értelmiségieket, felháborítják ezek a mély pszichológiai következményekkel járó verekedések. Megalázó és embertelen dolog! De hiábavaló minden jó szándék. Talán ez a tehetetlenség-érzés következménye az is, hogy a vajdasági magyarok bizony fel-felruccannak Budapestre, hogy a kormány mellett és a magyar ellenzék ellen demonstráljanak, de arra már nem futja a bátorságból, hogy a honi erőszak – ez esetben nem csak a nemzeti kisebbség elleni erőszakra gondolok – ellen is tüntessenek. Avagy, ők tudják legjobban, hogy könnyű a kormány mellett demonstrálni, ám igen kockázatos ellene szót emelni.
A nagylelkű többség és a társadalmi béke
„Ahol az erkölcsök tiszták, ott a felkelések és nyugtalanságok mit sem ártanak, ahol azonban romlottak, ott a legjobb törvények sem használnak” – jegyezte fel Pascal. Ez jut eszembe, amikor a székely zászló körüli bonyodalmakról értesülök. A székelyek ragaszkodnak a székely zászlóhoz, a román közvélemény viszont felzúdul. Ahol egy állam zászlaja ekkora tiszteletnek örvend, gondolom, ott az állami zászló mellett loboghat még sokféle zászló. Ahol az állam élvezi polgárai bizalmát, ott más nemzeti zászlók nem árthatnak. Erről meggyőződhettem Svájcban (is), ahol a svájci zászló mellett, olasz és francia zászlók is lobognak. Ott, ezen senki sem háborodik fel, annál az egyszerű oknál fogva, mert minden svájci polgár abszolút bizalommal van saját állama iránt, az állam ugyanakkor nem tesz különbséget különböző nemzetiségű polgárai között. Ahol ez nem így működik, ott minden „idegen” zászló nyugtalanságot esetleg politikai hisztériát idéz elő.
Polgári mazochizmus
Hazajövet megpróbálok eligazodni a szerbiai események rengetegében. Könnyen eltévedek, mert minden új színekben csillog, bár minden a régi. Ilyesféle újdonságnak számít Vesna Pesic bejelentése a belgrádi B92 talk-shpw műsorában, miszerint a „polgári Szerbia” vereséget szenvedett, ezért nincs mit tennie, minthogy támogassa a jelenlegi kormányt, amely hajlandó az egyre traumatikusabbá váló koszovói kérdést áthidalnia. Az igaz, hogy a jelenlegi kormányfő Ivica Dačić, sokkal rugalmasabbnak bizonyult, mint a tegnapi külügyminiszter Vuk Jeremić. Egészen groteszk szerepcsere történt. A szocialista párt első embere, mintha a Demokrata Párt programját valósítaná meg, a Demokrata Párt tegnapi külügyminisztere pedig mintha a tegnapelőtti Szerbiai Szocialista Párt programját képviselte volna. Legszívesebben a történelem ravaszságának nevezném ezt a jelenséget. A végét nem tudom, képtelenség előre látni, de talán korai lenne a polgári Szerbiát temetni. Az igaz, hogy a mozgalom belgrádi elitjének egy része valóban zsákutcába jutott, és ebben igazat kell adnom Vesna Pešićnek. Ez a „polgári mazochizmus” tehát ebben a szűk körben jogos. Csakhogy hozzá kell tenni: a Koszovó-kérdést valójában nem Brüsszelben kell megoldani, hanem Szerbiában és éppen ezért nem lenne szabad megfeledkezni Slaviša Orlović figyelmeztetéséről, mely szerint, ha a kormány tényleg tartós megoldást kíván, akkor őszintén fel kell tárnia kártyáit a polgárok előtt. Egyszersmind, új társadalmi párbeszédre lenne szükség!
A műveletlenség erény
Még évekkel ezelőtt, a Sterija Játékokat megnyitva apelláltam a kultúra fontosságára. A belgrádi könyvvásárt azzal a mondattal nyitottam meg, hogy a könyvre legalább akkora szükségünk van, mint az Európai Unióra. A közélet vezető személyiségei egyre energikusabban hangoztatják, hogy milyen fontos az európai csatlakozás, ám a kultúra egyre ínségesebb helyzetbe kerül. Nem csak arról van szó, hogy a költségvetésből mennyi jut a kultúrára, hanem arról is, hogy a társadalomban milyen értéket képvisel. Ha így haladunk, akkor azt az embert, aki könyvet vesz a kezébe, egyszerűen baleknak nevezzük, aztán pedig csodálkozunk, hogy az utcán egyre inkább tért hódít az erőszak, a politikában pedig a primitivizmus. A műveltség lassan szégyellnivaló lesz, a műveletlenség pedig erény. A minap arról olvashattam, hogy valamelyik előkelő belgrádi étteremben egy-egy rangos politikus Miša Bananával (akit a sajtó a maffiózók közé sorol) cseverészett, de arról még nem hallottam, hogy egy jelentős művésszel hozza össze a sors. Azt láttam, hogy egy-egy politikus rajongva bámulja, a pódiumon a farát riszáló turbó-folk énekesnőt, de arról nem, hogy új, modern regényeket olvasott volna. Lehet, hogy az előző mélyen emberi, de kevés. Éppen ezért nagyon örülök, hogy ezekben a napokban sokan felelevenítik Churchill történetét. A tábornokok a második világháború idején csökkenteni akarták a kultúrára szánt pénzt, mire Churchill felvetette a kérdést: „De, uraim, akkor miért harcolunk?” A mondat időszerű mindenütt, de a kisebbségben különösképpen, hiszen kultúra nélkül az identitás védhetetlen, mert a kisebbség egyetlen biztos mentőöve a kultúra. A többi, üres politikai blabla.
Amit nehéz megszokni
A pályaudvaron két angol fiú nem tud eligazodni az új, cirill betűs útirányt jelző autóbuszok között. Majd megszokják, gondolom. A buszban a fiatalok továbbra sem adják át a helyet az idősebbeknek, sokan hangosan káromkodnak, a sofőr időnként hirtelen befékez. Sorolhatnám tovább a kellemetlenségeket, amiket nagyon nehéz megszokni! Szerencsére, az angol fiúknak hosszú távon nem szükséges a körülményekhez alkalmazkodni. Összesúgtak, majd eldöntötték, hogy felpattannak a délre induló szerelvényre, Belgrádba folytatták útjukat. Hátha ott még akad latin betűs felirat.
Családi Kör, 2013. február 21