Szerelem és félelem

2013. november

Köszönet

Az e-maileken, a Facebookon érkeznek a gratulációk a Hazám-díj kapcsán. Barátok, ismerősök, ismeretlen jóakarók, olvasók. Zalán Tibor gratulál a díjhoz, sajnos, nem találkozhatunk, mert Egyiptomban van. Legalább is erre a következtetésre jutok egyiptomi jegyzeteit olvasgatva. Mindig elkerüljük egymást. Pár hónappal ezelőtt Újvidéken járt, akkor én éppen Ausztriában tartózkodtam. Külön örülök a vajdasági üzeneteknek. Az mégis jó esik, ha azok az emberek is emlékeznek rám, akikkel egyazon életet élek.

Összetört a közös asztal

Az Európa kávéházban tanulságos beszélgetés L. P. üzletemberrel. Nem a kormány vagy az ellenzék ellen, hanem Magyarország gazdasági helyzetéről beszél. Jó és rossz tendenciák. Arra gondolok, hogy mikor kerül sor ilyen tárgyilagos elemzésre a politikai életben. A politikában a radikális konfrontáció dominál, ami – sajnos – az irodalmi életre is rávetül. A Magyar Narancsnak adott interjúban felidéztem a nyolcvanas éveket, amikor még egy asztal mellett ültek a demokratikus magyar ellenzék tagjai. Népek és urbánusok, ahogy mondják, bár én ezt a felosztást eléggé mesterkéltnek tartottam, s annak tartom ma is. Nem kívánok nosztalgiázni, nem hivatkozom semmiféle romantikus egységre, hiszen a kultúrában a különbségek szülik meg az új alkotó energiákat, s a magyar kultúrában éppen a különbségek tiszteletével vannak gondok, ám nagy kár, hogy a különbségektől való szorongás és rettegés közben összetört a közös asztal.

Terjed a félelem

Az úttesten félig-meddig egyenruhás, bakancsos fiatalemberek menetelnek. Nem látok rajtuk semmiféle ismertető jelet, jönnek velem szemben, látom, hogy eszük ágában sincs utat engedni, elfoglalják az egész járdát. Óvatosan a fal mellé húzódok. Ilyesféle jelenetnek eddig Európa egyetlen városában sem voltam tanúja. Óvatosan hátra nézek, látom a többi járókelő is úgy cselekszik, mint én. A fal mellé húzódik. Úgy látszik, a pesti utcákon terjed a félelem.

Szerelem a kapitalizmusban

Most már a budapesti újságok is cikkeznek a magyar állampolgárság megszerzésének visszásságairól. Természetesen a szerbiai sajtó is foglalkozik vele, mivel egyre több vajdasági szerb veszi fel a magyar állampolgárságot. Egyesek korrupciót emlegetnek, vagyis azt, hogy az új állampolgárok lefizetik a magyar köztisztviselőket, hiszen az egyik feltétel a magyar nyelv ismerete, s ez bizony nehezen megy. Könnyebb az angol nyelvet elsajátítani, hallom sokszor mostanság a panaszt. Természetesen vesztegetés is előfordulhat, ám feltételezem, hogy a többség mégis tanul valamicskét magyarul, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy Újvidéken egyre másra indítják be a magyar nyelvtanfolyamokat. Akik sikeresen vizsgáznak, azok magyar útlevéllel a nyugati országokba igyekeznek. De ennél is mulatságosabbak a névházasságok, amelyeket az újabban tucatjával kötnek. Nem kell hozzá nyelviskola sem. A szerb férfiak kötnek névházasságot anyaországi magyar nőkkel, ennek köszönve Németországban, Ausztriában vagy a skandináv országokban biztosítják a munkalehetőséget. Az viszont meglep, hogy a szerb nők nem kötnek névházasságot magyar férfivel. Ah, oktat ki az egyik szociológus ismerősöm, a szerb nők egyenesen német férfire vadásznak. Ilyen a szerelem a kapitalizmusban. A szerb sajtó minderről sajátos humorral számol be, legfeljebb a jobboldali szélsőségesek aggodalmaskodnak, mondván, hogy mi lesz akkor, ha az őshonos vajdasági szerbek, akik 1941-45 között magyar állampolgárok voltak, leszármazottaikkal együtt felveszik a magyar állampolgárságot. A kettős állampolgárságra való jogot azonban ők sem kérdőjelezik meg, habár szívesebben látnák, ha csak a vajdasági magyarok élnének ezzel a jogukkal. Annál is inkább, mert kiderült, hogy a fiatal magyar szakemberek elvándorlása felgyorsult, a vajdasági magyarok lélekszáma még rohamosabban zuhanni fog. Kettős állampolgárként jelentős számban ők is a nyugatra távoznak, és nagy kérdés, hogy visszatérnek-e valaha. Minden esetre a vajdasági magyar kisebbségi közösség eddig is elöregedettnek számított, az elkövetkező időszakban ez a gond még súlyosabb lesz. A vajdasági magyar kisebbségi elit közben készül magyarországi parlamenti választásokra. Az eddigi adatok szerint eddig közel 14000 vajdasági kettős állampolgár regisztrálta, hogy részt kíván venni a magyarországi választásokon. A Vajdasági Magyar Szövetség ezt saját sikerének könyveli el. Kiérdemelte a Fidesz-kormány elismerését, hiszen aktivistái házról-házra járják a településeket, hogy összeírják a jelentkezőket. Kopogtatnak a polgárok ajtaján és ők feliratkoznak. Németh Zsolt, magyar külügyi államtitkár Szabadkán járva kijelentette, hogy hogy lélekszámához viszonyítva a vajdasági magyar lakosság toronymagasan vezet a kettős állampolgárság és a választási regisztráció szempontjából. „Magyar Kormány köszöni, hálával tartozik – állapította meg – a Vajdasági Magyar Szövetségnek és Pásztor István elnök úrnak. Kérjük, hogy folytassák ezt a munkát, élvezik a támogatásunkat, partnerként számíthatnak ránk.” Magunk mögött hagytuk Erdélyt, amely mindeddig a nemzeti érzés fellegvárának tűnt.

Lehallgatások

Általános a felháborodás, mert az amerikai titkosszolgálatok lehallgatták az európai polgárokat. Még Angela Merkelt is. Manapság könnyű hozzáférni a lehallgatási technikai készülékekhez. Az egyik nyugati cég jelentése szerint Szerbiából is rendeltek lehallgató készülékeket, amelyeknek a használta egyébként tilos.  Arról nem szól az információ, hogy állami cég volt a vásárló, vagy pedig magáncég. A vállamat vonogatom, a dolog felháborít, de azért van egy vigasz. Jobb, ha lehallgatják az embert, mintha amatőr besúgók, vagy pletykás politikusok jelentgetnek.

Sírnak a hősök

A Futaki úti piac pultja mögött egy idős asszony didereg. Krumplit, tojást és hagymát árul. És kiváló fokhagymát. Szeptemberben a lányom diplomázott az orvosin, mondja. Gratulálok neki, majd arról érdeklődöm, hol volt eddig, hiszen szeptember óta nem láttam a piacon. Betegeskedtem, panaszolja, de azután minden rendbe jön. A lányomat várja Németországban a munkahely, eddig a piacozással én iskoláztattam őt, most majd Németországból ő küldi az eurókat, úgyhogy nem kell többé a piacon fagyoskodnom. Igazi hős, gondolom magamban, csakhogy neki senki sem mond hálát. Aztán könnyeket látok a szemében. Csak az a baj, hogy örök életemre magamra maradok, szipogta. Ezek után még nagyobb hősnek tartom.

Amikor az igazság is hazugságnak tűnik

Nézz körül, figyelmeztet a lelkiismeretem, de hasztalan, mondataim lassacskán elhalkulnak. Babits Mihály sorai jutnak eszembe. Azt irta, hogy az írástudó nem feledkezhet meg arról, hogy a földi utakon létezik egy csillag, amely utat jelez.  De, tette hozzá, aki „egyenesen feléje megy, betöri homlokát, és elpusztul. De aki végképp elveszti szem elől, az eltéved, és céltalan tömkelegbe fullad.“  Hogyan kövessem a csillagot, hogy ne verjem be a homlokomat, de ne tévesszem szem elől a csillagot? Nehéz erre válaszolni bár tudom és látom, hogy sokan azzal az igazolással kötik meg sunyi kompromisszumaikat, hogy nem akarják beverni a homlokukat. Így hagyják cserben a csillagot, miközben magukat azzal áltatják, hogy követik. Mindahányunkat csábít ez az öncsalás. Akkor inkább botladozzak a göröngyös úton a csillag után.  Az út tényleg göröngyös, nem lehet rajta hivatalos kocsival száguldozni. Húsz évvel ezelőtt a rendszerváltásról álmodtam, az igazságosabb világról, de manapság egyre bizonytalanabbul keresem az igazságot, Azelőtt egyetlen nagy hazugság uralkodott, és vele szemben kényszerzubbonyba, sokszor zsargonba kényszerített százféle igazság lapult. Botladoztam, de sejtettem, hogy a hazugsággal szemben mégis létezik igazság. Kínos kerülőutakkal teli úton kerestem az igazságot. Akkor mégis könnyebb volt.  Aztán – mintha külső parancsra történt volna – az egykori mindenható párt összeomlott, a nomenklatúra-utódok felaprózták annak nagy hazugságát, és látom, hogy a sok törpe hazugság olyannyira megingatja az igaságot, hogy sokszor még az is hazugságnak tűnik. Az embereket többé nem kényszerítik a hazugságra, önként és lelkesen vállalják. Haszonért, vagyonért, hírnévért, a hatalomvágyból. Akadnak, akik mélységesen mély meggyőződésből, ezeket becsülöm, de óvakodom tőlük, mert ők igazán kegyetlenek tudnak lenni. A babitsi értelemben vett írástudó helyzete ma kimondottan kafkai. Kafka, Kafka, suttogom magam elé, mintha varázsszót mondanék.  „Cél van csak, út nincs. Amit útnak nevezünk, az a tétovázás”, írta a minden kisebbségi író nagyapja. Ez a tétovázás viszont az egyetlen lehetséges szellemi kaland. A többi rutinmunka.

Vagy-vagy

Az élet vagy elviselhetetlen, vagy pedig unalmas.

Családi Kör, 2013. november 21