Az Eckhardt gyűrűje című regény lényeges különbséget mutat az előző két műhöz képest az abszolút definiálatlan tér- és időszerkezetet tekintve. A felvezetett események bárhol és bármikor játszódhatnának, míg a másik két alkotás karakteres jegye volt az újvidéki helyszín, illetve a viszonylag könnyen behatárolható idő (különösen az Áttüntetések esetében igaz ez, ami kissé le is von a mű általános érvényűségéből, ennélfogva az esztétikai értékességből is). Az Eckhardt gyűrűje általános síkon jeleníti meg a hatalom-egyén-tömeg (pszichózis) problematikáját. Az egyes szám első személyű főszereplő-narrátor alkalmazása révén egyrészt pontos képet kapunk a kétségek közt őrlődő, a másik két regény hőseivel rokon, meghasonlott, identitását kereső személyiség belső világáról, másrészt a mű filozofikus jellegének is formateremtő elve lesz e narratológia. A regény jelentésvilágainak egyik vonulata a mű címét is adó belső történet köré szerveződik, melynek eredetijével Lessing: A bölcs Náthán című darabja III. felvonásának hetedik jelenetében találkozhatni. Az ott példázatszerű, erősen allegorikus jellegű s a mű egészébe nem igazán szervesülő betét-rész legelsősorban a vallási türelem szükségességére utal. A Lessing-drámát e mű főszereplő-narrátora, Tóbiás is említi, ám Végel László átértelmezi-átértékeli, lényegi pontokon megváltoztatja a drámai történetet. Mégpedig úgy, hogy ezáltal a jelentések megsokszorozódnak, az allegorikus példázatból szimbolikus érvényű motívum formálódik, mely motívum egyszersmind műstrukturáló elvvé válik, szervesen beépülve és meghatározva a regény kompozícióját. Mindezek következtében a mű rendkívül összetett jelentésvilágokkal rendelkezik, melyek közül e recenzió keretében csak néhányat lehetséges meglehetős vázlatossággal érzékeltetni. Így még Lessingnél a varázsgyűrű boldoggá teszi viselőjét, addig ez Végelnél a legkevésbé sem mondható el. Itt e tárgy – némi túlzással – a hatalom, az erőszak tárgyiasulása, s éppen az értékhiányos létet, pontosabban a mind valós, mind metaforikus értelemben vett vakságot hozza magával, elvakítja tulajdonosát. (Ezért is kívánja Tóbiás a gyűrű nélküli létet.) Hatása oly erős, hogy még az is összekeveredik, ki is írja a róla szóló novellát (Tobit? Tóbiás? Edna? Mindhárman?).
Emellett arról is szólni kell, hogy a regény felszíni síkján látszólag, csak annyiról van szó, hogy a nagy emberiségboldogító eszmék önmaguk ellentétébe fordulnak át, gyilkosságok millióit követve el nevében. A mű azonban ezt nem didaktikus-allegorikus módon, hanem létfilozófiai mélységekbe kivetítve képes megjeleníteni. Ennek záloga többek közt a mű axiomatikus-metaforizáló beszédmódjában, a szimbolikus összetettségű alaptörténetben és a mindenféle bizonyosságtól irtózó narrátori pozícióban illetve alapmagatartásban és világképben kereshető. Tóbiás filozofikus-axiomatikus szövegformálását jól ellenpontozza a metaforikusság, kijelentései helyenkénti szentenciaszerűségét a viszonylagosság, a másság elismerésének gesztusa (s ebben mégiscsak rokonítható Náthánnal). Számára a legfontosabb az autonóm, önnön léte korlátait felismerő ember, aki saját maga talál rá a helyes útra (ezért nem is válogat később a sorscserepek között). A mű így kötődik a lessingi, felvilágosodás kori racionalizmushoz, de szakít is azzal, amennyiben pontosan érzékeli annak pusztító, esetenként hazug voltát (apja, Tobit többször is az ésszerűség nevében ítél és cselekszik, s ettől kíván Tóbiás megszabadulni), a posztmodern felfogáshoz közeledve (hisz Tóbiás nem tud, és nem is akar különbséget tenni jó és rossz, igaz és hamis közt): „…minden nagy cél megvakít, jobb nem cselekedni… mindent megtagadok, az igazságot, a tudást, a képzeletet, hogy valóban sorsot válasszak.” (320)
Végel László egy rendkívül összetett, struktúrájában és szemantikumában egyaránt többsíkú regényt alkotott meg az Eckhardt gyűrűjében. Ezzel az igen jól sikerült Makró után egy teljesen más, de az egész magyar epika szempontjából jelentős művet alkotott meg. Regényei trilógiává történő egybekapcsolásával pedig azt is reprezentálja, hogy létérzésbeli, magatartás- és világképbeli összefüggések és egybecsengések (identitásvesztés- és keresés) is képezhetik alapját különálló művek eggyészerveződésének. S ez szintúgy újszerű, alig néhányak által művelt vonása epikánknak.
(Végel-Symposion – Tanulmányok Végel László műveiről, Kijárat Könyvikadó, Budapest, 2005.