– kommentárok –
Az emberek legtöbbjének a hetes a kedvenc száma.
Nekem a 2189796654896548416565-ös.
– egy vicc –
Már magam is unom kissé ama kérdésemet, hogy ezt vagy azt a könyvet miért itt vagy ott és miért éppen ekkor vagy akkor adták ki. Azonban most is felteszem e kérdést: vajon mi az oka annak, hogy az egyik legelismertebb vajdasági magyar szerző, Végel László kötete Magyarországon jelent meg (a T-Twins Kiadónál)? Miért van az, hogy Déry-díjas íróink (Végel és Tolnai Ottó) kötetei nem Vajdaságban jelennek meg? Talán csak az az oka, hogy hát így legalább mindenképpen többen olvassák munkáikat, és ők maguk döntöttek így? Vagy egyszerűen a technikai lehetőségek miatt? Nagyobb a honorárium? Vagy mégiscsak a vajdasági magyar könyvkiadás milyenségében van a rejtély kulcsa? Abban, hogy Végel nemkívánatos személy a Forum tájékán, ahol inkább előszerződést kötnek egykori bukott politikusok még megíratlan novelláinak kiadására, mintsem hogy a mínőséget vegyék figyelembe? Avagy tehát még működnek a pártállami reflexek és a személyeskedésből eredő bosszú a döntő, és természetesen a kultúrpolitikai szempontok? És inkább kerülnek kiadatásra a struktúrába beilleszkedők művei, lett légyenek azok silányak akár? Vagy a vajdasági magyarság már Végel gondolatai nélkül is tudja mindazt, amiről az író beszél, és nincs szükség kiokosításra – gondolják illetékeseink?
Igen, igen.
Az esszénapló (1991-1992) címe: Wittgenstein szövőszéke. A mottó pedig egy Wittgenstein-idézet a Filozófiai vizsgálódásokból: “Ugye, azt gondolod, mégiscsak szövet lesz abból, amit szősz: hiszen – ha üres is a szövőszéked – előtte ülsz, és olyan mozdulatokat végzel, mintha szőnél.” Mármost rekonstruálni a mottó mondandóját nehéz: a szövetnek, amit szősz, van színe meg visszája. Általában csak a színét nézzük meg. Végel a visszáját is. De előfordulhat, hogy – ha üres a szövőszéked – nincs is szövet. Ám úgy teszünk, mintha lenne. Végel talán túl sokszor tesz így. Az, amiről ír, amit körbejár, és ahogyan ezt teszi, mintha bizonyos pontokon túl lenne szőve. Mintha a nagy szövésben csomók is keletkeztek volna. Igaz, 1991-1992-ben mintha mindenütt inkább csak csomók, letargikus pontok lettek volna, mintsem szép, sima szövet. Végel talán túlgondolta a témát: a háborút, a kisebbségi sorsot, a rendőrök jelenlétét, a Budapestre tartó vonatot. Néhány motívummal kétségkívül túlbombázta az írásait. Ám talán ez mégiscsak jobb, mintha át se gondolta volna, ahogyan az nálunk szokás.
Dekonstruktíve (vagy hogy) meg azt kell mondjam a kötet címe és mottója kapcsán, hogy alighanem a bewittgensteinoztunk esete forog fenn bizonyos mértékben. Az értelmiség rászállt Wittgensteinra, és már eléggé lesüllyesztették a publicisztika szintjére, hogy egy Végeltől esetleg valami mást várhassunk el (bár elvárni valamit egy írótól: hülyeség, ilyet tenni nem ildomos). Tandori már becézgeti Wittgensteint (Witti), bölcsészlányok Wittgensteinnel a szatyorban, hűha, mi lesz itt még? Van Wittgenstein-film és -képeslap, lassan lesz levonó és poszter is. A nagyipari gyárak betonkerítésére a szocialista szlogenek helyére (A munka nemesít, Az alkohol öl, butít és nyomorba dönt etc.) lassan Wittgenstein-idézetek kerülnek (elsősorban az Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell). Brrr. Ebben a légkörben talán Végel jobban is vigyázhatott volna, noha ő maga mégsem tartozik a Wittgensteint diszkreditálók népes körébe.
“Magányom határát anyanyelvem határa jelöli ki.” – parafrazálja Végel Wittgensteint. De Végel többszörösen érzi magát nyelvi határok közé szorítottnak. Nemcsak arra utal, hogy a magyar mint anyanyelv különös határt von az indo-európai nyelveket beszélő népek táborában, hanem inkább a magyar nyelven belüli újabb határokra hívja fel a figyelmet: a vajdasági magyarok nyelve egy újabb nyelvjátékot (hogy mi is Wittgensteinnel szóljunk) jelent. És ez még mindig semmi: Végel számára talán a leglényegesebb demarkációs vonal mégsem a magyarországi magyarok és közte húzódik meg, hanem inkább a vajdasági magyarok és Végel között. Hamisítatlan esszéírói alapállás ez: senkivel sem lenni, az egyén harca mindenki ellen. Ez természeténél fogva mindig is kissé túlheroizáltnak látszódik, mert ott lapul a görcsös félelem, hogy nehogy már olyan legyek, mint valaki (vagy bárki) más, de – ugyanakkor – az esszéírónak mindig másnak, különbözőnek kell lennie, hiszen az esszé egyvalamit sohasem tűr el: a kollektív nézetek hangoztatását. Ha eltűri, már agitpropról, publicisztikáról kell beszélnünk. Szóval az esszéíró szeret unikális gondolatokat gondolni (ez persze nem mindig jön be, és még ilyenkor sem szégyen), és emiatt gyakran esik ama hibába, melyet a szociológiai szakterminológia optikai csalódásnak nevez. Azaz Végel László úgy látja, hogy gondolatai mindenképpen kisebbségiek a vajdasági magyar kisebbség értelmiségének körében is. Pedig meglehet, hogy a többség megközelítőleg hasonló dolgokat gondol bizonyos dolgokról, csakhogy ezt nem mondják ki, vagy – ad absurdum – ugyanazt gondolnák, mint Végel, ha gondolkodnának. Azt hiszem, Végel nem teljesen magányos, sokan olvassák és meghallgatják őt, de mert sohasem ismerik el kis vajdasági magyar totalitarista intézményeink, folyamatosan az az érzése, hogy magára maradt. Talán jóbarátjának, Eörsi Istvánnak a helyzetéhez hasonlítanám az övét, s ha már Eörsiéhez, akkor mindenképpen Witold Gombrowiczéhez.
“Az lep meg legjobban, hogy a kalauz anyanyelvemen üvöltözik, hogy a reklámokat magyarul olvashatom.” – írja Végel magyarországi élményei kapcsán. Nem tudom, de nekem ez nem tűnik túl természetes élménynek, még ha tudom is a tótum-faktumot, hogy Végel inkább van/volt otthon Jugoszláviában, mint Magyarországon. De ahhoz, azt hiszem, mégis túl sokat járt Magyarországon, hogy ezen mondata ne üsse meg a fülemet. Mert ha Végel az anyanyelv által meghúzott határt úgy érti, ahogy én értettem őt olvasva, akkor az általánosítás mezejére lépve elmondható az, hogy ha külföldre megyünk, sohasem lepődünk meg azon, amennyiben a kalauz németül, franciául, angolul stb. üvöltözik. Tudjuk, hogy így tesz, mert csakis a saját nyelvén üvöltözhet. Márpedig egy magyar vonatban a magyar kalauz szükségképpen magyarul üvöltözik. Tautológiákon nincs mit csodálkozni. És persze tudom, hogy az analógia nem éppen helytálló, de akkor is, valami itt nekem nem stimmel. Főleg nem stimmelhet az (egykori?) világpolgár Végel esetében, aki – elvileg – az egész világon otthon érzi magát, illetve sehol sem érzi otthon magát.
Már az első sor elolvasása után meg/kiakadtam. Azt mondja, hogy: “Az Andrássy úton a rikkancsok kiabálják: ‘Bombázzák Szlovéniát.’; ‘A Jugoszláv Néphadsereg elfoglalta Szlovéniát.’; ‘Halottak mindkét oldalon.’; ‘Lezárták a magyar-szlovén és a magyar horvát határokat.’” – Ez nekem így egy kicsit valószínűtlen. Az Andrássy úton életemben nem láttam még rikkancsot, jó, lehet, hogy 1991 nyarán még voltak. De ha voltak is, el nem tudom képzelni, hogy efféle cikkcímeket kiabáltak volna, és – újabb tapasztalat mint ellenérv – három és fél év alatt én nem hallottam rikkancsot, újságárust, aki úgy kiabált volna portékáját népszerűsítendő, mint anno (“Ki ölte meg Napóleont? – Arzén volt a tapétában!”). Aztán a második oldalon meg ezt olvasom: “A Futaki úti piacon egy alak von félre és kérdezi: nem vennék-e egy használható revolvert. 5000 márkáért megkaphatom.” Ezt se hiszem el. Mármint azt, hogy egy használható revolver azidőtájt 5000 márkát kóstált volna. Maximum 500-at. Szóval a probléma: a hitelesség, az apró tények hitelessége. Még szerencse, hogy az első két oldalt leszámítva nem találtam ilyesmit, bár az első két dolog megrendítette hitemet az esszénapló valószerűségében.
Úgyszintén a hitelesség oldaláról lehet megközelíteni a már említett kérdést: azt, hogy Végel minduntalan magányosságát, magáramaradottságát, önkéntelenül adódó és mindenkivel való szembenállását hangsúlyozza ki, gyakran abszolút tényszerűségként beállítva ezt. Ezen persze nemigen lehet vitatkozni, mert mondhatom én, hogy ugyan, nehogy már, hogy egy barátja se maradt volna az égvilágon, ezt nem hiszem el stb., Végel meg erre mondhatná, hogy de igenis, ő teljesen magára maradt. De ha végigzongorázunk azon, hogy – főképpen politikai kérdések kapcsán, hisz mégiscsak egy háborúra reflektáló esszékötetről van szó -, kiket is támad Végel, akkor tényleg kevesen maradnak olyanok, akiket nem ér semmiféle vád. Végel célpontjai név szerint nincsenek megnevezve, de sokan magukra fognak ismerni, elsősorban egykori barátai közül, akik kommunistákból lettek nacionalistákká, lázadókból a nómenklatúra tagjaivá – és itt bizony elsősorban nagy vajdasági magyarjainkra kell gondolnunk; Ćosić, Pavić nem éppen a mi ügyünk, miképpen mondjuk Arsenijević sem a mi lelkiismeretünk. Személy szerint én sajnálom, hogy Végel nem nevezi néven őket, de tudomásul kell vennünk, hogy nem a hágai ügyészségnek dolgozik, hanem esszéíró. Az esszéíró intellektuális bátorsága pedig már bőven megmutatkozott az írásokban, vagy hát magában az írásban, a megírás felvállalásában – a név itt már se nem oszt, se nem szoroz.
Végel magányossága a kívülállás értelmében magányosság. A kívülállás nem apolitikusság, véleménynélküliség, hanem a Nagy Véleményekkel való szembenállást jelenti. Végel elutasítja a “menni vagy maradni” dichotómiáját, noha ő maga marad: de maradása inkább magáramaradás, mintsem a VMDK/VMSZ-i értelemben vett maradás. A dichotómia értelmetlen. Végel számtalanszor utal arra, hogy neki csak ne magyarázgassa meg senki sem, hogy mi az: magyarnak lenni; mi az: magyarként maradni; mi az: magyarként elmenni, aztán megmagyarázni odaátról, hogy mimódon kell magyarként maradni. Kiemelném, hogy az áttelepült, de nagy vajdasági magyarokként megmutatkozó alakoknak, íróknak nem úgy osztja ki a nekik járót, hogy ezáltal az itthoni, posztszocialista, hirtelen-nacionalista magyarok bázisát erősítené. Végelt már sokszor vádolták azzal, hogy internacionalista meg jugoszláv, rossz magyar, stb. Azt hiszem, aki ennyit beszél a magyarság, a vajdasági magyarság sorskérdéseiről, arra nem süthető rá a magyarság megtagadásának bélyege. Végel magyar, de először is ő – ő, aztán meg senki se magyarázgassa meg neki, hogy hogyan legyen és milyen magyar legyen. “Egyedül mi maradtunk hiteles menekültek, akik a balkáni zűrzavarban tévelyegtünk, és sehol sem fogadtak be bennünket.” – írja. S noha a kötet egy-egy esszéjének Végelje számtalan, kissé ellentmondásos lépés hajt végre, ez csupán annak bizonyítéka, hogy Végel identitása velejéig modern: nem koherens és mindenkorra adott, mert ma már ez nem lehetséges, hanem képlékeny, folyamatosan változó, felpörög és visszazuhan, és így korszerű, hiszen a statikus identitás ma már dogmatikus és a világban való eligazodást gátolja. Végel viszont egy-egy pillanatra el tud igazodni – de ezt nem minősíteném hőstettnek, mivel ezt tekintem a helyzetben leginkább megfelelőnek. A nemzeti identitás nem hiányzó láncszeme Végel identitásának, mert nagyon is megtalálható, ám nem egyeduralkodó, nem söpör el minden más identitásszegmentumot. Mert ha csak változékony lenne, az általa szidalmazott internacionalistákból lett nacionalistáknak meg kellene engednie e lépésüket, hogy saját identitásváltozásait is igazolhassa. Igen ám, de emezek egy statikus, komplex identitást cseréltek fel egy másikra – szinte mindkettő ugyanolyan szélsőséges -, és világértelmezésük a pluralitást kizáró módon adott. Végel érzékenysége más. És noha így kiált fel: “Túl sok magabiztos ember él Pesten”, azt hiszem, nem ártott volna hozzáfűznie: felénk szinte csak magabiztos ember él. És ez nem jó.
Végel László újvidéki író. Újvidék pedig különös város: még nem tartozik a Balkánhoz, de már nem tartozik Közép-Kelet-Európához sem. Végel úgy újvidéki, hogy ezt a helyzetet próbálja meg kiaknázni. Mert attól, hogy Újvidék még nem és már nem tartozik ide és oda, attól természetesen mindkét régió jellegzetességei megfigyelhetőek. Azt hiszem, Végel esszéiben igen sok van abból (az irodalmi irányzatból), amit mitteleurópai groteszkként futtatnak manapság. Ám Végel inkább kötődik a Balkánhoz, pontosabban mondva a jugoszláv Balkánhoz – még ma is. Emiatt aztán nem magyaros, és noha én ezt inkább érzem kamatoztatható előnynek, Végel ilyen típusú hozzáállása magyarjaink szemében szálkaként virít. Ám legyen. Azt azonban magam sem értem, hogy Végel egyes pontokon mégis miért száll be a Kelet-Közép-Európáról folytatott, mára üres, tétnélküli játszadozássá fajult diskurzusba. Arra tesz kísérletet, amit Danilo Kiš úgy jellemzett, hogy Közép-Európa leginkább egy sárkányhoz hasonlit, amelyet már sokan láttak, de senki sem tudja megmondani, hogy néz ki. Végel számtalanszor ír arról, hogy már nem utazhatunk, előttünk lezáródtak a határok. Számunkra, fiatalabb vajdaságiak számára pedig méginkább hatványozottabban jelenik meg a probléma: a korábbi generációk, ha erre ma már nincs is módjuk, de legalább korábban láthatták-észlelhették Közép-Kelet-Európát. Ez a jugoszláviai Balkán esetében is így van. Ennek tükrében ma itt Közép-Kelet-Európáról bármit is mondani azt jelenti, hogy olyasmiről beszélünk, amit nem is láttunk. A közép-kelet-európai diskurzus számunkra halott, de a kis-balkáni diskurzusnak sincs sok értelme.
Marad Újvidék, marad Dombos, maradnak a helyek, melyek – ha vannak is – inkább már virtuális non-entitások (?).
Aaron Blumm vetette fel a szabadkai Symposion-esten azt az (ismét aktuális) értelmezést, melyet Major Nándor adott Dél című regényében. Ha Major nem is, de értelmezése aktuális. Miről van szó? Major szerint a síksági emberek – mi – igen áldatlan helyzetben vannak: minden második generációnak újra kell kezdenie az életet, mert porból és sárból épült településeit szükségszerűen hamar maga alá gyűri az enyészet. Ezzel ellentétben más vidékeken kővárosokat építhettek az emberek, és itt nem kell folyton újrakezdeni az életet: készen kapott a tér, melyet betölthetnek jelenükkel, jelenvalólétükkel.
Szó sincs arról, hogy Végel ugyanezt mondaná, de a peremvidékről szóló elemzése igencsak hasonlatosnak tűnik: “… a peremvidéken minden tünékeny és képlékeny, omlatag a talaj, szétszáladozik minden gondolat, semmire sincs bizonyosság”. Ezzel szemben egyesek mégis azt hiszik, hogy a vajdasági magyarság bizony felépítette már kővárait: “…némi egzotikummal megtűzdelt ‘valóságot’ tákolnak össze maguknak. (…) Bármilyen világot emeljünk magunknak, falai mindig leomlanak, elsüllyednek.” Végel tehát megerősíti: peremvidéken, síkságon semmi sem készenkapott, folyamatosan újra kell kezdenünk.
Vajdasági magyarjaink posztszocialista neonacionalistái ezt persze sohasem fogják megérteni, liberalizmus-kozmopolitizmus vádját fogják rásütögetni mindazokra, akik azt mondják: nem vagyunk olyan egzotikus etnikum, mint mondjuk az ausztráliai benszülöttek, hogy hagyományainkra támaszkodva és azokba bezárkózva tudjunk túlélni. Nincsenek hagyományaink, vagy amit annak tartunk, az inkább feltalált hagyomány. Végel ezzel számotvetve lemond a közösségi stratégiáról, és inkább az egyéni túlélés kutatására helyezi a hangsúlyt. Nem éppen zoon politicon, de ahol élünk, másra egyre kevesebb tér nyílik meg.
De hol élünk? Rendőrállamban. Végel esszékötete végre egy olyan kötet, amelyben már nyoma sincs az unalomig ismételt frázisoknak a totális, totalitarisztikus államról. Azt ugyan nem mondja, hogy rendőrállamban élünk, de – ha szinte paranoiás módon is – annyit foglalkozik a sarkokon posztoló, a piacon razziázó, a háztömbök között sumákoló rendőrökkel és katonarendőrökkel, hogy az minden szociológiai-politológiai, tudományoskodó elemzésnél többet mond. Paranoiás módon – írom, és ezt meg kell magyaráznom. Az olvasóban (bennem) ugyanis jogosan merül fel a kérdés, hogy vajon Végel nem dimenzionálja-e túl a rendőrök jelenlétét saját életében. Azt hiszem, hogy túldimenzionálja. És ez egy-egy esszére nincs jótékony hatással. Igen ám, de én, aki rettenetesen félek a rendőröktől, noha sohasem bántottak és mindent megúsztam, meg tudom érteni paranoiáját, mert magam is ilyesmiben szenvedek. Pesti ösmerőseim azt mondják, hogy ez azért van, mert kisebbségi vagyok. Pedig nem ezért van, hanem inkább mert rendőrállamban élek. Pesti ösmerőseim azt mondják: azért félsz te a szerb rendőröktől, mert ők eleve másképpen fognak elbírálni téged kisebbségi voltod miatt. Dehogy, mondom, az egyetlen kellemetlen tapasztalatom a kanizsai magyar nemzetiségű rendőrökhöz kapcsolódik, no meg egyszer időben elszaladtam, amikor – mint utóbb hallottam – megtámadtuk a kishegyesi rendőrállomást. Csak az van, hogy rendőrállam van. Végel túlérzékenysége is inkább abból ered, hogy mindig is konfliktusai voltak a hatalommal, az elnyomó rendszerrel. Ma már viszont nem totalitarizmusban tengődünk, ahol inkább a csinyovnikoktól és a soha nem várt övön aluli ütésektől kell tartanunk, hanem egy explicit rendőrállamban, amelynek nincsenek túlságosan rejtett és mély elnyomó stratégiái, hanem nagyon is nyíltan represszív: mindenütt egy-egy rendőr, aki csak udvariasan igazolgat lépten-nyomon és tízpercenként, és ez bizony idegesítőbb.
Még egy értelmetlen kérdés: mi lett volna, ha nem lett volna háború? Azaz milyen esszéket írogatott volna Végel, ha 1991-92-ben más szelek fújdogálnak Újvidéken és közelében? Mert habár igaz, hogy Végel egyre kevésbé zoon politicon, ennek ellenére teljességgel politikus lélek, főleg egy ilyen érában az. S mint nemrégiben nyilatkozta, állandóan küzd benne a prózaíró és a (politikai) esszéíró. Ha nyugodalmasabb időket éltünk volna, valószínűleg az előbbi munkálkodhatott volna többet. Persze oktondiság lenne azon szépirodalmi műveket sajnálni, melyeket Végel nem írt meg, mert helyette esszénaplóján dolgozott – az irodalom ugyebár nem így működik, nincs értelme azt hajtogatni, hogy mi lett volna, ha Petőfi, József Attila, Trakl, Celan, Thomas Bernhard tovább él. Így Végel esetében sincs mit tudni. Legfeljebb azt, hogy kötetének legerősebb részei mégis azok, ahol a privát-Végel szerepel, ahol magánéletéről ír, magáramaradottságáról, elesettségéről, rendőr-paranoiájáról, vagy éppen emlékezik. Nem azért ér ez többet, mert bekukkanthatunk a színpad mögé – különben is, egy pár éve megírt naplóban feltehetően nincs minden megírva, sőt, ezek az írások megírásuk után szinte rögtön megjelentek valamelyik magyarországi folyóiratban. Ebből a szempontból biztosan nem hiteles Végel esszénaplója, de ez most megintcsak nem érdekes. Fontosabb az, hogy mint esszéíró képes volt szubjektumát önálló egységként kivetíteni egy megbolondult ország és több ökör-nép zónájában. Számvetése nem teljes, de áldozat gyanánt sem ugrabugrál, már ahogyan az nálunk népszokássá vált. De annak ellenére, hogy politikai fejtegetéseivel zömmel egyetértek, e részeket nem érzem oly erőseknek. Nem Végel mentegetése érdekében mondom, de egyre bizonyosabb tűnik számomra, hogy az esszé nemigen bírja el a politikai publicisztika elemeit. Bizonyos élethelyzetek igen nehezen visszaadhatóak, és jellegzetesen ilyen élethelyzet a kisebbségi (szenvedés)sors: nem lehet leírni teljességgel. S habár a “kisebbségi” mint általában politikaiként értelmezett kategória önkéntelenül és mértéken felül kínálkozik az elemzés kereteként, méginkább kicsusszan az esszéíró karmai közül. Ami marad, még mindig rengeteg: az én mint egyedülálló egyén írja le magát körbe-körbe, amíg el nem nyelik a koncentrikus körök.
Végezetül vissza Wittgensteinhoz. Nem tudom, Végel aláírná-e Wittgenstein 1921-es naplójegyzeteinek következő gondolatát: “Életemet jóra kellett volna fordítanom, csillaggá válnom. Itt ragadtam azonban a földön, és most lassan elpusztulok.” Nem tudom, de elmélázva azon, miért is kerülhetett Wittgenstein neve a kötet címébe, noha pusztán egy parafrázis erejéig jelenik meg magában a könyvben, valami más jutott eszembe (Földényi F. László Jarman Wittgenstein-filmjéről írt esszéjét olvasgatva, jegyzem meg). Feltűnő, hogy az a rosszkedv, a megkeseredettség mennyire jelen van Végelnél, miképpen Wittgensteinnál is. Végel, az író, Wittgensteinra, a filozófusra hasonlít annyiban, hogy a maximumra tör, de úgy látja, még a minimumra sem képes, és ezért a visszahúzódást választja, miközben mégis végzi tovább a dolgát. Ha igaz, hogy Wittgenstein élete “a megoldhatatlan paradoxonok jegyében élt élet, amelynek tétje nem a nyelvkritika, nem a filozófia”, akkor ez Végel életére is igaz lehet akár, melyben szintén a megoldhatatlan paradoxonokkal való folytonos párbeszéd a domináns, és melynek tétje nem a sorskérdések megoldása, hanem az, hogy “megvalósítható-e a boldogság a világ ellenében?”.
Wittgenstein “a metafizikai otthontalanság áldozata” – írja Földényi. Talán Végel is. Nem tudom, hogy Végel mit fog mondani halálos ágyán (ez még messze is van), de nem tartom kizártnak, hogy valami olyasmit, amit Wittgenstein – szomorú élete dacára – mondott valahogy így: “Mondják meg nekik, hogy boldog életem volt.”