Szajhák és testőrség
2013. április
Hová? Merre? Meddig?
Tegnap még a pattogatott kukorica árus is azt, állította, hogy sorsdöntő napunk van. Az emberek várnak valamire, többségük nem is tudja, mire. Félnek feltenni azokat kérdéseket, amelyekre a közelmúltban harcias volt a válaszoltak. Ezúttal tanácstalanok, többé nem hiszik, hogy a politikusok varázsvesszőt tartanak a kezükben. Többé nem bíznak a politikában, a politikusokban, s ilyenkor a kezelhetetlen erőszak és a teljes kétségbeesés között vacillálnak. Hogy merre billen a mérleg nyelve, nehéz előrelátni. A minap a Maxi üzlete előtt, néhány nagyhangú fiatal esküdözött, ha aláírják a kiegyezést, akkor beindulnak, tüntetéseket szerveznek a kormány ellen. Huszonévesek, akiknek fogalmuk sincs, hogy mi történt Koszovón. Albán embert bizonyára nem is láttak, ennek ellenére durván, minősíthetetlen jelzőkkel ostorozták az albánokat. Majd ők megmutatják a kormánynak, hogy mi az elégedetlenkedő tömeg, csak merészeljenek kapitulálni Thaci előtt. Belefáradtam ebbe a történetbe, a legszívesebben tudomást sem vennék róla, ellenben tudom, hogy az elkövetkező időszakot ezek a hetek határozzák meg. Ez több mint politika! Az éjjel a tévé elé ültem, a híreket lestem, nem sok reménnyel tettem, mert azért tisztában vagyok azzal, hogy a szerb-albán tárgyalási sorozat, az abszurd színházra emlékeztet. A szerbiai politikusok egyezkednek a koszovói politikusokkal, ám Koszovó függetlenségét nem ismerik el, hiszen Szerbia alkotmánya szerint Koszovó Szerbia része, pontosabban egyik (déli) tartománya. A tévéstúdiók éjfél körül közlik az első híreket. A maratoni tárgyalások kudarcot vallottak, nyilatkozták a belgrádi politikusok, mert a koszovói albánok nem hajlandók kompromisszumot kötni. Na, és mi lenne a kompromisszum? Az, hogy az északi szerb lakta rész autonómiája végrehajtó hatalmat kapjon, a szerbeknek legyen saját bírósága, rendőrsége, valamint, hogy az „állítólagos” Koszovó állam hadserege nem léphet a területre. Ma reggel utána néztem, mi is történt? Nem érdekel a politikai parádé, inkább a Neue Zürcher Zeitung internetes kiadását olvasgatom. Az újság címoldalán a kínai madárinfluenzáról és az észak-koreai atomrakétákról ír. A „brüsszeli dialógus” kudarcáról Thomas Fussner, a lap bécsi tudósítója rövid, tárgyilagos cikkben számol be. Szóvá teszi a szerb ortodox egyház EU-ellenességét, azt hogy Amfilohije montenegrói-tengermelléki metropolita a napokban élesen kirohant az EU-ellen, továbbá a koszovói szerb aktivisták elégedetlenségét. Ez a két erő megköti a kormány kezét. Ennyi! A balkáni abszurdum nem érdekli a világlapokat. Továbbra is hiszem, hogy a koszovói kérdést, nem Brüsszelben, hanem Belgrádban kell megoldani, itt kell eldönteni, hogy merre haladjon az ország. Milošević hatalma Koszovóban született meg, Szerbia jövője pillanatnyilag ezen múlik. Rezignáltan tudomásul veszem, hogy míg ez nem rendeződik, addig nem zártuk le a kilencvenes éveket. Még mindig abban élünk, csakhogy ez nem jut el a tudatunkig, mert a tényt nem akarjuk tudomásul venni.
A leértékelt melós
A koszovói szerb vezetők, üdvözlik a brüsszeli tárgyalások kudarcát. Szerbia nem eladó, hallom úton-útfélén. Arról senki sem beszél, hogy ma minden eladó, az eszmény, a becsület, az újszülött, a gyárak, a munkások, a termőföld, az olajipar, a szerelem. Minden, csak Szerbia nem?! Közben, figyelmen kívül hagyjuk, talán mert észre sem vesszük, hogy a melós a legolcsóbb áru.
Helyzetjelentés
A Futaki utcai piacon összetalálkozom a NIN-díjas Slobodan Tišmával. Bevásárlószatyorral a kezünkben egyetértettünk abban, hogy a piacon ismerhető ki legjobban a város élete: gondja-baja. Az egyik kofa mondatait feljegyzem magamnak. „Akik azelőtt egy kiló krumplit vásároltak, ma fél kilónyit vesznek. Tíz tojás helyett ötre telik. A gyümölcsből lényegesen sokkal kevesebb fogy.” A hentes felsóhajt. „A bárányhús még a Húsvéti időszakban is a nyakunkon maradt, pedig nem sokkal drágább, mint a disznókaraj. Az emberek egyre kevesebbet adnak az egészségükre. A bifszteknek való sem kelendő”. Az egyik ismerős magyar kofa elpanaszolja, hogy a lánya befejezte az egyetemet, de hiába keres munkahelyet. Azt javasolják neki, hogy iratkozzon be valamelyik pártba. Engem faggat. Melyikbe? A sógor szerint a VMSZ-ben telt ház van, a legjobb lenne a betagosodni a Szerb Haladó Pártba, ahol két kézzel fogadják a magyarokat. Mit szól hozzá? Fintorgok. A kofa nagyot legyint. Látom, finnyáskodik, de, higgye el, élni kell valamiből. Ha nem tartozik egyik pártba sem, akkor mehet a diplomájával Németországba mosogatólánynak. Vagy-vagy! A vállamat vonogatom. Egyre többször vagyok tanácstalan. Indulnék hazafelé, de zuhog az eső. Benyitok a közeli kis kávézóba. Harsog a turbó folk zene. Visszalépek. Benyitok egy másikba. Ott is. Nem akarok bőrig ázni, maradok és rendelek egy kapucsínót. A szomszédos asztalnál arról vitáznak, hogyan kell megvesztegetni, kijátszani a vámosokat. Köztük ül egy platinaszőke nő, csizmája tele van apró, minden mozdulatra csörgő fémlemezzel. A száját rúzsozza. Az egy pillanatban leteszi a tükröt meg a rúzst és elkáromkodja magát. Hallottátok? Szigorúbban akarják ellenőrizni az ÁFÁ-t. A tökösöknek nincs elég pénzük. Ha így haladunk, lakatot teszek a butikomra. Manapság kifizetődőbb kurválkodni, mint török alsóneműt árulni. Az egyik barátnőm erre adta a fejét, viszont panaszkodik, hogy egyre kevesebb a kuncsaft. Akinek van pénze, az állandó babákat tart. Testőrt és szajhát. Amíg a nagyfőnök légyotton van, addig a testőr az utcán kémlel. Igazuk van a mai csitriknek, a lóvé a legfontosabb. Nekem van még tíz aktív évem, aztán már nem kellek majd senkinek. Inkább leszek kurtizán, mintsem ezeknek fizessek, mondja. A társaság egyik férfi tagja, aki folyton telefonál, hangosan helyesel. Igazad van, én is inkább testőr lettem volna, mint vállalkozó, ordítja. A haja zsíros, fehér melegítőben, tornacipőben ül, nagy aranykereszt lóg a nyakában. Miféle vállalkozó lehet?
Perem-sznobizmus
A Bűnhődés írása közben egy Ady-mondat járt a fejemben. Mottónak szántam, de végül lemondtam róla, mert szerénytelenségnek véltem, hogy az Isten háta mögötti Újvidéken, Ady-pajzsot tartsak magam elé. Védtelen akartam maradni. „Csokonai Vitéz Mihály unokájának érzem és tudom magam: – írta Ady Endre 1908-ban a Magyar Pimodánban – veszettül európaiatlan magyarnak, aki kacagtató fanatizmussal és komolysággal él-hal Európáért”. De miután az Ex.Symposinban Jánossy Lajos és Vári György ráérzett a belső ellentmondásomra, akkor, most már bevallhatom ezt is. Egy életen át görcsösen ragaszkodtam, ragaszkodom most is, Európa eszméjéhez, ezzel ellentétben kénytelen vagyok belátni, hogy Európa mostohagyermekként kezeli a nemzeti kisebbségeket. Persze, nemcsak őket, hanem saját peremvidékét is, főleg Kelet-Közép-Európát és a Balkánt. Nélkülözhető bajkeverők lettünk. Létezik egy perem-sznobizmus is, főleg a perem országok fővárosaiban, amely nem vesz tudomást saját tágabb környezetéről, hogy ne mondjam, saját peremvidékéről. Napjainkban ez végzetes lehet, hiszen teljességgel kiszolgáltatja a szélsőjobbnak. Ezzel azonban még közel sincs vége ennek a szörnyű történetnek. Köztünk egyre mélyebb gyökereket ereszt a kishitűség, minek folytán nem veszünk tudomást saját értékeinkről. Az epigonizmus diszkrét bája behálózza a vidéket. Radomir Konstantinović, a Vidék filozófiája című műve kapcsán írtam, hogy napjainkban a centrum válságban van. A kelet-közép-európai centralizált országok fővárosaira gondoltam, amelyek elvesztették a nyolcvanas években kivívott rebellis aurájukat. A rendszerváltás lezajlott, a demokrácia légüres térbe taszította a szellemet, maradtak az apró marakodások, a kis politikai taktizálások, alapvető eszmék nélkül. Előtérbe került a médiáért vívott harc. Az a baj, hogy eközben a peremek centrumaiban létrejövő provincializmusnak nagy lett az ázsiója a peremek peremén. Az egyik, egyébként tehetséges, vajdasági fiatal íróról írta kritikusa, hogy ő a „vajdasági Garaczi”. Elismerésnek szánta. A kritikus is művelt, értelmes. Idézi azokat az elméletírókat, akiket idézni illik. Minden rendben van, csak az a baj, hogy a fejébe sulykolták, miszerint a perem nem lehet eredeti. Csak akkor méltó az elismerésre, ha hasonlít a centrum valamelyik képviselőjére. A tükröket tükrözi.
Siralmak
„Szerbia élő homokba került”. „Két rossz között kell választanunk”, olvasom a belgrádi politikusok panaszait. Jó, lenne egy kis haladék! Így is történt. A kormány a haladék mellett döntött. A múlt bűneinek árát az a nemzedék fizeti meg, amely még meg sem született. Sokan ünnepelnek, könnyű nekik, nem az ő sorsuk forog kockán. Este Babits-verseket olvasok. „…mit bánom én? mit/ bánom én a híreket? forrong a világ, napok állnak/ versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült/ népek nyugtalanok: mit számít?”
Családi Kör, 2013. április 11.