A Koruška utca
Albérleti monológ
Sokáig azt hittem, hogy csak szórakozottságból kötök ki oly sokszor a Koruška utcában, ahol 1957-ben először béreltem magamnak albérleti szobát. Egy évig éltem egy átalakított szeneskamrában. Újvidék fellendülése talán éppen a mellékhelységek átalakításával kezdődött. Ekkor kezdődött duzzadni a város. A huzat rossz volt, télen füstölt a büdös szeneskályha; ha mosakodni akartam, a hokedlin várt a lavór, de sebaj, a Park Fürdőben pedig kedvemre élveztem a városi gőzfürdőt. Nosztalgia? Nem, hisz mindig arról álmodoztam, hogy bejárom a világvárosokat, de nem utaztam Párizsba, New Yorkba, Londonba, hanem albérleti zarándok maradtam. Lehet, hogy most is az albérlők bélyegét viselem magamon, csak tágabb összefüggésekben.
Igaz, valamikor mást jelképezett ez a környék. Az ötvenes évek derekán a Koruška utca, akárcsak az egész Újvidék az ígéret földjét jelentette. Apámmal kerékpárral jöttem Újvidékre, hogy beiratkozzam a Papp Pál Főgimnáziumba. Egészen biztos, hogy ezért lettem újvidéki, mert kerékpárral lehetett megtenni a városig az utat Szenttamásról.
Az a füstszagú, hideg szoba nem rombolta illúzióimat, amelyeket a talajtalanok reményének neveznék. Illúzióim története az első cukorkával, az első májpástétommal, a tejporral, az UNRA csomagok sárga sajtjaival, az első ceruzával és töltőtollal kezdődik. Az első naranccsal és az első citrommal. És aztán a város élményével, amely egyszerre ígért kozmopolitizmust, egyenlőséget, szabadságot és páratlan lehetőségeket. Boldogan adtam át magamat a bizonytalanságnak, amit átmeneti vajúdásnak véltem, habár nem sejtettem, hogy miért van erre szükség, mert fogalmam sem volt a közelmúltról. Akik emlékeztek rá, letagadták azt. Az előző nemzedékek nem voltak őszinték hozzánk, aztán pedig megbotránkoztak azon, hogy nem tudunk róluk semmit. Nem gondoltam, hogy minket, zöldcsőrűeket egy velejéig megrémisztett nemzedék nevel, amely odaadóan igazolta az értelmetlen történelmet, amelybe mi ártatlanul léptünk be. Azt a mámort, melyet az előző nemzedékek színleltek, mi az iskolapadokban levegővel szívtuk magunkba. Ez a különbség köztünk. Csak erről tudtunk és semmi másról. Még a színlelésre sem volt alkalmunk. Elölről kellett kezdenünk mindent.
Eleinte mindez a helytállás kérdésének tűnt. Akadhatott-e volna megnyugtatóbb állapot ennél az ártatlan vakságnál? Ha megelégeltem a házinéni tereferéjét a szomszéddal, akkor kiültem a Koruška-térre, s számolgattam, marad-e villamosra pénzem. A téren gyakran találkoztam egy budapesti ötvenhatos disszidenssel, egyetemi tanárral, aki ideiglenesen a rokonánál húzódott meg, kanadai vízumra várt és közben arról elmélkedett, hogyan találja fel magát, hiszen örökre elvesztette hazáját. Úgy emlékszem, erről beszélt legtöbbet, sejtette talán, hogy nem értem, mit mond, de mégis beszélni akart valakihez, jobb egy gimnazistát traktálni, mint maga elé gügyögni. Aztán búcsú nélkül eltűnt. Meglehet, hogy mostanában visszatért Pestre, lehet, hogy két hazája van, de lehet, hogy egy sincs. Ki így, ki úgy gyakorolja a kitartás hiábavalóságát.
Csak évek múltán döbbentem rá, hogy a monológ a hontalanok műfaja, amelyet mindig azok előtt mondunk el, akik nem értik mondanivalónkat. Később én is mondtam a magamét, mint az a disszidens a téren. Jugoszlávia akkoriban a remény színfalai között élt, ezt a város minden pontján, az emberek arcán felismerhettem. Még abból is kiderült ez, ahogyan öltözködtek. Triesztben vásároltunk és divatra neveltük a szocialista tábort.
Egy-két évtized múlva szinte észrevétlenül viaskodni kezdett velem ez a remény. Egyszerre ragaszkodtam hozzá és ellenkeztem vele. 1968 után a reményből sem maradt sok, s ez a legrosszabb állapot. Mi marad, ha ez is foszlásnak indul? A rossz közérzet kriptogrammjai közé temettem a gyanakvást. A remény kompromittálódott, a rossz közérzet növekedett, az idő továbbra is fojtogatott, a hatalom unatkozva továbbra is lelkesedést követelt. Kinek volt türelme ifjúsága traumáival bajlódni? A mai hősök a tegnapi megfontolt gyávaságukkal igazolják magukat. Ők hallgattak. Hallgattak, mert mindent előre tudtak. Így mondják, legalábbis. Ők legalább nem reménykedtek. Nem ábrándultak ki. Félek azoktól, akik öntelten menekülnek gyávaságuktól, de még jobban aggódok azokért, akik elutasítják a reménytelenséget.
A polgári gyávaság korában Újvidék önfeledten élte a titoista korszakot, talán boldogan is, mert majdnem minden ember beletörődött, más lehetőség nincs. A mai másnaposság állapotában aligha lehet tárgyilagosan szólni az újvidéki fin de siécleről, az egzisztenciális határhelyzetről, amely jobban megborzongtat bennünket, ha ismerjük a folytatását. Már csak azért is, mert időközben a polgári gyávaságból nemzeti heroizmus lett. A múltat látványosan elutasító melldöngető hősiességet manapság a kétszínűek sajátították ki maguknak.
A pirruszi győztesek nem tanultak abból, hogy milyen sokszor öltöztették zászlódíszbe ezt a várost! Az új osztály, a híres-nevezetes nómenklatúra büntetett és jutalmazott. Kivezényeltek bennünket az ifjúságnapi stafétaünnepségekre, virágcsokrokat dobáltunk a funkcionáriusok autóira, építettük a Testvériség-egység autóutat, szorgalmasan elsajátítottuk a reálszocializmus nyelvét, amelytől soha sem szabadultunk meg, még akkor sem, amikor ez a nyelv megkorbácsolt bennünket. Kivonultunk a választásokra, hogy megválasszuk azokat, akiket már megválasztottak. Egyszer, kétszer, háromszor. A legszörnyűbb az időérzék, a történelmi érzékenység elkorcsosulása volt. Nem egy korszak hazugságai fájnak, azokból a közeljövőben is lesz részünk, a régiek helyett máris sorakoznak az újak, hanem az, hogy utána évtizedekre kimeredt az idő.
Mintha nem is éltünk volna. Gazdag tapasztalatokkal csak a babérkoszorúkra pályázó írók hivalkodnak, akik azt hiszik mindig minden rendben volt velük. Őket a tapasztalatok védik. Mekkora tévedés. A tapasztalat volt a félrevezető illúzió, vagy ami még ennél is rosszabb: a romlottság vállalása.
Semmiféle tapasztalat nem létezett, hiszen a parádés és cifra jugoszláv tekintélyuralom örökéletűnek tűnt. Lehet, hogy nem volt olyan durva, mint másutt, de itt bizonyult legszívósabbnak. Azt gondoltam: örökké tart. Csak titokban lehetett másra gondolni, az illúziók világába hátráltunk vissza. Ki adott volna hitelt a kételynek, amikor Jugoszlávia volt a jaltai csoda, a legmodernebb szocrealista kirakat?
Nincs vége az albérleti monológnak! De nem is érti már őket senki. A város táborokra oszlik, s mindenki vádolja a bírákat, akik nem érkeznek meg. Az egyik tábor árulást emleget, a másik katasztrófát jövendöl. A könyörtelen logika parancsa szerint lesznek majd legyőzöttek és győztesek, lesznek majd gonoszak és jóságosak.
A felesleges küzdelem egyre nevetségesebb erőfeszítést követel, mert a városban mindent felfal a cinkos felejtés. A legmodernebb szocrealista kirakat üvege be van verve, többé nem tudni hányat üt az óra: nappal vagy az éjszaka köszöntött-e a városra. A rémület és az esztelen szenvedélyek órái ezek. Hol vannak most ők, akik a kirakatokat díszítették? Miért nem szólalnak meg a költők, akik a dicsőítő verseket írták? Miért áltatják magukat, hogy őket csak a tiszta szavak érdekelték? Hol vannak a szépreményű káderok? Az őrök, akik esküt tettek, hogy az útról soha le nem térnek. Miért nem akad köztük egyetlen gerinces ember, aki megismétli azokat a mondatokat, amelyeket évtizedeken át másokra kényszeríttet? Néha megvillan a fejemben: majd én! Majd én, mint egy elfelejtett tanú, megismétlem, mit hirdettek egykoron. Komolyan és méltóságteljesen, hisz még az is helyénvalóbb, mint ez az alattomos hallgatás.
A legsúlyosabb büntetésünk ez a sunyi hallgatás, amely egy másikat készített elő. Manicheus érzelmek szorongatják torkunkat. A jaltai csoda haldoklik. Jó lenne meglopni a haldoklót. Titokban, persze. Belebetegedtünk a több évtizedes tapsviharba, amelynek súlyától most nem tudjuk felemelni a tekintetünk, s mint a közönséges tolvajok kerülgetjük múltunkat.
Bomló holtestek szagát hozza messziről a szél. Elvesztettük az erőgyűjtéshez szükséges szavakat, a bűntudatos polgári gyávaság korában a hallgatás volt a legcsúfosabb próbatétel, most a boldog nemzeti heroizmus idejében elsorvadnak azok a szavak is, amelyeket egyébként nem érhet megvetés. Így szokott ez lenni, amikor ránk törnek a nemes érzések. Ilyenkor talán mégis becsületesebb lesz sem hívőnek, sem hitetlennek lenni, hanem egyszerűen bolondnak.