Szélőségesek a kuckóban
2013. március
A magányos Djindjić
Semmi kifogásom a Dindjić-legenda terjesztése ellen, mert ez valahogy ellensúlyozza a tömérdek silány „legendát”. A fiatal anarchista, majd marxista Djindjić, egyetemi tanulmányainak befejeztével a kritikus gondolkodást ápoló frankfurti iskola híve lett. Ami következésképp azt jelenti, hogy személyéről, munkásságról is kritikusan lehet gondolkodni. Noha, valójában ettől tézistől is ódzkodom, mivelhogy nem kívánok számítani azoknak a rokonszenvére sem, akik ugyan nyíltan nem vitáznak Djindjić gondolataival, viszont gyakorlatilag épp az ellenkezőjét teszik. Már ma is sokan vannak ilyenek, holnap még többen lesznek. Azt azonban mégsem rejteném véka alá, hogy zavar az a pompa, azok az öntelt megnyilatkozások, amely a legendateremtést kísérik. Annál is inkább, mert Djindjić maga szerény ember volt, akinek sikerült megőrizni valamit az alternatív, a marxizmus felé vezető anarchista múltból. Ezt a tulajdonságát személyesen volt alkalmam megismerni, amikor Zoran Stojanović a Jugoszlávia, mint beteljesületlen állam című Djindjić kötet szerkesztője felkért a könyv promoválására. Őszintén szólva nem volt túlságosan nagy kedvem hozzá. Nem amiatt mert a könyv megjelenése előtt már az a hír járta, hogy be fogják tiltani; hanem azért, mert akkoriban Djindjić már politikusnak számított. Azonban a szerkesztő, rátapintott gyenge pontomra, amikor azt mondta, hogy nincs könnyű dolguk, mert senki sem akarja a könyv bemutatását. Akkor vállalom! – határoztam el nyomban. Ez 1988 őszén történt. Dacból tettem, bár tisztában voltam a helyzettel, tudtam, hogy döntésem, a tévedés kockázatát is hordozza. Ez esetben azonban tudtommal nem történt semmi rendkívüli. Ellenben, nem ment minden gördülékenyen. A bemutató időpontja jócskán elhúzódott. Hosszú keresgélés, utánajárás árán, az újvidéki Spens üzlet- és sportközpontban levő könyvesboltban került megrendezésre a promóció, mert a szerkesztő a kulturális intézményekben sehol sem kapott termet! Az említett könyvkereskedésben mindössze 15 szék fért be. Mi lesz, ha sokan jönnek? – villant meg a gondolat. Viszont, hasztalan aggódtam, nem volt népes közönség, mindössze 13-an jöttek össze. Djindjićet azonban ez a tény egy cseppet sem kedvetlenítette el. A 13 között, bizonyára van néhány belügyes is, jegyezte meg tökéletes lelki nyugalommal. Ránéztem. Cinkosan mosolygott. Ugyanolyan szenvedéllyel beszélt, mintha száz ember hallgatta volna. A politikus véna nem nyomta el benne az alternatív lelket. Filozófusnak készült és politikus lett belőle. A kelet európai rendszerváltó értelmiség legtragikusabb személyisége, életével fizetett. Halála után, a népszerűtlen politikusból, legenda lett. Talán lelkiismereti okokból, mert meggyilkolása után a társadalom jobbik része Djindjićre vetítette mindazt, amit nem vállalt fel, amit elmulasztott. Ezzel a legendateremtéssel tulajdonképpen menekülünk tőle, hogy kárpótoljuk önmagunkat. Számomra továbbra is a rejtély az, hogy hogyan folytatta volna a pályáját, ha történetesen életben marad. Kormányfő volt – hatalom nélküli kormányfő! Koalíciós partnerei többet ártottak neki, mint az ellenfelei. Jogos tehát a kérdésfelvetés, hogy ha nem történik meg a tragédia, tudta volna vállalni utódjai kompromisszumait? A nagy nemzeti egység nevében, váltott volna-e csókot Ivica Dačićtyal vagy pedig győz benne a praktikus politikus és tudomásul veszi, hogy ez a legkisebb rossz – és csók nélkül vállalja a kormányzást politikai ellenfeleivel. Vállalta volna utódai szerepét, vagy pedig magára marad, és független értelmiségiként megírja Szerbia, mint beteljesületlen állam?
Hová tűntek?
Szokásos séta a Duna parton. Egyetlen ismerőssel sem találkozom. Hová tűntek a régi barátok? Remete életet folytatnak? Magányosságba menekültek miközben azon tűnődnek, hogy mit hagytak maguk után? Csődtömeget? Romokat? Vérpettyes, befejezetlen rendszerváltást? Persze meglehet, hogy a látóképességem gyengült. Újvidék az elmúlt két évtizedben annyira megváltozott, hogy az ismerős is idegennek tűnik.
Szent Ferenc intelme
A Vatikánban, Jorge Mario Bergoglio Buenos Aires érseke személyében megválasztották az új pápát. A Ferenc nevet választotta. A helyzetelemzők szerint jelképes döntésről van szó. Assisi Szent Ferenc követője, a szegények pápája szeretne lenni. Forradalmian konzervatív, jellemzik. Ellentmondásos definíció, viszont lehet, hogy igaz lesz! Akkor pedig Ferenc pápa megérdemli a rokonszenvet, hiszen a kapitalizmus válságának korában szükség van az egyház szociális érzékenységre. Vajon a szegények pápájának sikerül-e elérni, hogy az egyház a szegények szolgálatába álljon? Úgy tűnik, célkitűzését komolyan gondolja. Argentínában a tömegközlekedési eszközöket használta, a börtönöket (is) látogatta, ahol nem volt rest és a rabok lábát mosta. Gesztusa Szent Ferenc egyik híres passzusát idézi meg! Szent Ferenc óva intett attól, hogy bárki is kisajátítsa magának az elöljárósági posztot. „Nem azért jöttem, hogy nekem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak – emlékeztetett Szent Ferenc az Úr szavára, majd így folytatta. „Akik mások fölé rendeltettek, ne dicsekedjenek jobban elöljáróságukkal, mintha kizárólag testvéreik lábának mosogatására volnának rendelve. És ha hivataluk elvesztése jobban megzavarja őket, mint a lábmosás feladatának elvonása, lelkük veszedelmére csak annál inkább vetik magukat kincsek gyűjtésére”. Szinte hihetetlen, töprengek, mintha csak a mára vonatkoztatta volna vélekedését Szent Ferenc.
Marjuk egymást…
Kövér László belső hidegháborúról beszél. Dúlnak a magyarországi politikai belviták, miközben az európai fórumok egyre több megrovásban részesítik Magyarországot. Tóth Árpád versét olvasom. „És marjuk egymást, esett magyarok,/Árva az árvát, csontvázat a csontváz.“ Találó! Ami most zajlik, immáron nem csak a bajkeverő pártok és a pártvezérek műve. A baj sokkal mélyebben van. Bennünk, magyarokban.
Látomás
Figyelem nemzedékem támolygó járását.
Március 15-e
Megörültem. Az utóbbi napokban úgy tűnt, hogy végre belerohanunk a tavaszba. Reggelre azonban fehérek az újvidéki utcák. Március 15-e van. Ma nem sétálok, döntöm el. Délelőtt egy dráma szinopszisát vázolom. Este: Széchenyi. Eszembe jut nagyapám, aki a langymeleg nyáréjszakákon a körtefal alatt vetette meg a vackot. Számomra óriási élményt jelentettek ezek a csillagos égbolt alatti éjszakázások. Gyakran szöktem meg otthonról, hogy nagyapával lehessek. Napnyugtakor kivonultunk a kertbe, ahol a terebélyes koronájú fa alatt szétterítettük a subát, és végigheveredtünk. Itt virrasztottunk. Őriztük a tolvajoktól a szőlőst meg a gyümölcsöst. Nagyapa nagy elbeszélő volt, érdekfeszítő történeteket mesélt. Hiteles történelemórákat tartott. Menekülnie kellett, mert szabadelvű volt, mondta a nagyapám Kossuthról. Mi az, hogy szabadelvű, kérdeztem. Még ezt sem tudod fiacskám, válaszolt szemrehányó hangon. Ez azt jelenti, hogy szerette a szabadságot. Megjegyeztem. Azóta a jelentős napokon Széchenyit olvasok, hogy némiképpen pótoljam nagyapám különös történelemóráit. Széchenyi is liberális volt, akárcsak Kossuth, de mindmáig képtelen vagyok megfejteni, hogy miért nem emlegette nagyapám. Feltételezem, hogy nem akart túlságosan megterhelni a magyar liberális hagyománnyal
Koszovó-jelenetek
Brüsszelben tárgyalt Ivica Dačić szerbiai és Hashim Thaci koszovói kormányfő. Kettőjük között foglalt helyet Catherine Ashton, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője. A kormányfők halálosan komolyak voltak, Ashton asszony mosolygott. Dacic pártja a hajdani SZSZP Thacit egykoron terroristának nevezte. Újabb jelenet. Dacic beismeri, hogy hazudtak, amikor azt mondták, hogy Koszovó Szerbia része. Tehát az alkotmány sem mond igazat! Sebaj, mert időközben Újvidék polgármestere fennen hirdeti, hogy a cirill írásmóddal védik Szerbia alkotmányát. Némi kompenzáció nem árt! Újabb fotó! Tomislav Nikolić szerb államelnök, Ivica Dačić szerb kormányfő és Aleksandar Vučić miniszterelnök együtt pózol. Nikolić szerint reménykeltő volt a megbeszélés, Dačić szerint semmi fontos nem történt. Catherine Ashton megint mosolyog. Pontosan úgy, mint, ahogy az EU-diplomaták mosolyognak, mesterkélten, lélek nélkül. Európa a műmosolyok korát éli. Feltételezem, hogy a brüsszeli üvegpalotában az EU-funkcionáriusok szüntelenül lélek nélkül mosolyognak egymásra. Néhány nap múlva Ashton asszony Pristhinában landol. Másnap Belgrádba tesz villámlátogatást. A kommentátorok szerint az óra ketyeg, közeleg a kiegyezés órája. Ódzkodom ettől a gondolattól. Lehet, hogy a politikusok alkut kötnek azonban amennyiben elmarad a társadalom értékrendjének radikális módosulása, politikai kultúrájának megújhodása, akkor Koszovó lappangó rákfene marad. Egyelőre csend van. Teljes bizonytalanság. A szerb szélsőségesek kényelmes kuckóikban mukkanni sem mernek. Inkább azokat ostorozzák, akiknek semmiféle hatalmuk sincs. Valakin csak el kell verni a port. . Ezt nevezem polgári mersznek!
Családi Kör, 2013. március 20.