Szerbhorváth György
Végel László 80 éves
ÉS, Budapest, 2021. január 29.
Két erős kép ugrik be. Az első: lassan három éve, hogy kétnapos konferenciát szerveztek a munkásságáról Újvidéken. Mivel semmiféle évforduló nem volt, és élő írónak – aki maga is ott volt – ritkán szerveznek ekkora rendezvényt, kissé meglepődtem. Aztán inkább azon, hogy a délszláv térségből érkező kollégái mennyire értően és részben másképp értelmezik munkáit, mint mi, a részt vevő magyarok. Akiken kívül más magyar szinte meg sem jelent a konferencián, az esti irodalmi esten viszont fürtökben lógtak az emberek – főképpen szerb fiatalok.
A másik kép lassan két évtizedes. Együtt kampányoltunk az Otpor (Ellenállás) nevű mozgalomnak a szerbiai kampány során – csúfos bukás lett az eredménye –, és Adán Végel tartott beszédet. Azt hittem, a helyi plebejusok majd értetlenül állnak egy értelmiségi elemzése előtt, és hogy hozzá nem is illik a hordószónok szerepe. Ám hihetetlenül elemében volt, lelkesedése átragadt a hallgatókra is. Az már a történet másik része, hogy minden efféle fellángolás(a) kiábrándulással ér véget, rezignált önreflexióval.
1956-ban érkezett biciklivel Szenttamásról Újvidékre a gimnáziumba. Azóta is a város krónikása, szövegeiből jól rekonstruálható lenne az egykori multikulturális tér megváltozása, mondhatni, eltűnése, ahol már a szemetesek sem magyarul beszélnek, s naponta sül el a maffiózók pisztolya. Noha kulcsmotívumai az otthontalanság, a hontalanság, a peremvidéki lét, mégis lokálpatriótává, a város hű írójává vált.
Amikor megérkezett, épp egyetemi várossá formálódott át Neusatz/Novi Sad/Újvidék. Az univerzitet peremén egy (sőt, végül később három) remek magyar generáció jelent meg itt az 50–60-as évek fordulóján, többnyire falusiak, vagy mint Végel, a kisváros széléről származók. Merészek, nyitottak az újra, antinacionalisták (de nemzetileg nem közömbösek, mint azt utóbb rájuk fogták). Az Új Symposion nyitott számukra kapukat – ez maga volt a csoda, ahogyan a kortárs Tolnai Ottó fogalmazott. Volt ott persze minden: neoavantgárd, forradalmiság, jugoszlávság, balról előzés, műfaji kísérletezés, de elsősorban a kritikai attitűd és az esszé műfajának felemelkedése. Mindemelett az 1967-es Egy makró emlékiratai révén Végel a farmernadrágos próza első (és talán utolsó?) magyar képviselőjévé vált.
De Újvidék mindig csak a nullpont maradt a számára. Mert mikor volt – és lesz – még egyszer olyan, hogy egy vajdasági magyar fiatal a legpatinásabb belgrádi napilap, a Politika színikritikusa legyen? És hogy egy határon túli magyar nemzedék ugyanúgy otthon legyen – ez esetben – a jugoszláviai, szerbiai és vajdasági kulturális életben, mint akár az anyaországéban avagy összmagyar szinten? És nemcsak nézőként, de tevékeny részvevőként is. Ráadásul Végel számára nemcsak 1990 előtt, de ma sem csupán pont a térképen Belgrád és Zágráb, Pristina és Szarajevó, Ljubljana vagy Szkopje vagy éppen egy-egy tengerparti kisváros, mint a montenegrói Herceg Novi.
Őt és nemzedékét sokszor érte a vád, hogy nem törődtek kisebbségi közösségükkel. Ám a tények makacsok, s nem csak az 1990 előtti kritikái miatt. 1992-ben Konrád Györggyel a kettős állampolgárságot szorgalmazta (lám, a liberálisok!), mi meg máig isszuk annak levét, hogy süket fülekre találtak. A ’90-es években az újvidéki Soros-irodát vezette, kisebbségi kiadókat, lapokat, civil szervezeteket mentve meg, vagy megszületésüket segítve. Ezért is megkapta a magáét… Ott volt egy ideig a szerbiai – így a magyar – Nemzeti Tanácsok létrejöttekor is. Aztán mehetett vissza az íróasztalához, bár ezzel mi, az olvasói jártunk jól. Hetente közölt naplójegyzetei a Családi körben pedig a vajdasági magyar „átlagolvasók” körében is (el)ismertté tették. Végel konzekvensen – értsünk ezen bármit – baloldali maradt, az elitek kritizálója és a mélységben élők sorsával szolidáris. Ahogyan a magyarokkal is, hisz róluk írt sokat az utóbbi időkben. De sosem vált kisebbségi íróvá, vátesszé, népszolgává, ügyeletes nagymagyarrá. Akkor már inkább az egyik újvidéki sugárút panellakásában vagy a temerini házban ír – hisz író.
De milyen író is? Talán színházi szerzőként érzi magát a legjobban, vagy regényíróként. (Legjelentősebb regényei a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje, Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja, Temetetlen múltunk.) Ahogyan barátja, Danilo Kiš kapcsán írta minapi naplójegyzetében: „Arról írj legkevesebbet, ami kizárólag személyes fájdalmat okozott. Írj róla, de rejtsd el mások életébe, amelyben a fikció gazdagabb jelentéssel bír. Ez a gondolat vezérelt vagy öt évtized alatt.”
Mivel jól ismerem, egy időben amolyan szellemi gyereke voltam, számomra a „fiktív Végel” helyett az élő Végel sokszor inspirálóbb. Olyan energiával, vehemenciával, beleéléssel tud magyarázni, mint kortársaim közül senki. Ha a lakásban teáztunk, felesége, Anikó hozta a süteményt, s ránk csukta az ajtót, azzal, hogy mentsük meg már a helyzetet.
A legemlékezetesebb bizonyosan az 1999-es NATO-bombázások körüli időszak volt, amit Exterritórium című ezredvégi jeleneteiben írt meg. Ez talán a legkedvesebb könyvem tőle, részben a személyes érintettség miatt, mert tudom, hogy nincs itt semmi fikció, minden tűpontos. A háború alatt a letartóztatás elől bujkált, majd amíg Milošević meg nem bukott, Budapesten találkozgattunk, papírok után rohangálva, hogy ha „normális” menekültek nem lehetünk, de legalább befogadottak, vagy mint ő, kényszervállalkozó. Biztosan szerezhetett volna protekciót, eljátszhatta volna a Balkánról elüldözött disszidens író szerepét, de ezt sem tette. És még a diktátor bukása előtt haza (vagy „haza”?) tért.
Akkortájt hatvanadik születésnapját a neki mindig szállást adó Eörsi István pesti lakásán ünnepeltük a pesti szellemi elit egy részével. Akik közé sosem számította magát, némi ellenszenve is van „Pesttel” szemben, bár aligha a jó barátaival, inkább a peremvidék vitája ez a központtal. Kinéztem akkor a Dunára, és azt mondtam Lacinak: „látod, azért itt is otthon vagyunk”.
Ja, elnézést, ez fikció… Akkor nem is tudtunk beszélgetni a sok ünneplőtől. De ha mondtam volna valamit, ezt mondom.