Váltsuk le a valóságot és nevezzünk ki újat

Kínában egypártrendszer van, s az emberi jogokat sem tisztelik. A kisebbségi jogokat sem. Mégis (főleg) a kis európai országok fetétel nélkül keresik a nagy Kína kegyeit, a kínai befektetőkben, meg a hatalmas kínai piacban reménykednek. Ők vannak legjobban kiszolgáltatva a globális piacnak, a globalizmusnak. Kína pedig tör előre. Milosevic az első között fedezte fel Kínát, s Kína hálából még a nagykövetségét is átengedte a szerb hadseregnek a NATO-támadás idején. A mai szerb kormány is előszeretettel ápolja a Kínával való barátságot. A kormánypárti publicisták ügybuzgón idézték a kínai külügyminiszter Belgrádban elhangzott kijelentését, mely szerint Kínának sok barátja van Európában, de stratégiai partnere csak egy: Szerbia. Most Magyarország szeretne a prímás lenni. A magyarázat kézenfekvő, a gazdasági érdekek diktátumát tudomásul kell venni. Vagyis a globális gazdasági érdek mindennél fontosabbak. Orbán Viktor még 2009-ben pekingi látogatásakor kijelentette: „Nyugati zászló alatt hajózunk, de ma keleti szél fúj a világgazdaságban.”  Hogy mi jót hoz a „keleti szél”, az bizonyára eldől Ven Csia-pao kínai miniszterelnök közelgő budapesti látogatása után. Kína több milliárd eurót ruházott be Európába, nem felel meg neki az európai gazdasági válság, s hajlandó a görög válságkezelési programba is bekapcsolódni. Főleg gazdasági kérdésekről lesz szó, de a nyugati sajtó szerint német és az angol kormány az emberjogi kérdéseket is napirendre tűzi. A kormánypárti magyar sajtó nem szól az emberjogi kérdésekről, inkább abban bízik, hogy Budapest lesz Peking „európai hídfőállása”. A Heti Válasz megnyugtatja az olvasóit, ettől nem lesz nem nagyobb a kínaiak bevándorlása. Csak a kínai tőke tör be Magyarországra, a munkavállalók maradnak. A hivatalos adatok szerint jelenleg megközelítőleg 10 000 kínai él és dolgozik Magyarországon. A Heti Válasz némi iróniával arra is emlékeztet, hogy annakidején Gyurcsány szerette volna szorosabbra fűzni a Kínával való barátságot, lám, ami nem sikerült Gyurcsánynak, az most sikerült Orbánnak. Mi történt ezek után? Gyurcsány megdicsérte Orbánt és gratulált neki. A világgazdaság szele, úgy látszik, mindennél erősebb. Ezzel a paradoxonnal szembe kell néznünk, ez módosítja a pártok arculatát, a világnézeteket, a hitvallásokat. Ugyancsak a Heti Válasz hozza napvilágra, hogy 1991. márciusában Deutsch Tamás arra figyelmeztetett, hogy semmiféle gazdasági racionalitás nevében nem szabad egy „véreskezű diktatúrát politikailag szalonképessé tenni”. Kína, a globalizáció nagy nyertese, azonban nem sértődött meg, miniszterelnöke Magyarországra látogat. A nagy országok nem sértődnek meg, esetleg visszavágnak, a kicsik viszont nem vágnak vissza, hanem megsértődnek.

Nagy vihart kavart a Magyar Szó főszerkesztőjének leváltása, ami sok kárt okozott magyar kisebbségnek. Mivel európai visszhangot is kapott, vesztettük a hitelünkből, ami kétségtelenül a jövőben megnehezíti a helyzetünket. A fiatal értelmiségiek, köztük akadtak immár nemzetközileg elismert fiatal művészek, tiltakoztak, de ez nem került be a Magyar Nemzeti Tanács által ellenőrzött vagy támogatott médiumokba. A villámgyors akció meghökkentést keltett. Gondoljunk csak arra, hogy a Józsa László által irányított Magyar Nemzeti Tanács hogyan reagált a magyarverésekre. Ha akkor ilyen gyorsan cselekedett volna, akkor a délvidéki magyarság nem élt volna át annyi mély traumát, aminek a nyomait évtizedeken át nem lehet kitörölni. A leváltás módszere azokban is ellenérzést szült, akik egyébként jogosnak tartották az egzekúciót. Engem az eset rémesen emlékeztet Sziveri János durva és kegyetlen menesztésére. Az analógia kétségtelen, és az is nyilvánvaló, hogy ezzel a döntéssel a Magyar Nemzeti Tanács rehabilitálta az egykori pártegzekútorokat. Mindez átfogó elemzést kíván, s bizonyára akadnak, akik erre a jövőben vállalkoznak. Engem leginkább az gondolkodtat el, hogy miért került sor minderre. Miféle eszmék húzódnak meg mögötte? A magyar közösség jelenlegi állapotát szemügyre véve ez is kiderül. Lássuk a tényeket! Évről-évre csökken a magyar pártokra leadott szavazatok száma. A Magyar Nemzeti Tanács megválasztására a 240 ezer magyar választópolgár közül csak 70 ezer voksolt. A demográfusok szerint a közelegő népszámlálás a magyarok létszámának radikális csökkenését mutatja ki. Az iskolarendszer romosodik. Az értelmiség egy része áttelepült, a másik része formálisan még itt él, ám szellemileg alig van jelen. Az áttelepültek nem térnek haza a szülőföldükre, annak ellenére, hogy a vezetők dicsérik politikájuk sikereit. Ha politikájuk sikeres lenne, akkor sokan visszatérnének, mert – saját bevallásuk szerint – vágyódnak haza. A szakértői értelmiség jelentős része, más pártokban tevékenykedik.  Valakinek mindezzel el kell számolni. Ezzel mindenki tisztában van, s az elszámolás elmaradása mély válságot idéz elő a jelenlegi uralkodó politikai elitben. Számoljunk utána: a délvidéki magyarság közéletében immár másfél évtizede egy és ugyanaz a politikai elit dominál, gyakorlatilag egypártrendszerű körülmények között, tehát nem volt szakaszos elszámoltatás. Ez a tizenöt év négy mandátumot tesz ki, ami egészen morbid eset a demokráciatörténetben, hiszen a demokrácia arról szól, hogy a hatalmi garnitúrák váltogatják egymást. A közép-kelet-európai rendszerváltásokat elemző politológusok szerint a demokratikus értékrend megszilárdulására akkor van esély, ha két-három politikai garnitúra váltotta egymást. Nálunk viszont ismeretlen a politikai váltógazdálkodás, hiszen másfél évtizede egyazon garnitúra uralkodik. A közelgő népszámlálás és a soron levő parlamenti választások gerjesztik az uralkodó politikai elit félelmét, tehát a nagy kiábrándulást megelőzve a média által szándékozik új valóságképet teremteni, vagyis azt a látszatot létrehozni, hogy minden rendben van. Ha a média csupa jót ír a kisebbségi politikusokról, a hatalomtartó pártról, a sajtókonferenciáikról, a díszbeszédeikről, a nyilatkozataikról, akkor minden rendben lesz. Csakhogy nem erről van szó. Nincs az a sajtó, amely lelkesítő cikkeivel új valóságot teremt. Ergo, a politikusoknak kell nemzetibbnek lenni, akkor attól lesz nemzetibb a média is. A magyar választópolgár nem az újságokból értesül, hogy milyen helyzetben van, hanem a saját életében tapasztalja. És mit láttak és látnak? Azt, hogy a magyar politikusok nem álltak ki a magyarverések idején a magyarok mellett, nem teremtettek kellő feltételeket, nem küzdenek keményen (úgy, mint most, a főszerkesztő leváltáskor) a magyarok arányos foglakoztatásáért. Még a tartományi végrehajtó tanácsban sem sikeresek, ahol a hatalomban ülnek.  Nemzetinek lenni nem a szóvirágok ismétlését jelenti. Hanem mit? Elsősorban a tényleges autonómiáért való küzdelmet, s nem azt, ami a közelmúltban előfordult: történelmi döntés született, mondták a legendás sajtótájékoztatókon, aztán beismerték, ez mégsem az. Nemzetinek lenni azt jelenti, hogy vezetők elérjék, hogy a magyar polgárok arányosan szerepeljenek a bíróságokon, a rendőrség kötelékeiben, a közvállatokban, az állami intézményekben. Garantálom, hogy ha a vezetők kiharcolták volna a tényleges autonómiát, s ha ez esetben akadna egy főszerkesztő, aki ezzel szembeszegül, akkor a vajdasági magyarság kórusban tenné a gúny tárgyává, nem is kellene leváltani, hanem megszégyenülten távozna posztjáról. Ha tényleges autonómiáról lenne szó, akkor nem 70 000 ezer magyar járulna az urnák elé, hanem a magyar választópolgárok legalább kétharmada! Ha a vezetők gondoskodtak volna a magyarok arányos munkahelyi részvételéről, akkor többen iratkoznának magyar tagozatra. Ezen túl ez a leváltás tartalmaz néhány fontos üzenetet is, ami ugyancsak a hatalom megőrzését szolgálja. Józsa László, az egykori rossz emlékezetű egypárti Magyar Nemzeti Tanács elnökének kezdeményezésére megszületett döntés megüzente a délvidéki magyar „kispártoknak”, hogy ne reménykedjenek, ha a sajtóban nem lesz pluralizmus, akkor nem lesz a politikában sem. Közéleti pluralizmus nélkül ezek a kispártok feledésre lesznek ítélve. Ezt előlegezi meg a VMSZ beleegyezésével meghozott, a kötelező választási letétről szóló törvény. Ezek a „kispártok”, amelyek a Milosevic-korszakban vagy nem léteztek, vagy pedig nem léptek „technikai koalícióra” a szocialistákkal, mint a VMSz, (ezért maradtak kispártok), szegények, mint a templom egerei. Láttam a villanykaróra kiszögezett, sokszorosítóval elkészített választási kampányplakátjaikat, ilyesmi még Belorussziában sincs. Ezeket „legyőzni” nem nagy dicsőség. De a fenti állítás ellenkezője is igaz: ha nincs tényleges pluralizmus a politikában, akkor a sajtóban sem lehet. Igaz, az elmúlt pár évben elhangzott néhány kedvező üzenet. Először a Magyar Koalíció létrejötte, aztán a zentai tanácskozás. A koalíció összeomlott, a friss zentai szellők kifulladtak, a kemény vonal felülkerekedett. Azok az értelmiségiek, akik éppen a zentai ígéretek hatása alatt közfunkciókat vállaltak, ma nyíltan kimondják, hogy csalódtak. A vajdasági magyarság napilapja a zentai ígéretek jegyében tett néhány szerény lépést a pluralizmus irányába, különböző színezetű és különböző értékrendet valló kommentárok jelenek meg, de közös volt bennük, hogy aggódva mutattak rá a délvidéki magyarság gondjaira, bajaira. Érzékelhető volt, hogy azok a kisebbségi pártok is, amelyek nincsenek hatalmon, valamennyivel nagyobb teret kaptak. Kritikai funkciójuk nem jutott kifejezésre, de legalább időről-időre hírt adtak magukról. Az előző évekhez viszonyítva, már ez is eredmény. Én sem tudok minden kommentárral egyetérteni, de elégedett voltam azzal, hogy megjelentek. Ilyenkor Voltaire mindmáig érvényes mondata jutott eszembe: „Egyetlen szavával sem értek egyet, de az utolsó leheletemig harcolni fogok azért, hogy véleményét szabadon elmondhassa.” Az európai demokratikus kultúra ezen a voltaire-i axiómán alapul, és Kossuth és Petőfi óta tudjuk, hogy ez szolgálja leginkább nemzetünk dicsőségét. Ez kezdett érlelődni, de csak kezdett. Óvatos és megfontolt nyitás volt. A szerkesztőség gondosan ügyelt arra, hogy a bő lére eresztett protokollhírekhez fényképet is mellékeljen, s néhány kisebbségi vezető annyi fotót érdemelt ki, hogy azt még a megboldogult Josip Broz Tito is megirigyelné. Talán a Magyar Szó
kiheveri ezt a csapást, lehet, hogy ideig-óráig megfélemlítik a fiatal újságírói nemzedéket, de a fiatalságot nem lehet örök időkre elnémítani. A pártemberek menesztettek már főszerkesztőt, de a valóságot nem képesek leváltani. Új valóságot sem képesek kinevezni. Az új főszerkesztő sem lesz képes új valóságot kitalálni. Az újság túléli, de kérdés, hogy a politikai elit képes lesz-e kilábolni a válságból. Ott nagyobb megtisztulásra lenne szükség, mint a napilapban.

Kínában egypártrendszer van, s az emberi jogokat sem tisztelik. A kisebbségi jogokat sem. Mégis (főleg) a kis európai országok fetétel nélkül keresik a nagy Kína kegyeit, a kínai befektetőkben, meg a hatalmas kínai piacban reménykednek. Ők vannak legjobban kiszolgáltatva a globális piacnak, a globalizmusnak. Kína pedig tör előre. Milosevic az első között fedezte fel Kínát, s Kína hálából még a nagykövetségét is átengedte a szerb hadseregnek a NATO-támadás idején. A mai szerb kormány is előszeretettel ápolja a Kínával való barátságot. A kormánypárti publicisták ügybuzgón idézték a kínai külügyminiszter Belgrádban elhangzott kijelentését, mely szerint Kínának sok barátja van Európában, de stratégiai partnere csak egy: Szerbia. Most Magyarország szeretne a prímás lenni. A magyarázat kézenfekvő, a gazdasági érdekek diktátumát tudomásul kell venni. Vagyis a globális gazdasági érdek mindennél fontosabbak. Orbán Viktor még 2009-ben pekingi látogatásakor kijelentette: „Nyugati zászló alatt hajózunk, de ma keleti szél fúj a világgazdaságban.”  Hogy mi jót hoz a „keleti szél”, az bizonyára eldől Ven Csia-pao kínai miniszterelnök közelgő budapesti látogatása után. Kína több milliárd eurót ruházott be Európába, nem felel meg neki az európai gazdasági válság, s hajlandó a görög válságkezelési programba is bekapcsolódni. Főleg gazdasági kérdésekről lesz szó, de a nyugati sajtó szerint német és az angol kormány az emberjogi kérdéseket is napirendre tűzi. A kormánypárti magyar sajtó nem szól az emberjogi kérdésekről, inkább abban bízik, hogy Budapest lesz Peking „európai hídfőállása”. A Heti Válasz megnyugtatja az olvasóit, ettől nem lesz nem nagyobb a kínaiak bevándorlása. Csak a kínai tőke tör be Magyarországra, a munkavállalók maradnak. A hivatalos adatok szerint jelenleg megközelítőleg 10 000 kínai él és dolgozik Magyarországon. A Heti Válasz némi iróniával arra is emlékeztet, hogy annakidején Gyurcsány szerette volna szorosabbra fűzni a Kínával való barátságot, lám, ami nem sikerült Gyurcsánynak, az most sikerült Orbánnak. Mi történt ezek után? Gyurcsány megdicsérte Orbánt és gratulált neki. A világgazdaság szele, úgy látszik, mindennél erősebb. Ezzel a paradoxonnal szembe kell néznünk, ez módosítja a pártok arculatát, a világnézeteket, a hitvallásokat. Ugyancsak a Heti Válasz hozza napvilágra, hogy 1991. márciusában Deutsch Tamás arra figyelmeztetett, hogy semmiféle gazdasági racionalitás nevében nem szabad egy „véreskezű diktatúrát politikailag szalonképessé tenni”. Kína, a globalizáció nagy nyertese, azonban nem sértődött meg, miniszterelnöke Magyarországra látogat. A nagy országok nem sértődnek meg, esetleg visszavágnak, a kicsik viszont nem vágnak vissza, hanem megsértődnek.

Nagy vihart kavart a Magyar Szó főszerkesztőjének leváltása, ami sok kárt okozott magyar kisebbségnek. Mivel európai visszhangot is kapott, vesztettük a hitelünkből, ami kétségtelenül a jövőben megnehezíti a helyzetünket. A fiatal értelmiségiek, köztük akadtak immár nemzetközileg elismert fiatal művészek, tiltakoztak, de ez nem került be a Magyar Nemzeti Tanács által ellenőrzött vagy támogatott médiumokba. A villámgyors akció meghökkentést keltett. Gondoljunk csak arra, hogy a Józsa László által irányított Magyar Nemzeti Tanács hogyan reagált a magyarverésekre. Ha akkor ilyen gyorsan cselekedett volna, akkor a délvidéki magyarság nem élt volna át annyi mély traumát, aminek a nyomait évtizedeken át nem lehet kitörölni. A leváltás módszere azokban is ellenérzést szült, akik egyébként jogosnak tartották az egzekúciót. Engem az eset rémesen emlékeztet Sziveri János durva és kegyetlen menesztésére. Az analógia kétségtelen, és az is nyilvánvaló, hogy ezzel a döntéssel a Magyar Nemzeti Tanács rehabilitálta az egykori pártegzekútorokat. Mindez átfogó elemzést kíván, s bizonyára akadnak, akik erre a jövőben vállalkoznak. Engem leginkább az gondolkodtat el, hogy miért került sor minderre. Miféle eszmék húzódnak meg mögötte? A magyar közösség jelenlegi állapotát szemügyre véve ez is kiderül. Lássuk a tényeket! Évről-évre csökken a magyar pártokra leadott szavazatok száma. A Magyar Nemzeti Tanács megválasztására a 240 ezer magyar választópolgár közül csak 70 ezer voksolt. A demográfusok szerint a közelegő népszámlálás a magyarok létszámának radikális csökkenését mutatja ki. Az iskolarendszer romosodik. Az értelmiség egy része áttelepült, a másik része formálisan még itt él, ám szellemileg alig van jelen. Az áttelepültek nem térnek haza a szülőföldükre, annak ellenére, hogy a vezetők dicsérik politikájuk sikereit. Ha politikájuk sikeres lenne, akkor sokan visszatérnének, mert – saját bevallásuk szerint – vágyódnak haza. A szakértői értelmiség jelentős része, más pártokban tevékenykedik.  Valakinek mindezzel el kell számolni. Ezzel mindenki tisztában van, s az elszámolás elmaradása mély válságot idéz elő a jelenlegi uralkodó politikai elitben. Számoljunk utána: a délvidéki magyarság közéletében immár másfél évtizede egy és ugyanaz a politikai elit dominál, gyakorlatilag egypártrendszerű körülmények között, tehát nem volt szakaszos elszámoltatás. Ez a tizenöt év négy mandátumot tesz ki, ami egészen morbid eset a demokráciatörténetben, hiszen a demokrácia arról szól, hogy a hatalmi garnitúrák váltogatják egymást. A közép-kelet-európai rendszerváltásokat elemző politológusok szerint a demokratikus értékrend megszilárdulására akkor van esély, ha két-három politikai garnitúra váltotta egymást. Nálunk viszont ismeretlen a politikai váltógazdálkodás, hiszen másfél évtizede egyazon garnitúra uralkodik. A közelgő népszámlálás és a soron levő parlamenti választások gerjesztik az uralkodó politikai elit félelmét, tehát a nagy kiábrándulást megelőzve a média által szándékozik új valóságképet teremteni, vagyis azt a látszatot létrehozni, hogy minden rendben van. Ha a média csupa jót ír a kisebbségi politikusokról, a hatalomtartó pártról, a sajtókonferenciáikról, a díszbeszédeikről, a nyilatkozataikról, akkor minden rendben lesz. Csakhogy nem erről van szó. Nincs az a sajtó, amely lelkesítő cikkeivel új valóságot teremt. Ergo, a politikusoknak kell nemzetibbnek lenni, akkor attól lesz nemzetibb a média is. A magyar választópolgár nem az újságokból értesül, hogy milyen helyzetben van, hanem a saját életében tapasztalja. És mit láttak és látnak? Azt, hogy a magyar politikusok nem álltak ki a magyarverések idején a magyarok mellett, nem teremtettek kellő feltételeket, nem küzdenek keményen (úgy, mint most, a főszerkesztő leváltáskor) a magyarok arányos foglakoztatásáért. Még a tartományi végrehajtó tanácsban sem sikeresek, ahol a hatalomban ülnek.  Nemzetinek lenni nem a szóvirágok ismétlését jelenti. Hanem mit? Elsősorban a tényleges autonómiáért való küzdelmet, s nem azt, ami a közelmúltban előfordult: történelmi döntés született, mondták a legendás sajtótájékoztatókon, aztán beismerték, ez mégsem az. Nemzetinek lenni azt jelenti, hogy vezetők elérjék, hogy a magyar polgárok arányosan szerepeljenek a bíróságokon, a rendőrség kötelékeiben, a közvállatokban, az állami intézményekben. Garantálom, hogy ha a vezetők kiharcolták volna a tényleges autonómiát, s ha ez esetben akadna egy főszerkesztő, aki ezzel szembeszegül, akkor a vajdasági magyarság kórusban tenné a gúny tárgyává, nem is kellene leváltani, hanem megszégyenülten távozna posztjáról. Ha tényleges autonómiáról lenne szó, akkor nem 70 000 ezer magyar járulna az urnák elé, hanem a magyar választópolgárok legalább kétharmada! Ha a vezetők gondoskodtak volna a magyarok arányos munkahelyi részvételéről, akkor többen iratkoznának magyar tagozatra. Ezen túl ez a leváltás tartalmaz néhány fontos üzenetet is, ami ugyancsak a hatalom megőrzését szolgálja. Józsa László, az egykori rossz emlékezetű egypárti Magyar Nemzeti Tanács elnökének kezdeményezésére megszületett döntés megüzente a délvidéki magyar „kispártoknak”, hogy ne reménykedjenek, ha a sajtóban nem lesz pluralizmus, akkor nem lesz a politikában sem. Közéleti pluralizmus nélkül ezek a kispártok feledésre lesznek ítélve. Ezt előlegezi meg a VMSZ beleegyezésével meghozott, a kötelező választási letétről szóló törvény. Ezek a „kispártok”, amelyek a Milosevic-korszakban vagy nem léteztek, vagy pedig nem léptek „technikai koalícióra” a szocialistákkal, mint a VMSz, (ezért maradtak kispártok), szegények, mint a templom egerei. Láttam a villanykaróra kiszögezett, sokszorosítóval elkészített választási kampányplakátjaikat, ilyesmi még Belorussziában sincs. Ezeket „legyőzni” nem nagy dicsőség. De a fenti állítás ellenkezője is igaz: ha nincs tényleges pluralizmus a politikában, akkor a sajtóban sem lehet. Igaz, az elmúlt pár évben elhangzott néhány kedvező üzenet. Először a Magyar Koalíció létrejötte, aztán a zentai tanácskozás. A koalíció összeomlott, a friss zentai szellők kifulladtak, a kemény vonal felülkerekedett. Azok az értelmiségiek, akik éppen a zentai ígéretek hatása alatt közfunkciókat vállaltak, ma nyíltan kimondják, hogy csalódtak. A vajdasági magyarság napilapja a zentai ígéretek jegyében tett néhány szerény lépést a pluralizmus irányába, különböző színezetű és különböző értékrendet valló kommentárok jelenek meg, de közös volt bennük, hogy aggódva mutattak rá a délvidéki magyarság gondjaira, bajaira. Érzékelhető volt, hogy azok a kisebbségi pártok is, amelyek nincsenek hatalmon, valamennyivel nagyobb teret kaptak. Kritikai funkciójuk nem jutott kifejezésre, de legalább időről-időre hírt adtak magukról. Az előző évekhez viszonyítva, már ez is eredmény. Én sem tudok minden kommentárral egyetérteni, de elégedett voltam azzal, hogy megjelentek. Ilyenkor Voltaire mindmáig érvényes mondata jutott eszembe: „Egyetlen szavával sem értek egyet, de az utolsó leheletemig harcolni fogok azért, hogy véleményét szabadon elmondhassa.” Az európai demokratikus kultúra ezen a voltaire-i axiómán alapul, és Kossuth és Petőfi óta tudjuk, hogy ez szolgálja leginkább nemzetünk dicsőségét. Ez kezdett érlelődni, de csak kezdett. Óvatos és megfontolt nyitás volt. A szerkesztőség gondosan ügyelt arra, hogy a bő lére eresztett protokollhírekhez fényképet is mellékeljen, s néhány kisebbségi vezető annyi fotót érdemelt ki, hogy azt még a megboldogult Josip Broz Tito is megirigyelné. Talán a Magyar Szó
kiheveri ezt a csapást, lehet, hogy ideig-óráig megfélemlítik a fiatal újságírói nemzedéket, de a fiatalságot nem lehet örök időkre elnémítani. A pártemberek menesztettek már főszerkesztőt, de a valóságot nem képesek leváltani. Új valóságot sem képesek kinevezni. Az új főszerkesztő sem lesz képes új valóságot kitalálni. Az újság túléli, de kérdés, hogy a politikai elit képes lesz-e kilábolni a válságból. Ott nagyobb megtisztulásra lenne szükség, mint a napilapban.

Kínában egypártrendszer van, s az emberi jogokat sem tisztelik. A kisebbségi jogokat sem. Mégis (főleg) a kis európai országok fetétel nélkül keresik a nagy Kína kegyeit, a kínai befektetőkben, meg a hatalmas kínai piacban reménykednek. Ők vannak legjobban kiszolgáltatva a globális piacnak, a globalizmusnak. Kína pedig tör előre. Milosevic az első között fedezte fel Kínát, s Kína hálából még a nagykövetségét is átengedte a szerb hadseregnek a NATO-támadás idején. A mai szerb kormány is előszeretettel ápolja a Kínával való barátságot. A kormánypárti publicisták ügybuzgón idézték a kínai külügyminiszter Belgrádban elhangzott kijelentését, mely szerint Kínának sok barátja van Európában, de stratégiai partnere csak egy: Szerbia. Most Magyarország szeretne a prímás lenni. A magyarázat kézenfekvő, a gazdasági érdekek diktátumát tudomásul kell venni. Vagyis a globális gazdasági érdek mindennél fontosabbak. Orbán Viktor még 2009-ben pekingi látogatásakor kijelentette: „Nyugati zászló alatt hajózunk, de ma keleti szél fúj a világgazdaságban.”  Hogy mi jót hoz a „keleti szél”, az bizonyára eldől Ven Csia-pao kínai miniszterelnök közelgő budapesti látogatása után. Kína több milliárd eurót ruházott be Európába, nem felel meg neki az európai gazdasági válság, s hajlandó a görög válságkezelési programba is bekapcsolódni. Főleg gazdasági kérdésekről lesz szó, de a nyugati sajtó szerint német és az angol kormány az emberjogi kérdéseket is napirendre tűzi. A kormánypárti magyar sajtó nem szól az emberjogi kérdésekről, inkább abban bízik, hogy Budapest lesz Peking „európai hídfőállása”. A Heti Válasz megnyugtatja az olvasóit, ettől nem lesz nem nagyobb a kínaiak bevándorlása. Csak a kínai tőke tör be Magyarországra, a munkavállalók maradnak. A hivatalos adatok szerint jelenleg megközelítőleg 10 000 kínai él és dolgozik Magyarországon. A Heti Válasz némi iróniával arra is emlékeztet, hogy annakidején Gyurcsány szerette volna szorosabbra fűzni a Kínával való barátságot, lám, ami nem sikerült Gyurcsánynak, az most sikerült Orbánnak. Mi történt ezek után? Gyurcsány megdicsérte Orbánt és gratulált neki. A világgazdaság szele, úgy látszik, mindennél erősebb. Ezzel a paradoxonnal szembe kell néznünk, ez módosítja a pártok arculatát, a világnézeteket, a hitvallásokat. Ugyancsak a Heti Válasz hozza napvilágra, hogy 1991. márciusában Deutsch Tamás arra figyelmeztetett, hogy semmiféle gazdasági racionalitás nevében nem szabad egy „véreskezű diktatúrát politikailag szalonképessé tenni”. Kína, a globalizáció nagy nyertese, azonban nem sértődött meg, miniszterelnöke Magyarországra látogat. A nagy országok nem sértődnek meg, esetleg visszavágnak, a kicsik viszont nem vágnak vissza, hanem megsértődnek.

Nagy vihart kavart a Magyar Szó főszerkesztőjének leváltása, ami sok kárt okozott magyar kisebbségnek. Mivel európai visszhangot is kapott, vesztettük a hitelünkből, ami kétségtelenül a jövőben megnehezíti a helyzetünket. A fiatal értelmiségiek, köztük akadtak immár nemzetközileg elismert fiatal művészek, tiltakoztak, de ez nem került be a Magyar Nemzeti Tanács által ellenőrzött vagy támogatott médiumokba. A villámgyors akció meghökkentést keltett. Gondoljunk csak arra, hogy a Józsa László által irányított Magyar Nemzeti Tanács hogyan reagált a magyarverésekre. Ha akkor ilyen gyorsan cselekedett volna, akkor a délvidéki magyarság nem élt volna át annyi mély traumát, aminek a nyomait évtizedeken át nem lehet kitörölni. A leváltás módszere azokban is ellenérzést szült, akik egyébként jogosnak tartották az egzekúciót. Engem az eset rémesen emlékeztet Sziveri János durva és kegyetlen menesztésére. Az analógia kétségtelen, és az is nyilvánvaló, hogy ezzel a döntéssel a Magyar Nemzeti Tanács rehabilitálta az egykori pártegzekútorokat. Mindez átfogó elemzést kíván, s bizonyára akadnak, akik erre a jövőben vállalkoznak. Engem leginkább az gondolkodtat el, hogy miért került sor minderre. Miféle eszmék húzódnak meg mögötte? A magyar közösség jelenlegi állapotát szemügyre véve ez is kiderül. Lássuk a tényeket! Évről-évre csökken a magyar pártokra leadott szavazatok száma. A Magyar Nemzeti Tanács megválasztására a 240 ezer magyar választópolgár közül csak 70 ezer voksolt. A demográfusok szerint a közelegő népszámlálás a magyarok létszámának radikális csökkenését mutatja ki. Az iskolarendszer romosodik. Az értelmiség egy része áttelepült, a másik része formálisan még itt él, ám szellemileg alig van jelen. Az áttelepültek nem térnek haza a szülőföldükre, annak ellenére, hogy a vezetők dicsérik politikájuk sikereit. Ha politikájuk sikeres lenne, akkor sokan visszatérnének, mert – saját bevallásuk szerint – vágyódnak haza. A szakértői értelmiség jelentős része, más pártokban tevékenykedik.  Valakinek mindezzel el kell számolni. Ezzel mindenki tisztában van, s az elszámolás elmaradása mély válságot idéz elő a jelenlegi uralkodó politikai elitben. Számoljunk utána: a délvidéki magyarság közéletében immár másfél évtizede egy és ugyanaz a politikai elit dominál, gyakorlatilag egypártrendszerű körülmények között, tehát nem volt szakaszos elszámoltatás. Ez a tizenöt év négy mandátumot tesz ki, ami egészen morbid eset a demokráciatörténetben, hiszen a demokrácia arról szól, hogy a hatalmi garnitúrák váltogatják egymást. A közép-kelet-európai rendszerváltásokat elemző politológusok szerint a demokratikus értékrend megszilárdulására akkor van esély, ha két-három politikai garnitúra váltotta egymást. Nálunk viszont ismeretlen a politikai váltógazdálkodás, hiszen másfél évtizede egyazon garnitúra uralkodik. A közelgő népszámlálás és a soron levő parlamenti választások gerjesztik az uralkodó politikai elit félelmét, tehát a nagy kiábrándulást megelőzve a média által szándékozik új valóságképet teremteni, vagyis azt a látszatot létrehozni, hogy minden rendben van. Ha a média csupa jót ír a kisebbségi politikusokról, a hatalomtartó pártról, a sajtókonferenciáikról, a díszbeszédeikről, a nyilatkozataikról, akkor minden rendben lesz. Csakhogy nem erről van szó. Nincs az a sajtó, amely lelkesítő cikkeivel új valóságot teremt. Ergo, a politikusoknak kell nemzetibbnek lenni, akkor attól lesz nemzetibb a média is. A magyar választópolgár nem az újságokból értesül, hogy milyen helyzetben van, hanem a saját életében tapasztalja. És mit láttak és látnak? Azt, hogy a magyar politikusok nem álltak ki a magyarverések idején a magyarok mellett, nem teremtettek kellő feltételeket, nem küzdenek keményen (úgy, mint most, a főszerkesztő leváltáskor) a magyarok arányos foglakoztatásáért. Még a tartományi végrehajtó tanácsban sem sikeresek, ahol a hatalomban ülnek.  Nemzetinek lenni nem a szóvirágok ismétlését jelenti. Hanem mit? Elsősorban a tényleges autonómiáért való küzdelmet, s nem azt, ami a közelmúltban előfordult: történelmi döntés született, mondták a legendás sajtótájékoztatókon, aztán beismerték, ez mégsem az. Nemzetinek lenni azt jelenti, hogy vezetők elérjék, hogy a magyar polgárok arányosan szerepeljenek a bíróságokon, a rendőrség kötelékeiben, a közvállatokban, az állami intézményekben. Garantálom, hogy ha a vezetők kiharcolták volna a tényleges autonómiát, s ha ez esetben akadna egy főszerkesztő, aki ezzel szembeszegül, akkor a vajdasági magyarság kórusban tenné a gúny tárgyává, nem is kellene leváltani, hanem megszégyenülten távozna posztjáról. Ha tényleges autonómiáról lenne szó, akkor nem 70 000 ezer magyar járulna az urnák elé, hanem a magyar választópolgárok legalább kétharmada! Ha a vezetők gondoskodtak volna a magyarok arányos munkahelyi részvételéről, akkor többen iratkoznának magyar tagozatra. Ezen túl ez a leváltás tartalmaz néhány fontos üzenetet is, ami ugyancsak a hatalom megőrzését szolgálja. Józsa László, az egykori rossz emlékezetű egypárti Magyar Nemzeti Tanács elnökének kezdeményezésére megszületett döntés megüzente a délvidéki magyar „kispártoknak”, hogy ne reménykedjenek, ha a sajtóban nem lesz pluralizmus, akkor nem lesz a politikában sem. Közéleti pluralizmus nélkül ezek a kispártok feledésre lesznek ítélve. Ezt előlegezi meg a VMSZ beleegyezésével meghozott, a kötelező választási letétről szóló törvény. Ezek a „kispártok”, amelyek a Milosevic-korszakban vagy nem léteztek, vagy pedig nem léptek „technikai koalícióra” a szocialistákkal, mint a VMSz, (ezért maradtak kispártok), szegények, mint a templom egerei. Láttam a villanykaróra kiszögezett, sokszorosítóval elkészített választási kampányplakátjaikat, ilyesmi még Belorussziában sincs. Ezeket „legyőzni” nem nagy dicsőség. De a fenti állítás ellenkezője is igaz: ha nincs tényleges pluralizmus a politikában, akkor a sajtóban sem lehet. Igaz, az elmúlt pár évben elhangzott néhány kedvező üzenet. Először a Magyar Koalíció létrejötte, aztán a zentai tanácskozás. A koalíció összeomlott, a friss zentai szellők kifulladtak, a kemény vonal felülkerekedett. Azok az értelmiségiek, akik éppen a zentai ígéretek hatása alatt közfunkciókat vállaltak, ma nyíltan kimondják, hogy csalódtak. A vajdasági magyarság napilapja a zentai ígéretek jegyében tett néhány szerény lépést a pluralizmus irányába, különböző színezetű és különböző értékrendet valló kommentárok jelenek meg, de közös volt bennük, hogy aggódva mutattak rá a délvidéki magyarság gondjaira, bajaira. Érzékelhető volt, hogy azok a kisebbségi pártok is, amelyek nincsenek hatalmon, valamennyivel nagyobb teret kaptak. Kritikai funkciójuk nem jutott kifejezésre, de legalább időről-időre hírt adtak magukról. Az előző évekhez viszonyítva, már ez is eredmény. Én sem tudok minden kommentárral egyetérteni, de elégedett voltam azzal, hogy megjelentek. Ilyenkor Voltaire mindmáig érvényes mondata jutott eszembe: „Egyetlen szavával sem értek egyet, de az utolsó leheletemig harcolni fogok azért, hogy véleményét szabadon elmondhassa.” Az európai demokratikus kultúra ezen a voltaire-i axiómán alapul, és Kossuth és Petőfi óta tudjuk, hogy ez szolgálja leginkább nemzetünk dicsőségét. Ez kezdett érlelődni, de csak kezdett. Óvatos és megfontolt nyitás volt. A szerkesztőség gondosan ügyelt arra, hogy a bő lére eresztett protokollhírekhez fényképet is mellékeljen, s néhány kisebbségi vezető annyi fotót érdemelt ki, hogy azt még a megboldogult Josip Broz Tito is megirigyelné. Talán a Magyar Szó
kiheveri ezt a csapást, lehet, hogy ideig-óráig megfélemlítik a fiatal újságírói nemzedéket, de a fiatalságot nem lehet örök időkre elnémítani. A pártemberek menesztettek már főszerkesztőt, de a valóságot nem képesek leváltani. Új valóságot sem képesek kinevezni. Az új főszerkesztő sem lesz képes új valóságot kitalálni. Az újság túléli, de kérdés, hogy a politikai elit képes lesz-e kilábolni a válságból. Ott nagyobb megtisztulásra lenne szükség, mint a napilapban.

Kínában egypártrendszer van, s az emberi jogokat sem tisztelik. A kisebbségi jogokat sem. Mégis (főleg) a kis európai országok fetétel nélkül keresik a nagy Kína kegyeit, a kínai befektetőkben, meg a hatalmas kínai piacban reménykednek. Ők vannak legjobban kiszolgáltatva a globális piacnak, a globalizmusnak. Kína pedig tör előre. Milosevic az első között fedezte fel Kínát, s Kína hálából még a nagykövetségét is átengedte a szerb hadseregnek a NATO-támadás idején. A mai szerb kormány is előszeretettel ápolja a Kínával való barátságot. A kormánypárti publicisták ügybuzgón idézték a kínai külügyminiszter Belgrádban elhangzott kijelentését, mely szerint Kínának sok barátja van Európában, de stratégiai partnere csak egy: Szerbia. Most Magyarország szeretne a prímás lenni. A magyarázat kézenfekvő, a gazdasági érdekek diktátumát tudomásul kell venni. Vagyis a globális gazdasági érdek mindennél fontosabbak. Orbán Viktor még 2009-ben pekingi látogatásakor kijelentette: „Nyugati zászló alatt hajózunk, de ma keleti szél fúj a világgazdaságban.”  Hogy mi jót hoz a „keleti szél”, az bizonyára eldől Ven Csia-pao kínai miniszterelnök közelgő budapesti látogatása után. Kína több milliárd eurót ruházott be Európába, nem felel meg neki az európai gazdasági válság, s hajlandó a görög válságkezelési programba is bekapcsolódni. Főleg gazdasági kérdésekről lesz szó, de a nyugati sajtó szerint német és az angol kormány az emberjogi kérdéseket is napirendre tűzi. A kormánypárti magyar sajtó nem szól az emberjogi kérdésekről, inkább abban bízik, hogy Budapest lesz Peking „európai hídfőállása”. A Heti Válasz megnyugtatja az olvasóit, ettől nem lesz nem nagyobb a kínaiak bevándorlása. Csak a kínai tőke tör be Magyarországra, a munkavállalók maradnak. A hivatalos adatok szerint jelenleg megközelítőleg 10 000 kínai él és dolgozik Magyarországon. A Heti Válasz némi iróniával arra is emlékeztet, hogy annakidején Gyurcsány szerette volna szorosabbra fűzni a Kínával való barátságot, lám, ami nem sikerült Gyurcsánynak, az most sikerült Orbánnak. Mi történt ezek után? Gyurcsány megdicsérte Orbánt és gratulált neki. A világgazdaság szele, úgy látszik, mindennél erősebb. Ezzel a paradoxonnal szembe kell néznünk, ez módosítja a pártok arculatát, a világnézeteket, a hitvallásokat. Ugyancsak a Heti Válasz hozza napvilágra, hogy 1991. márciusában Deutsch Tamás arra figyelmeztetett, hogy semmiféle gazdasági racionalitás nevében nem szabad egy „véreskezű diktatúrát politikailag szalonképessé tenni”. Kína, a globalizáció nagy nyertese, azonban nem sértődött meg, miniszterelnöke Magyarországra látogat. A nagy országok nem sértődnek meg, esetleg visszavágnak, a kicsik viszont nem vágnak vissza, hanem megsértődnek.

Nagy vihart kavart a Magyar Szó főszerkesztőjének leváltása, ami sok kárt okozott magyar kisebbségnek. Mivel európai visszhangot is kapott, vesztettük a hitelünkből, ami kétségtelenül a jövőben megnehezíti a helyzetünket. A fiatal értelmiségiek, köztük akadtak immár nemzetközileg elismert fiatal művészek, tiltakoztak, de ez nem került be a Magyar Nemzeti Tanács által ellenőrzött vagy támogatott médiumokba. A villámgyors akció meghökkentést keltett. Gondoljunk csak arra, hogy a Józsa László által irányított Magyar Nemzeti Tanács hogyan reagált a magyarverésekre. Ha akkor ilyen gyorsan cselekedett volna, akkor a délvidéki magyarság nem élt volna át annyi mély traumát, aminek a nyomait évtizedeken át nem lehet kitörölni. A leváltás módszere azokban is ellenérzést szült, akik egyébként jogosnak tartották az egzekúciót. Engem az eset rémesen emlékeztet Sziveri János durva és kegyetlen menesztésére. Az analógia kétségtelen, és az is nyilvánvaló, hogy ezzel a döntéssel a Magyar Nemzeti Tanács rehabilitálta az egykori pártegzekútorokat. Mindez átfogó elemzést kíván, s bizonyára akadnak, akik erre a jövőben vállalkoznak. Engem leginkább az gondolkodtat el, hogy miért került sor minderre. Miféle eszmék húzódnak meg mögötte? A magyar közösség jelenlegi állapotát szemügyre véve ez is kiderül. Lássuk a tényeket! Évről-évre csökken a magyar pártokra leadott szavazatok száma. A Magyar Nemzeti Tanács megválasztására a 240 ezer magyar választópolgár közül csak 70 ezer voksolt. A demográfusok szerint a közelegő népszámlálás a magyarok létszámának radikális csökkenését mutatja ki. Az iskolarendszer romosodik. Az értelmiség egy része áttelepült, a másik része formálisan még itt él, ám szellemileg alig van jelen. Az áttelepültek nem térnek haza a szülőföldükre, annak ellenére, hogy a vezetők dicsérik politikájuk sikereit. Ha politikájuk sikeres lenne, akkor sokan visszatérnének, mert – saját bevallásuk szerint – vágyódnak haza. A szakértői értelmiség jelentős része, más pártokban tevékenykedik.  Valakinek mindezzel el kell számolni. Ezzel mindenki tisztában van, s az elszámolás elmaradása mély válságot idéz elő a jelenlegi uralkodó politikai elitben. Számoljunk utána: a délvidéki magyarság közéletében immár másfél évtizede egy és ugyanaz a politikai elit dominál, gyakorlatilag egypártrendszerű körülmények között, tehát nem volt szakaszos elszámoltatás. Ez a tizenöt év négy mandátumot tesz ki, ami egészen morbid eset a demokráciatörténetben, hiszen a demokrácia arról szól, hogy a hatalmi garnitúrák váltogatják egymást. A közép-kelet-európai rendszerváltásokat elemző politológusok szerint a demokratikus értékrend megszilárdulására akkor van esély, ha két-három politikai garnitúra váltotta egymást. Nálunk viszont ismeretlen a politikai váltógazdálkodás, hiszen másfél évtizede egyazon garnitúra uralkodik. A közelgő népszámlálás és a soron levő parlamenti választások gerjesztik az uralkodó politikai elit félelmét, tehát a nagy kiábrándulást megelőzve a média által szándékozik új valóságképet teremteni, vagyis azt a látszatot létrehozni, hogy minden rendben van. Ha a média csupa jót ír a kisebbségi politikusokról, a hatalomtartó pártról, a sajtókonferenciáikról, a díszbeszédeikről, a nyilatkozataikról, akkor minden rendben lesz. Csakhogy nem erről van szó. Nincs az a sajtó, amely lelkesítő cikkeivel új valóságot teremt. Ergo, a politikusoknak kell nemzetibbnek lenni, akkor attól lesz nemzetibb a média is. A magyar választópolgár nem az újságokból értesül, hogy milyen helyzetben van, hanem a saját életében tapasztalja. És mit láttak és látnak? Azt, hogy a magyar politikusok nem álltak ki a magyarverések idején a magyarok mellett, nem teremtettek kellő feltételeket, nem küzdenek keményen (úgy, mint most, a főszerkesztő leváltáskor) a magyarok arányos foglakoztatásáért. Még a tartományi végrehajtó tanácsban sem sikeresek, ahol a hatalomban ülnek.  Nemzetinek lenni nem a szóvirágok ismétlését jelenti. Hanem mit? Elsősorban a tényleges autonómiáért való küzdelmet, s nem azt, ami a közelmúltban előfordult: történelmi döntés született, mondták a legendás sajtótájékoztatókon, aztán beismerték, ez mégsem az. Nemzetinek lenni azt jelenti, hogy vezetők elérjék, hogy a magyar polgárok arányosan szerepeljenek a bíróságokon, a rendőrség kötelékeiben, a közvállatokban, az állami intézményekben. Garantálom, hogy ha a vezetők kiharcolták volna a tényleges autonómiát, s ha ez esetben akadna egy főszerkesztő, aki ezzel szembeszegül, akkor a vajdasági magyarság kórusban tenné a gúny tárgyává, nem is kellene leváltani, hanem megszégyenülten távozna posztjáról. Ha tényleges autonómiáról lenne szó, akkor nem 70 000 ezer magyar járulna az urnák elé, hanem a magyar választópolgárok legalább kétharmada! Ha a vezetők gondoskodtak volna a magyarok arányos munkahelyi részvételéről, akkor többen iratkoznának magyar tagozatra. Ezen túl ez a leváltás tartalmaz néhány fontos üzenetet is, ami ugyancsak a hatalom megőrzését szolgálja. Józsa László, az egykori rossz emlékezetű egypárti Magyar Nemzeti Tanács elnökének kezdeményezésére megszületett döntés megüzente a délvidéki magyar „kispártoknak”, hogy ne reménykedjenek, ha a sajtóban nem lesz pluralizmus, akkor nem lesz a politikában sem. Közéleti pluralizmus nélkül ezek a kispártok feledésre lesznek ítélve. Ezt előlegezi meg a VMSZ beleegyezésével meghozott, a kötelező választási letétről szóló törvény. Ezek a „kispártok”, amelyek a Milosevic-korszakban vagy nem léteztek, vagy pedig nem léptek „technikai koalícióra” a szocialistákkal, mint a VMSz, (ezért maradtak kispártok), szegények, mint a templom egerei. Láttam a villanykaróra kiszögezett, sokszorosítóval elkészített választási kampányplakátjaikat, ilyesmi még Belorussziában sincs. Ezeket „legyőzni” nem nagy dicsőség. De a fenti állítás ellenkezője is igaz: ha nincs tényleges pluralizmus a politikában, akkor a sajtóban sem lehet. Igaz, az elmúlt pár évben elhangzott néhány kedvező üzenet. Először a Magyar Koalíció létrejötte, aztán a zentai tanácskozás. A koalíció összeomlott, a friss zentai szellők kifulladtak, a kemény vonal felülkerekedett. Azok az értelmiségiek, akik éppen a zentai ígéretek hatása alatt közfunkciókat vállaltak, ma nyíltan kimondják, hogy csalódtak. A vajdasági magyarság napilapja a zentai ígéretek jegyében tett néhány szerény lépést a pluralizmus irányába, különböző színezetű és különböző értékrendet valló kommentárok jelenek meg, de közös volt bennük, hogy aggódva mutattak rá a délvidéki magyarság gondjaira, bajaira. Érzékelhető volt, hogy azok a kisebbségi pártok is, amelyek nincsenek hatalmon, valamennyivel nagyobb teret kaptak. Kritikai funkciójuk nem jutott kifejezésre, de legalább időről-időre hírt adtak magukról. Az előző évekhez viszonyítva, már ez is eredmény. Én sem tudok minden kommentárral egyetérteni, de elégedett voltam azzal, hogy megjelentek. Ilyenkor Voltaire mindmáig érvényes mondata jutott eszembe: „Egyetlen szavával sem értek egyet, de az utolsó leheletemig harcolni fogok azért, hogy véleményét szabadon elmondhassa.” Az európai demokratikus kultúra ezen a voltaire-i axiómán alapul, és Kossuth és Petőfi óta tudjuk, hogy ez szolgálja leginkább nemzetünk dicsőségét. Ez kezdett érlelődni, de csak kezdett. Óvatos és megfontolt nyitás volt. A szerkesztőség gondosan ügyelt arra, hogy a bő lére eresztett protokollhírekhez fényképet is mellékeljen, s néhány kisebbségi vezető annyi fotót érdemelt ki, hogy azt még a megboldogult Josip Broz Tito is megirigyelné. Talán a Magyar Szó
kiheveri ezt a csapást, lehet, hogy ideig-óráig megfélemlítik a fiatal újságírói nemzedéket, de a fiatalságot nem lehet örök időkre elnémítani. A pártemberek menesztettek már főszerkesztőt, de a valóságot nem képesek leváltani. Új valóságot sem képesek kinevezni. Az új főszerkesztő sem lesz képes új valóságot kitalálni. Az újság túléli, de kérdés, hogy a politikai elit képes lesz-e kilábolni a válságból. Ott nagyobb megtisztulásra lenne szükség, mint a napilapban.

Kínában egypártrendszer van, s az emberi jogokat sem tisztelik. A kisebbségi jogokat sem. Mégis (főleg) a kis európai országok fetétel nélkül keresik a nagy Kína kegyeit, a kínai befektetőkben, meg a hatalmas kínai piacban reménykednek. Ők vannak legjobban kiszolgáltatva a globális piacnak, a globalizmusnak. Kína pedig tör előre. Milosevic az első között fedezte fel Kínát, s Kína hálából még a nagykövetségét is átengedte a szerb hadseregnek a NATO-támadás idején. A mai szerb kormány is előszeretettel ápolja a Kínával való barátságot. A kormánypárti publicisták ügybuzgón idézték a kínai külügyminiszter Belgrádban elhangzott kijelentését, mely szerint Kínának sok barátja van Európában, de stratégiai partnere csak egy: Szerbia. Most Magyarország szeretne a prímás lenni. A magyarázat kézenfekvő, a gazdasági érdekek diktátumát tudomásul kell venni. Vagyis a globális gazdasági érdek mindennél fontosabbak. Orbán Viktor még 2009-ben pekingi látogatásakor kijelentette: „Nyugati zászló alatt hajózunk, de ma keleti szél fúj a világgazdaságban.”  Hogy mi jót hoz a „keleti szél”, az bizonyára eldől Ven Csia-pao kínai miniszterelnök közelgő budapesti látogatása után. Kína több milliárd eurót ruházott be Európába, nem felel meg neki az európai gazdasági válság, s hajlandó a görög válságkezelési programba is bekapcsolódni. Főleg gazdasági kérdésekről lesz szó, de a nyugati sajtó szerint német és az angol kormány az emberjogi kérdéseket is napirendre tűzi. A kormánypárti magyar sajtó nem szól az emberjogi kérdésekről, inkább abban bízik, hogy Budapest lesz Peking „európai hídfőállása”. A Heti Válasz megnyugtatja az olvasóit, ettől nem lesz nem nagyobb a kínaiak bevándorlása. Csak a kínai tőke tör be Magyarországra, a munkavállalók maradnak. A hivatalos adatok szerint jelenleg megközelítőleg 10 000 kínai él és dolgozik Magyarországon. A Heti Válasz némi iróniával arra is emlékeztet, hogy annakidején Gyurcsány szerette volna szorosabbra fűzni a Kínával való barátságot, lám, ami nem sikerült Gyurcsánynak, az most sikerült Orbánnak. Mi történt ezek után? Gyurcsány megdicsérte Orbánt és gratulált neki. A világgazdaság szele, úgy látszik, mindennél erősebb. Ezzel a paradoxonnal szembe kell néznünk, ez módosítja a pártok arculatát, a világnézeteket, a hitvallásokat. Ugyancsak a Heti Válasz hozza napvilágra, hogy 1991. márciusában Deutsch Tamás arra figyelmeztetett, hogy semmiféle gazdasági racionalitás nevében nem szabad egy „véreskezű diktatúrát politikailag szalonképessé tenni”. Kína, a globalizáció nagy nyertese, azonban nem sértődött meg, miniszterelnöke Magyarországra látogat. A nagy országok nem sértődnek meg, esetleg visszavágnak, a kicsik viszont nem vágnak vissza, hanem megsértődnek.

Nagy vihart kavart a Magyar Szó főszerkesztőjének leváltása, ami sok kárt okozott magyar kisebbségnek. Mivel európai visszhangot is kapott, vesztettük a hitelünkből, ami kétségtelenül a jövőben megnehezíti a helyzetünket. A fiatal értelmiségiek, köztük akadtak immár nemzetközileg elismert fiatal művészek, tiltakoztak, de ez nem került be a Magyar Nemzeti Tanács által ellenőrzött vagy támogatott médiumokba. A villámgyors akció meghökkentést keltett. Gondoljunk csak arra, hogy a Józsa László által irányított Magyar Nemzeti Tanács hogyan reagált a magyarverésekre. Ha akkor ilyen gyorsan cselekedett volna, akkor a délvidéki magyarság nem élt volna át annyi mély traumát, aminek a nyomait évtizedeken át nem lehet kitörölni. A leváltás módszere azokban is ellenérzést szült, akik egyébként jogosnak tartották az egzekúciót. Engem az eset rémesen emlékeztet Sziveri János durva és kegyetlen menesztésére. Az analógia kétségtelen, és az is nyilvánvaló, hogy ezzel a döntéssel a Magyar Nemzeti Tanács rehabilitálta az egykori pártegzekútorokat. Mindez átfogó elemzést kíván, s bizonyára akadnak, akik erre a jövőben vállalkoznak. Engem leginkább az gondolkodtat el, hogy miért került sor minderre. Miféle eszmék húzódnak meg mögötte? A magyar közösség jelenlegi állapotát szemügyre véve ez is kiderül. Lássuk a tényeket! Évről-évre csökken a magyar pártokra leadott szavazatok száma. A Magyar Nemzeti Tanács megválasztására a 240 ezer magyar választópolgár közül csak 70 ezer voksolt. A demográfusok szerint a közelegő népszámlálás a magyarok létszámának radikális csökkenését mutatja ki. Az iskolarendszer romosodik. Az értelmiség egy része áttelepült, a másik része formálisan még itt él, ám szellemileg alig van jelen. Az áttelepültek nem térnek haza a szülőföldükre, annak ellenére, hogy a vezetők dicsérik politikájuk sikereit. Ha politikájuk sikeres lenne, akkor sokan visszatérnének, mert – saját bevallásuk szerint – vágyódnak haza. A szakértői értelmiség jelentős része, más pártokban tevékenykedik.  Valakinek mindezzel el kell számolni. Ezzel mindenki tisztában van, s az elszámolás elmaradása mély válságot idéz elő a jelenlegi uralkodó politikai elitben. Számoljunk utána: a délvidéki magyarság közéletében immár másfél évtizede egy és ugyanaz a politikai elit dominál, gyakorlatilag egypártrendszerű körülmények között, tehát nem volt szakaszos elszámoltatás. Ez a tizenöt év négy mandátumot tesz ki, ami egészen morbid eset a demokráciatörténetben, hiszen a demokrácia arról szól, hogy a hatalmi garnitúrák váltogatják egymást. A közép-kelet-európai rendszerváltásokat elemző politológusok szerint a demokratikus értékrend megszilárdulására akkor van esély, ha két-három politikai garnitúra váltotta egymást. Nálunk viszont ismeretlen a politikai váltógazdálkodás, hiszen másfél évtizede egyazon garnitúra uralkodik. A közelgő népszámlálás és a soron levő parlamenti választások gerjesztik az uralkodó politikai elit félelmét, tehát a nagy kiábrándulást megelőzve a média által szándékozik új valóságképet teremteni, vagyis azt a látszatot létrehozni, hogy minden rendben van. Ha a média csupa jót ír a kisebbségi politikusokról, a hatalomtartó pártról, a sajtókonferenciáikról, a díszbeszédeikről, a nyilatkozataikról, akkor minden rendben lesz. Csakhogy nem erről van szó. Nincs az a sajtó, amely lelkesítő cikkeivel új valóságot teremt. Ergo, a politikusoknak kell nemzetibbnek lenni, akkor attól lesz nemzetibb a média is. A magyar választópolgár nem az újságokból értesül, hogy milyen helyzetben van, hanem a saját életében tapasztalja. És mit láttak és látnak? Azt, hogy a magyar politikusok nem álltak ki a magyarverések idején a magyarok mellett, nem teremtettek kellő feltételeket, nem küzdenek keményen (úgy, mint most, a főszerkesztő leváltáskor) a magyarok arányos foglakoztatásáért. Még a tartományi végrehajtó tanácsban sem sikeresek, ahol a hatalomban ülnek.  Nemzetinek lenni nem a szóvirágok ismétlését jelenti. Hanem mit? Elsősorban a tényleges autonómiáért való küzdelmet, s nem azt, ami a közelmúltban előfordult: történelmi döntés született, mondták a legendás sajtótájékoztatókon, aztán beismerték, ez mégsem az. Nemzetinek lenni azt jelenti, hogy vezetők elérjék, hogy a magyar polgárok arányosan szerepeljenek a bíróságokon, a rendőrség kötelékeiben, a közvállatokban, az állami intézményekben. Garantálom, hogy ha a vezetők kiharcolták volna a tényleges autonómiát, s ha ez esetben akadna egy főszerkesztő, aki ezzel szembeszegül, akkor a vajdasági magyarság kórusban tenné a gúny tárgyává, nem is kellene leváltani, hanem megszégyenülten távozna posztjáról. Ha tényleges autonómiáról lenne szó, akkor nem 70 000 ezer magyar járulna az urnák elé, hanem a magyar választópolgárok legalább kétharmada! Ha a vezetők gondoskodtak volna a magyarok arányos munkahelyi részvételéről, akkor többen iratkoznának magyar tagozatra. Ezen túl ez a leváltás tartalmaz néhány fontos üzenetet is, ami ugyancsak a hatalom megőrzését szolgálja. Józsa László, az egykori rossz emlékezetű egypárti Magyar Nemzeti Tanács elnökének kezdeményezésére megszületett döntés megüzente a délvidéki magyar „kispártoknak”, hogy ne reménykedjenek, ha a sajtóban nem lesz pluralizmus, akkor nem lesz a politikában sem. Közéleti pluralizmus nélkül ezek a kispártok feledésre lesznek ítélve. Ezt előlegezi meg a VMSZ beleegyezésével meghozott, a kötelező választási letétről szóló törvény. Ezek a „kispártok”, amelyek a Milosevic-korszakban vagy nem léteztek, vagy pedig nem léptek „technikai koalícióra” a szocialistákkal, mint a VMSz, (ezért maradtak kispártok), szegények, mint a templom egerei. Láttam a villanykaróra kiszögezett, sokszorosítóval elkészített választási kampányplakátjaikat, ilyesmi még Belorussziában sincs. Ezeket „legyőzni” nem nagy dicsőség. De a fenti állítás ellenkezője is igaz: ha nincs tényleges pluralizmus a politikában, akkor a sajtóban sem lehet. Igaz, az elmúlt pár évben elhangzott néhány kedvező üzenet. Először a Magyar Koalíció létrejötte, aztán a zentai tanácskozás. A koalíció összeomlott, a friss zentai szellők kifulladtak, a kemény vonal felülkerekedett. Azok az értelmiségiek, akik éppen a zentai ígéretek hatása alatt közfunkciókat vállaltak, ma nyíltan kimondják, hogy csalódtak. A vajdasági magyarság napilapja a zentai ígéretek jegyében tett néhány szerény lépést a pluralizmus irányába, különböző színezetű és különböző értékrendet valló kommentárok jelenek meg, de közös volt bennük, hogy aggódva mutattak rá a délvidéki magyarság gondjaira, bajaira. Érzékelhető volt, hogy azok a kisebbségi pártok is, amelyek nincsenek hatalmon, valamennyivel nagyobb teret kaptak. Kritikai funkciójuk nem jutott kifejezésre, de legalább időről-időre hírt adtak magukról. Az előző évekhez viszonyítva, már ez is eredmény. Én sem tudok minden kommentárral egyetérteni, de elégedett voltam azzal, hogy megjelentek. Ilyenkor Voltaire mindmáig érvényes mondata jutott eszembe: „Egyetlen szavával sem értek egyet, de az utolsó leheletemig harcolni fogok azért, hogy véleményét szabadon elmondhassa.” Az európai demokratikus kultúra ezen a voltaire-i axiómán alapul, és Kossuth és Petőfi óta tudjuk, hogy ez szolgálja leginkább nemzetünk dicsőségét. Ez kezdett érlelődni, de csak kezdett. Óvatos és megfontolt nyitás volt. A szerkesztőség gondosan ügyelt arra, hogy a bő lére eresztett protokollhírekhez fényképet is mellékeljen, s néhány kisebbségi vezető annyi fotót érdemelt ki, hogy azt még a megboldogult Josip Broz Tito is megirigyelné. Talán a Magyar Szó
kiheveri ezt a csapást, lehet, hogy ideig-óráig megfélemlítik a fiatal újságírói nemzedéket, de a fiatalságot nem lehet örök időkre elnémítani. A pártemberek menesztettek már főszerkesztőt, de a valóságot nem képesek leváltani. Új valóságot sem képesek kinevezni. Az új főszerkesztő sem lesz képes új valóságot kitalálni. Az újság túléli, de kérdés, hogy a politikai elit képes lesz-e kilábolni a válságból. Ott nagyobb megtisztulásra lenne szükség, mint a napilapban.